Igehirdetés 2008. május 4.
Pünkösd előtt
Lekció: Csel 2,14-21
Textus: 1Pét 4,14-19
„Boldogok vagytok, ha gyaláznak titeket a Krisztus nevéért, mert a dicsőség Lelke, az Isten Lelke megnyugszik rajtatok. Közületek tehát senki se szenvedjen mint gyilkos, tolvaj, mint gonosztevő, vagy mint más dolgába avatkozó. Ha azonban mint keresztyén szenved, ne szégyenkezzék, hanem dicsőítse Istent ezzel a névvel. Mert eljött az idő, amikor elkezdődik az ítélet az Isten háza népén. Ha pedig először rajtunk kezdődik, akkor mi lesz a vége azoknak, akik nem hisznek az Isten evangéliumában? És ha az igaz is alig menekül meg, akkor hova lesz az istentelen és a bűnös? Akik tehát Isten akaratából szenvednek, azok is – jót cselekedve – ajánlják lelküket a hű Teremtőnek.”
Imádkozzunk!
Istenünk, áldunk ajándékozó szeretetedért, amivel életünket és otthonunkat hordozod. El sem tudjuk mondani, mi mindent kapunk tőled nap mint nap, akit nem látunk ugyan szemeinkkel, de mégis tudjuk, tőled jön a napfény, a felhő, a szél zúgása, a te ajándékod az eső és a föld a lábunk alatt, életünk és egészségünk, és mi emberek egykor majd mindent neked adunk vissza, akitől alászállt a sok jó adomány és tökéletes ajándék. Segíts most minket, hogy míg Szentlelkedre várunk, elvégezhessük magunkban mindazt, amit ránk bíztál és tőlünk vársz: szívünk elcsendesítését, megtisztítását és számodra megnyitását. Nélküled elfogy az erőnk, elveszítjük kedvünket és szeretet nélkül élünk egymás között. Ne hagyj magunkra – küldd el a Jézus Lelkét, hogy általa boldog és téged dicsőítő életet élhessünk! Ámen.
Igehirdetés
Egy héttel a Lélek kitöltetésének ünnepe előtt, abban az időben vagyunk, amikor maguk a tanítványok is csak várták eljöttét. Péter igehirdetése a jeruzsálemi piactéren csupa olyan emberhez szólt, akik még nem vették a Szentlélek ajándékát. Ezért e mostani igehirdetés címe is az: „Pünkösd előtt.”
Ismerős állapot minden embernek. Itt a helye Istennek emberi szívünk fő helyén, a középsőn – ám ott szinte mindig csupán a mi emberi gondolataink és érzéseink tanyáznak. Érzések, hogy milyennek látjuk, ami már elmúlt – talán hála vagy éppen szégyenkezés. Aztán érzések, amik arról szólnak, hogyan is készülünk az előttünk állókra, milyen szívvel várjuk a kétes jövőt, amit senki nem lát pontosan. Péter szavai a sokféle tartalommal teli szívű embereket szólították meg, akik magunk is vagyunk.
Érdekes módon azonban az apostoli szavak nem oszlatják az érzések többszólamúságát, a kételyeket, hanem megerősítik azokat. Péter ugyanis egyszerre mond jót és rosszat is hallgatóságának. Az örvendező tanítványokról, akik már vettek Szentlelket azt mondja, hogy nem részegek ők, hanem rajtuk teljesedik be Jóél próféta ígérete: mindenki veheti Isten Lelkét a nép tagjai közül, kivétel nélkül! Felnőttek és gyermekek, öregek és fiatalok, szolgák és szabadok úgy annyira, hogy mindenki prófétálhat, azaz kimondhatja Isten akaratát a többiek számára! Ez jó hír: az igazság nem csak a kiváltságos papi kaszt tulajdona. A “rossz hír” azonban, hogy mindez olyan jelek között történik majd, hogy a nap is belefüstöl. Vér, tűz, füstfelleg – mintha már a felgyújtott Rómát látnánk, ahol Néró a kertjében százával keresztyéneket feszíttetett meg, és szurokkal leöntetve meggyújtatta őket az éjszakában… Eljön a Szentlélek, igen, de a Jézus követői nem hogy kivételezettek nem lesznek ezek révén, hanem meg kell tanulniuk szenvedni, s úgy megdicsőíteni a dicsőség Lelkét, Isten Szentlelkét!
Mert “Isten háza népén” kezdődik az ítélet, mondja más szavakkal ugyanezt Péter levele. Miként viselje e súlyos időket, aki maga is tanítvány akarna lenni? A jeruzsálemi piactéren az hangzik: “Térjetek meg, keresztelkedjetek meg – és veszitek a Szentlélek ajándékát.” Ezt konkrétizálja a levélben olvasott apostoli tanítás is, amikor azt mondja, hogy ha egyszer a szenvedés elkerülhetetlen, akkor legalább ne úgy szenvedjünk, mint a gonoszt cselekvők, gyilkosok, tolvajok, más dolgába avatkozók, hanem úgy, mint keresztyének. Irtsunk ki magunkból minden törvénytelenséget, és mindent, ami ő nélkül való bennünk. Ne azért szenvedjünk, mert úgy élünk, mint bárki más, aki nem figyel rá – hanem úgy, mint keresztyének, Krisztus követői.
Ebből a tanításból megérthetjük, hogy különböztetnünk kell még a szenvedések között is. Meg kell tudni fogalmaznunk magunknak, hogy igen, ezt a dolgot most csak az önzésemért szenvedtem el, ezt most csak a szeretetlenségemért vagy a szájammal való gyorsalkodásért, de nem Krisztusért. Vannak ilyen szenvedéseink bőven, amik az ó-ember uralmából fakadnak.
Milyen más, amikor mint keresztyének szenvedünk: saját magunk veszünk fel egy igát, nem pedig a világ terheli ránk! Felvesszük az önkorlátozást, talán a szelíd elviselés és a hallgatás terhét, amikor jól megmondanánk valakinek valamit – éspedig Krisztusért, hiszen őt másként követni nem lehet, csak így. És kiderül, hogy az ilyen szenvedések nem terhelőek, hanem éppen a maguk csöndes, belső mivoltánál fogva nagyon is építenek. Megtapasztaljuk, hogy “…az ő igája gyönyörűséges és az ő terhe könnyű.” (Mát 11,30) Ilyenkor őt dicsőíti a nevünk, Krisztust, akinek nevéről keresztyénnek hívnak minket, mert a „dicsőség Lelke” nyugszik meg rajtunk, aki ragyogást és fényt hoz az ember szívébe, hisz magát Istent hozza. Így még szenvedni is egészen más. Ahogyan egy filozófus mondta, ha van miért, az ember minden “hogyan-t” elvisel. Hát ez a „miért” nem kevesebb, mint hogy „isteni természet részesei legyünk” (2Pét 1,4), vagyis megmeneküljünk a mulandóság rabságából, s vele együtt magunk is örök életre jussunk.
Ezért kell kiirtani magunkból mindent, ami törvénytelen, Isten nélkül való, ha mégannyira hozzánk nőtt volna is, tán már a természetünkké is vált – hogy eljöhessen a ragyogó Lélek, az ő áldott Szentlelke, akire egész életünkben várunk! Az ember összesen egyetlen lépést, de tesz a jó irányba, ő tízezer mérföldeket tesz felénk válaszul. Az alázat, a hűség, a tanítványi figyelés egyetlen kis mozdulatára is “hegyek mozdulnak meg” – mert ilyenkor ő is cselekedni kezd.
S kiderül, hogy még ítélete is a javunkat szolgálja. Amikor ő már leveszi a kezét rólunk, akkor “nincs ítélet.” Egy író éppen ezzel a címmel írta meg élete legsötétebb tetteit… Mert valóban megeshet, hogy amíg lehunyjuk szemünket s végsőt sóhajtunk, nincs ítélet felettünk. Júdás fölött sem az Úr ítélt életében, ő döntött maga felett borzalmas, mindent tovább rongáló ítélettel. Ha viszont eljön az ideje, hogy elkezdődjék az ítélet az ő “háza népén” – akkor az értünk, mondjuk ki, megtérésünkért történik – nem akar meghagyni, amibe nélküle jutottunk. Ezért mondja a bölcs, hogy „az Úrnak fenyítését fiam, ne utáld meg, se meg ne und az ő dorgálását!” (Péld 3,11)
A múltkorában fakadt ki valaki, hogy őt Isten milyen nagyon „tapossa élete útján, biztosan pikkel rá”. Elgondolkodtam, vajon változtatott-e életén az a híres isteni „taposás” és nagy „pikkelés”? Mert ha igen, hálásnak kellene lennie, hogy megfenyítette, és így magasabbra jutott a bűnből való megtérés által, mint magában valaha is jutott volna! De inkább valószínű, hogy az illető maradt, aki volt – csak annyi történt, hogy „megutálta az Úr fenyítését és megunta dorgálását”, éppen azért, mert esze ágában sem volt ezek következtében megtérni… Nem könyörgött, hogy saját lelke helyett Isten Szentlelke lakjon benne, és valóban minden maradt is a régiben.
Pontosan ez az, amit az ige megjelöl, mint egyetlen lehetséges kiutat saját magunkból. Imádkozni és könyörögni Isten közel jöttéért. “…A nap sötétté változik és a hold vérré, mielőtt eljön az Úr nagy és rettenetes napja, aki azonban segítségül hívja az Úr nevét, az megmenekül.” (Csel 2,20-21) Az imádkozó a megmenekülő ember! Aki csak saját igazát forgatja magában, nem menekül meg, aki azonban odaméri igazát az ő igazához, az megmenekül. Aki lelkének „keserű levében forog”, nem menekül meg, ám aki behívja a szívébe a Szentlelket, annak átalakul belseje, s az ilyen már a haláltól sem fél.
Az apostoli intés szerint akkor járunk jó úton, ha lelkünket a hű Teremtőnek ajánljuk. Ami szépen hangzik s azt gondolnánk, csupán kegyes és vallásos kifejezés – ám itt ennél többről van szó. Arról, hogy lemondunk a tulajdonosi jogainkról, ami a lelkünket, az életünket illeti, és e jogokat szépen visszavisszük annak, akinek az jár, Istennek. Nem kisebb döntésről van szó, mint amikor valaki például egyetlen tulajdonáról, mondjuk a házáról mondja azt, mától kezdve odaadom másnak, legyen az övé. Még erre sem vagyunk képesek, jól tudjuk… Néha még életünk egyetlen percéről sem vagyunk készek, egy helyzet sem maradhat kihasználatlanul, hogy az ne úgy alakuljon, ahogyan azt ó-emberünk a legjobban szeretné – nemhogy önmagunkról, magunk tulajdonlásának jogáról lemondanánk.
Pedig a Krisztusban való élet másként lehetetlen. Csak akik vele meghaltak, támadnak új életre. Megöldökölték az ó-embert, s kapnak tőle újat a Lélek által. Ha ez sikerül, az mindig imádságban történik. “Ajánljátok lelketeket a hű teremtőnek” – javasolja az apostoli tanítás. Istenem, engedd, hogy ne én legyek a tulajdonos, a házigazda, az első és az utolsó, az Alfa és az Ómega, hanem te… Jöjj el, Szentlélek Isten!
A pünkösd, amire készülünk, isteni oldalról a Szentlélek ünnepe, emberi oldalról pedig az imádság és könyörgés ünnepe. Annyi pünkösdünk lesz és olyan, amennyi imádság teremhet a szívünkben!
Az önátadó imádság nem példa nélküli. Jézus így kiáltott a kereszten: “Atyám, a te kezedbe teszem le lelkemet” – és István vértanú is hasonlóan imádkozott: “Úr Jézus, vedd magadhoz az én lelkemet!” Azért tudtak így könyörögni haláluk percében, mert sokszor ugyanígy imádkoztak, mikor még nem az élet utolsó sóhajáról volt szó. Ezt kell megtanulni tőlük, s nekünk is ezt kérni: Hadd legyen lelkem a tiéd, Istenem! Ments meg attól, hogy magamat képzeljem tulajdonosnak, nélküled gondoljam gondolataimat, hozzak elhatározásokat, érezzek érzéseket. Legyél itt – tiéd az első, a középső hely! Aki naponta így imádkozik, s elkezd élni is ennek jegyében, nem hull már külön imádsága meg mindennapi élete, ott valóban eljön a Szentlélek!
Készüljünk hát pünkösdre ennek jegyében – megtisztítva magukat törvénytelenségtől, istentelenségtől: ilyen állapotunkban már a szenvedések és törettetések is javukra lesznek. Mint azok a fajta szenvedők, akikben az “Isten háza népén” kezdődött ítélet megtérést munkált. Leginkább pedig mint imádkozók, akiknek van immár kivel megbeszélni életük nagy és fontos dolgait. Átadták lelkük tulajdonjogát Istennek: ők már neki ajánlják lelküket, a hű Teremtőnek mikor nincsen baj, még szalad a szekér, van egészség, és bőség uralkodik. Így is legyen! Ámen.
Imádkozzunk!
Istenünk, köszönjük a közeledő pünkösd örömét. Bizony, árva az ember és üres a szív, ahol nem te vagy a tulajdonos. Köszönjük az első gyülekezet ajándékát, ahol emberek megtérve a bűnből a te gyermekeid és Krisztus követői kívántak lenni. Köszönjük a ma is hangzó, hirdetett igét, amit azért adsz, hogy felébredjünk és kezdjünk újra segítségül hívni. Áldott Isten, szeretnénk visszaadni, ami a tiéd: életünket, akaratunkat, egész lelkünket. Könyörülj az ítéletes időkben, hogy el ne vesszünk, hanem megtérjünk és éljünk – és főleg taníts minket, újra taníts, imádkozni! Ámen.
