Pünkösd előtt

Igehirdetés 2008. május 4.

Pünkösd előtt

 

Lekció: Csel 2,14-21
Textus: 1Pét 4,14-19

„Boldogok vagytok, ha gyaláznak titeket a Krisztus nevéért, mert a dicsőség Lelke, az Isten Lelke megnyugszik rajtatok. Közületek tehát senki se szenvedjen mint gyilkos, tolvaj, mint gonosztevő, vagy mint más dolgába avatkozó. Ha azonban mint keresztyén szenved, ne szégyenkezzék, hanem dicsőítse Istent ezzel a névvel. Mert eljött az idő, amikor elkezdődik az ítélet az Isten háza népén. Ha pedig először rajtunk kezdődik, akkor mi lesz a vége azoknak, akik nem hisznek az Isten evangéliumában? És ha az igaz is alig menekül meg, akkor hova lesz az istentelen és a bűnös? Akik tehát Isten akaratából szenvednek, azok is – jót cselekedve – ajánlják lelküket a hű Teremtőnek.”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, áldunk téged ajándékozó szeretetedért, amivel életünket és otthonunkat hordozod. El sem tudjuk mondani, mennyi mindent kapunk tőled nap mint nap, akit nem látunk ugyan a szemeinkkel, de mégis tudjuk, hogy te vagy a forrása még magának a létezésnek is. Tőled jön a napfény, a felhő, a szél zúgása, a te ajándékod az eső és a föld a lábunk alatt, életünk és egészségünk, és mi emberek egykor majd mindent neked adunk vissza, akitől alászállt hozzánk a sok jó adomány és tökéletes ajándék. Segíts most minket, hogy míg Szentlelkedre várunk, elvégezhessük magunkban mind azt, amit te ránk bíztál és tőlünk vársz. Szívünk elcsendesítését, előtted való megalázását, megtisztítását és számodra való megnyitását. Nélküled elfogy az erőnk, elveszítjük a kedvünket és szeretet nélkül élünk egymás közt. Ne hagyj minket magunkra, küldd el hozzánk a Jézus Lelkét, hogy általa boldog és téged dicsőítő életet élhessünk. Ámen.

 

Igehirdetés

Egy héttel vagyunk pünkösd előtt, vagyis abban az időben, amikor még maguk a tanítványok is csak várták a Szentlélek eljöttét. Péter igehirdetése a jeruzsálemi piactéren is, amiből az előbb egy részletet hallottunk, csupa olyan emberhez szólt, akik még nem vették a Szentlélek ajándékát. Azt a címet is adhatnánk ezért ennek a mostani igehirdetésnek, hogy „Pünkösd előtt”.

Ismerős állapot ez minden mai embernek is. Hiszen eredetileg itt lenne a helye magának Istennek a mi emberi szívünk fő helyén, a középsőn, az első helyen, de azon a helyen nagyon sokszor, sőt, szinte mindig csak a mi emberi gondolataink és emberi érzéseink tanyáznak. Érzések, hogy milyennek is látjuk azt, ami már elmúlt felettünk – talán hála vagy éppen szégyenkezés. Aztán érzések, amik arról szólnak, hogyan is készülünk az előttünk álló dolgokra, milyen szívvel fogadjuk a kétes jövőt, amit senki nem lát jól közülünk. Péter igehirdetői szavai éppen ezeket a sokféle lelki tartalommal teli embereket szólították meg, akik mi is vagyunk.

Érdekes módon azonban az apostoli szavak nem oszlatják ezek a kételyeket, az érzések többszólamúságát, hanem éppenséggel megerősítik azokat az emberekben. Péter egyszerre mond ugyanis jót és rosszat is a hallgatóságának. Az örvendező, boldog tanítványokról, akik már vettek Szentlelket, azt mondja, hogy nem részegek ők, hanem rajtuk teljesedik be Jóél próféta ígérete: mindenki veheti Isten Lelkét az ő népe tagjai közül, kivétel nélkül. Felnőttek és gyermekek, öregek és fiatalok, szolgák és szabadok, úgy annyira, hogy mindenki prófétálhat, azaz kimondhatja Isten akaratát a többiek számára. Ez a jó hír. Az igazság, Isten igazsága nem csak egy különvált papi kaszt tulajdona. A rossz hír azonban az, hogy mind ez olyan jelek között történik majd, hogy még a nap is belefüstöl. Vér, tűz, füstfelleg – mintha valóban már a felgyújtott Rómát látnánk, ahol Néró császár a kertjében százával keresztyéneket feszíttetett meg, és szurokkal leöntetve meggyújtatta őket az éjszakában. Eljön Isten Szentlelke, igen, de a keresztyének, Jézus követői nem hogy kivételezettek nem lesznek mind ezek révén, hanem meg kell tanulniuk szenvedni, és úgy megdicsőíteni a dicsőség Lelkét, Isten Szentlelkét.

Mert magán Isten háza népén kezdődik az ítélet, mondja más szavakkal ugyanezt Péter levele. Miként viselje ezeket az időket az, aki maga is tanítvány akarna lenni? A jeruzsálemi piactéren az hangzik, hogy térjetek meg, keresztelkedjetek meg és veszitek a Szentlélek ajándékát. Ezt konkrétizálja a levélben olvasott apostoli tanítás is, amikor azt mondja, hogy ha egyszer a szenvedés elkerülhetetlen, akkor legalább ne úgy szenvedjünk, mint gonoszt cselekvők, gyilkosok, tolvajok, más dolgába avatkozók, hanem úgy szenvedjünk, mint keresztyének. Vagyis irtsunk ki magunkból minden törvénytelenséget, és mindent, amit Isten nélkül való bennünk. Ne azért szenvedjünk, mert úgy élünk, mint bárki más, aki nem figyel Istenre, hanem úgy szenvedjünk, mint keresztyének, mint Krisztus követői.
Ebből a tanításból megérthetjük, szakadatlanul különböztetnünk kell a szenvedések között. Meg kell tudni fogalmaznunk magunknak, hogy igen, ezt a dolgot most csak az önzésemért szenvedtem, ezt most csak a szeretetlenségemért vagy a szájammal való gyorsalkodásért, de nem Krisztusért. Vannak ilyen szenvedéseink bőven, amik az ó-ember uralmából fakadó szenvedések.

De milyen más az, amikor mint keresztyének szenvedünk! Amikor mi saját magunk veszünk magunkra egy igát, nem pedig a világ terheli ránk! Felvesszük az önkorlátozást, a magunk megtagadásának szenvedését, vagy talán a szelíd elviselés és a hallgatás terhét, amikor pedig esetleg éppen jól megmondhatnánk valakinek valamit – éspedig mindezt Krisztusért, hiszen őt másként követni nem lehet, csak így. De kiderül, hogy ezek a szenvedések nem terhelőek, hanem éppen a maguk csöndes, belső mivoltánál fogva nagyon is építenek minket. Megtapasztaljuk, hogy az ő igája gyönyörűséges és az ő terhe könnyű. (Mát 11,30) Ilyenkor őt dicsőíti a nevünk, Krisztust, akinek nevéről keresztyénnek is hívnak minket. Ilyenkor a „dicsőség Lelke” nyugszik meg rajtunk, az a Lélek, aki ragyogást és fényt hoz az ember szívébe, hiszen magát Istent hozza. Ugye, így még szenvedni is egészen más? Ahogyan egy filozófus mondta, ha van miért, az ember minden hogyan-t elvisel. Hát ez a „miért” nem kevesebb, mint hogy mi „isteni természet részesei legyünk” (2Pét 1,4), vagyis megmeneküljünk a mulandóság rabságából, és Istennel együtt magunk is örök életre jussunk.

Hát ezért kell kiirtani magunkból mindent, ami törvénytelen, ami Isten nélkül való, ha mégannyira hozzánk nőtt volna is, talán már a természetünkké is vált. Hogy egyáltalán eljöhessen a dicsőség Lelke, a ragyogó Lélek, Isten áldott Szentlelke, akire mi egész életünkben várunk! Az én tapasztalatom szerint mindig, amikor az ember összesen csak egyetlen lépést is, de tesz a jó irányba, Isten azonnal tízezer mérföldeket tesz felénk válaszul. A gyermeki alázatnak, a hűségnek, a tanítványi figyelésnek egyetlen kis mozdulatára is hegyek mozdulnak meg, mert ilyenkor Isten is cselekedni kezd.

És kiderül, hogy még az ítélete is a javunkat szolgálja. Amikor ő már leveszi a kezét rólunk, akkor nincs ítélet. Egy író ezzel a címmel írta meg élete legsötétebb tetteit. Mert valóban megeshet, hogy itt a mi földi utunkon, amíg lehunyjuk majd a szemünket, és végsőt sóhajtunk, nincs ítélet felettünk. Júdás felett sem ítélt az Úr még életében, csak ő maga ítélkezett maga felett borzalmas és mindent még tovább rongáló ítélettel. De ha eljön az ideje, hogy elkezdődjék ítélet az Isten háza népén, akkor az nagyon is értünk van, mondjuk ki, a mi megtérésünkért történik. Nem akar Isten abban meghagyni minket, amibe nélküle jutottunk. Ezért mondja azt a Példabeszédek könyve, hogy „az Úrnak fenyítését fiam, ne utáld meg, se meg ne und az ő dorgálását!” (Péld 3,11)

A múltkorában hallottam valaki kifakadását, hogy őt Isten milyen nagyon „tapossa az élete útján, biztosan pikkel rá”. Elgondolkodtam, hogy vajon változtatott-e valamit az ő életén az a híres isteni „taposás” és az a nagy „pikkelés”? Mert ha igen, akkor hálásnak kellene lennie, hogy Isten megfenyítette őt, ő pedig magasabbra jutott a bűnből való megtérés által, mint magában valaha is jutott volna! De inkább az a valószínű, hogy semmi nem változott, az illető maradt, aki volt, s csak annyi történt, hogy ez az ember „megutálta az Úr fenyítését és megunta dorgálását”, mert esze ágában sem volt ezek következtében megtérni. Nem könyörgött, hogy a saját lelke helyett Isten Szentlelke lakjon benne.

Pedig pontosan ez az, amit az ige megjelöl, mint egyetlen lehetséges kiutat saját magunkból. Imádkozni és könyörögni Isten közel jöttéért. A nap sötétté változik és a hold vérré, mielőtt eljön az Úr nagy és rettenetes napja, aki azonban segítségül hívja az Úr nevét, az megmenekül. (Csel 2,20-21) Az imádkozó ember a megmenekülő ember! Aki csak a saját igazát forgatja magában, az nem menekül meg, aki azonban imádságban odaméri a maga igazát Isten igazához, az megmenekül. Aki a saját lelkének „keserű levében forog”, az nem menekül meg, de aki behívja a szívébe Isten Szentlelkét, annak átalakul a hite, és az ilyen ember már a haláltól sem fél.

Az apostoli intés szerint akkor járunk jó úton, ha lelkünket a hű Teremtőnek ajánljuk. Ami szépen hangzik s azt gondolnánk, csupán kegyes és vallásos kifejezés – ám itt ennél sokkal többről van szó. Arról, hogy lemondunk a tulajdonosi jogainkról, ami a lelkünket, az életünket illeti, és ezeket a jogokat szépen visszavisszük annak, akinek az jár, Istennek. Itt nem kisebb döntésről van szó, mint olyankor, amikor valaki például az egyetlen tulajdonáról, mondjuk a házáról mondja azt, mától kezdve lemondok róla, odaadom másnak, legyen az övé. Még erre sem vagyunk képesek, jól tudjuk. Sőt, néha még életünk egyetlen percéről sem tudunk lemondani, egyetlen helyzet sem maradhat kihasználatlanul, hogy az ne úgy alakuljon, ahogyan azt ó-emberünk a legjobban szeretné – nemhogy önmagunkról, a saját magunk tulajdonlásának jogáról lemondanánk.

Pedig a Krisztusban való élet másként lehetetlen. Csak akik vele együtt meghaltak, azok támadnak vele új életre. Akik megöldökölték magukban az ó-embert, azok kapnak tőle új-embert a Lélek által. És ha ez a lemondás tényleg sikerül, akkor az mindig imádságban történik. Ajánljátok lelketeket a hű Teremtőnek, mondja az apostoli tanítás. Istenem, engedd, hogy ne én legyek a tulajdonos, a házigazda, az első és az utolsó, az Alfa és az Omega, hanem te. Jöjj el hozzánk, Szentlélek Isten!

A pünkösd ünnepe, amire készülünk, isteni oldalról a Szentlélek ünnepe, de emberi oldalról az imádság és a könyörgés ünnepe. Annyi pünkösdünk lesz és olyan, amennyi imádság teremhet a szívünkben.
És ez az önátadó imádság nem példa nélkül való. Jézus is ezt mondta a kereszten: Atyám, a te kezedbe teszem le lelkemet, és István vértanú is így imádkozott: Úr Jézus, vedd magadhoz az én lelkemet! Ők azért tudtak így imádkozni a haláluk percében, mert előtte már nagyon sokszor ugyanígy imádkoztak, amikor még nem a földi élet utolsó sóhajáról volt szó. De jó lenne megtanulni ezt tőlük és nekünk is ezt kérni: Hadd legyen a lelkem a tiéd, Istenem! Ments meg engem attól, hogy magamat képzeljem a tulajdonosnak. Ments meg engem attól, hogy nélküled gondoljam gondolataimat, nélküled hozzak elhatározásokat, nélküled érezzek érzéseket. Legyél itt velem, legyen tiéd a fő hely, az első hely, a középső hely! Aki így imádkozik naponta, és elkezd élni is ennek a jegyében, tehát nem esik két külön részre az imádsága és a mindennapi élete, ott eljön a Szentlélek, vagyis maga Isten.

Ennek jegyében készüljünk a pünkösdre. Mint olyan emberek, akik valóban megtisztítják magukat a törvénytelenségtől, az istentelenségtől, hogy ilyen állapotukban aztán még a szenvedések, a bajok és a törettetések is javukra lehessenek. Mint szenvedők, akikben a szenvedés, az Isten háza népén elkezdődött ítélet is megtérést munkál. És leginkább mint imádkozók, akiknek van kivel megbeszélni életük dolgait. Emberek, akik átadják a lelkük tulajdonjogát Istennek. Akik olyankor is neki ajánlják lelküket, a hű Teremtőnek, amikor nincsen semmi baj, amikor még szalad a szekér, egészség és bőség uralkodik. Így legyen! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Istenünk, köszönjük a közeledő pünkösd örömét, amit azért adtál, hogy el ne felejtkezzünk a te jelenléted többletéről. Bizony, árva az ember és üres a szív, ahol nem te vagy a tulajdonos. Köszönjük neked az első gyülekezet ajándékát, ahol egybesereglettek, akik megtérve újra a te gyermekeid és Krisztus követői akartak lenni. Köszönjük a hirdetett igét, amit azért adsz, hogy lélekben felébredjünk és kezdjünk újra segítségül hívni tégedet. Áldott Isten, szeretnénk visszaadni neked azt, ami a tiéd, életünket, akaratunkat, egész lelkünket. Könyörülj rajtunk az ítéletes időkben, hogy el ne vesszünk, hanem megtérjünk és éljünk. Imádkozunk gyászoló testvéreinkért, vigasztald őket Szentlelkeddel. Kérünk a munkálkodókért, hogy örömmel szolgálhassanak, a betegekért, hogy gyógyulhassanak. Az anyaszentegyházért, hogy Szentlelked ereje átjárhasson és vezérelhessen minket napról napra. Ámen.