Szentlélekre várva

Igehirdetés 2007. május 20.

Szentlélekre várva

 

Lekció: Csel 1,1-14
Textus: 2Kor 3,17-18

„Az Úr pedig Lélek, és ahol az Úrnak Lelke, ott a szabadság. Mi pedig az Úrnak dicsőségét mindnyájan fedetlen arccal szemlélvén, ugyanazon ábrázatra elváltozunk, dicsőségről dicsőségre, úgy, mint az Úrnak Lelkétől.”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, szomjas szívvel várjuk Szentlelked kitöltetését, hogy eljöjj hozzánk. Szeretnénk tiszták és igazak, hitben erősek és bizonyosak lenni, de csak kételyeinket és erőtlenségeinket tudjuk eléd hozni. Tudjuk Urunk, hogy te így is szeretsz bennünket, hiszen ismered formáltatásunkat és megemlékezel arról, milyen gyarlók vagyunk. Köszönjük az ígéretet, hogy nem hagysz minket magunkra, szószólót és pártfogót adsz mellénk, saját Lelkedet közlöd azokkal, akik azt tőled igaz szívvel kérjük. Hallgasd meg imánkat és adj nekünk mennyei Lelkedből, hogy elmondhassuk mi is: nem én élek immár, hanem él bennem a Krisztus. Őérte hallgasd meg most imánkat, és cselekedj velünk irgalmasan. Ámen.

 

Igehirdetés

Elmúlt az áldozócsütörtök, Urunk mennybe menetelének ünnepe, és még előttünk van Pünkösd, a Szentlélek kitöltetésének emlékezete. Itt vagyunk mi is a tőlünk az Atyához ment Jézus után tekintve, és arra várva, hogy eljöhessen hozzánk a pünkösdi Lélek. Pontosan úgy, mint a tanítványok is voltak kétezer éve annak a jeruzsálemi háznak a felső szintjén, ahol akkor megszálltak. Név szerint is felsorolja őket a Biblia, akkor már csak tizenegyen voltak. „Szentlélekre várva” – ez lehet a rövid összefoglalása az állapotnak, amiről szó van. Ők is vártak a Szentlélekre, az Atya ígéretére, mint mi, mai tanítványok is várunk a Szentlélek eljöttére.

De vajon hiába várunk-e? Vajon eljön-e hozzánk is, amint eljött hozzájuk? Nagy kérdés ez, amin sok minden múlik. Mert ha nem jön el a Lélek, akkor marad minden a régiben. Uralkodnak rajtunk a tulajdonságaink, vezérelnek minket a vágyaink, és megyünk – szinte alvajáróként – az így meghatározott úton. Lesz-e kizökkenés ebből, amit sorsnak is szokás nevezni, és ami valójában leginkább a saját természetünkben van megírva, a természetünkben, amin tudjuk, nagyon nehéz változtatni. Nem is szokott magunktól sikerülni, hogy változtassunk a természetünkön, mert ez olyasmi, ami meghaladja képességeinket. Pontosan ezért van szükségünk Szentlélekre, vagyis magára Istenre, pontosan ezért fontos, hogy várjuk az ő eljöttét és készen álljunk a fogadására, ha tényleg megkönyörül rajtunk és elküldi hozzánk az ő Lelkét.

De nem csak mi várjuk a Szentlelket, hanem – a maga módján – a világ is várja. Az a sok beszéd a szabadságról, amit a modern időkben hallani, mind erre vall. Mert az emberek beszélnek ugyan különböző szabadságokról, nagyon is sokat, de a szívükben nem szabadok. Lehet-e szabadnak nevezni addig az embert, amíg meg akarja torolni a rajta esett sérelmeket, amíg lehetőleg meg akarja mindazt szerezni, amit a másik embernek már sikerült megszereznie, amíg a gondolatai nem a saját fejében teremnek, hanem újságok és képernyők mondják meg neki, mit kell gondolnia és miben hogyan kell érvelnie? Aligha. Miközben a modern ember leráz magáról minden kötöttséget, sőt minden létezhető erkölcsi normát is, ami egyáltalán valamiféle mércét adna neki – ennek vagyunk ma tanúi mindnyájan – aközben belül, a szívében ki van szolgáltatva a saját természetének, a szokásainak, a tehetetlenségének vagy éppen pihenést nem ismerő aktivizmusának, ki éppen minek. Mert szabadság nem ott van, ahol az emberek leráznak magukról hagyományt és értékeket s közben szabadságnak nevezik azt, hogy senki bele ne szóljon abba, miként is rontják el életüket – hanem szabadság ott van, ahol emberek megnyílnak az örök Isten számára és az ő Lelke vezetheti őket. „Hol az Úrnak Lelke, ott a szabadság.”

De miként történik ez? Hogyan lehet valaki tényleg befogadója Isten Lelkének? Erről tanít minket az apostol szava.
Mindenek előtt azt halljuk tőle, hogy csak az lesz szabad, aki maga is elváltozik. Hiába bontják le valaki feje fölül a börtönt, ha ő maga közben ugyanaz a bűnöző lélek marad, előbb-utóbb úgyis bent fog ülni, csak éppen majd egy másik börtönben. Gyakran látni ezt, hogy emberek letesznek egy bilincset, és rohnnak, hogy felvehessenek helyette egy másikat. Megváltozhat sok külső körülmény, de ha az ember maga a régi maradt, akkor nem lesz képes élni a szabadságával. Sok embernél megváltoznak a körülmények, mert új városba, új lakásba költözik valaki, új munkahelyre kerül, talán az élete párját is kicserélte már valaki másra, de ő maga nem változott, így aztán az élete sem változik lényege szerint semmit.

Az elváltozás, amiről itt szó van, ezt mondja az apostol, azzal veszi kezdetét, hogy valakinek fontossá válik a Jézus ügye. Rácsodálkozik az ő lényének nagyszerűségére, sőt megpillantja az ő egyetlenszerűségét. Nem tud és nem is akar szabadulni ennek a varázsától. Nézi, szemléli, és egyre több gyönyörűségét leli benne. „Mi mindnyájan, akik fedetlen arccal szemléljük az Úr dicsőségét, ugyanazon ábrázatra elváltozunk, dicsőségről-dicsőségre, úgy mint az Úrnak Lelkétől.”

Ez azt jelenti, hogy azok tudnak elváltozni maguk is, a lényükben, akik szemlélik az Úr dicsőségét. Látni néha embereknél, akik szeretnek valakit, hogy szinte belebújnak az illető bőrébe, eltanulják a mozdulatait, a hanghordozását, mert szeretettel szemlélik azt a valakit. Idős házaspároknál lehet látni, akik egymást szeretik, hogy évtizedek elmúltával szinte már az arcuk is hasonlít egymáséra, és ha megszólalnak, szinte ugyanazt mondják.

Hasonultak ahhoz, akit szerettek. Mennyivel inkább így van ez, ha emberek Jézust szemlélik! Ez a szemlélés történhet egyéni csendességünkben, odahaza, amikor Bibliát olvasunk és igazi áhítatban elgondolkozunk felette. De ez történik a gyülekezeti közösségben, a templomban is, amikor Megváltó Jézusunkról szól az igehirdetés, és a keresztségben vagy az úrvacsora egyszerű vendégségében ő maga közli velünk önmagát. És ez történik mindannyiszor, amikor nem magunkra figyelünk, hanem őrá: elkezd hatni ránk az ő ragyogása, fénye, amit most egy nagyon köznapi szóval hadd fogalmazzunk meg: többlete. Ő valami olyasmit ad nekünk, amit senki más nem tud adni: és ez a szabadság. Ez az ő többlete.

Segít minket elváltozni arra a szabadságra, ami benne lakott. És az ő szabadsága nem akármi volt: maga mondja, hogy az Ember Fiának van hatalma az ő életét letenni és azt újra felvenni! Nekünk sajnos őnélküle csak letenni van „szabadságunk” az életünket, de újra felvenni már nem. Erre csak neki van ereje. Az ő feltámadása éppen erről szól. És ez valóban más, mint amit a vallásalapítók mondanak. Mindegyik tanít valami fontosat, szépet és igazat, de a feltámadásában egyik sem tud részeltetni minket, csak Jézus – és ez tényleg lényegi különbség. Ezért kell nekünk őt nem csak szemlélnünk, hanem a tekintetünkkel, az értelmünkkel és a szívünkkel valósággal innunk. Vagy ahogyan ő mondja, az én testem bizony étel és az én vérem bizony ital, aki eszi az én testemet és issza az én véremet, örök élete van annak és soha meg nem hal. Erre érdemes nekünk elváltozni, mintegy az Úr Lelkétől!

De van itt egy érdekes mozzanat, ami mellett el ne menjünk anélkül, hogy megértenénk. „Dicsőségről-dicsőségre” változnak el azok, akik őt szemlélik, akik őt a figyelmük, életképzeletük középpontjába tették. Mit jelent ez a különös mondat? A fokozatosságot, a szerves felépülést jelenti. Azt, hogy ez az elváltozás nem egy szempillantás alatt történik, hanem szépen, lépésről-lépésre. Vannak persze néha ugrásszerű fejlődések, gyors változások is, de normálisan az ember élete úgy növekszik, mint egy fa. Kis magból vagy apró csemetéből indul, aztán növekszik, erősödik és terebélyesedik, végül pedig már olyan lesz, hogy fészket rakhatnak rajta a madarak. De ez évek és évtizedek hosszú sora alatt történik, amikor is az egyik növekedési szakaszra szépen ráépül a másik. Ha pedig nem épültek ki először a gyökerek, akkor nem tud megnőni a törzs és a korona sem. Ha nincs erős korona, akkor nem tud megteremni rajta sok szép virág és gyümölcs sem. Mert a növekedés valami fokozatos, szerves folyamat.

Ezt lelki értelemben úgy lehet mondani, hogy aki naponként hágja át a legalapvetőbb isteni törvényeket, amiket megkaptunk például már a Tízparancsolatban is, az nem fog tudni növekedni, „elváltozni dicsőségről-dicsőségre”. Mert megvan a dolgok sorrendje, ahogyan a házépítésnél is. Egyik dolog épül a másikra, és az alapokkal szokás kezdeni, nem pedig a tetővel. Szépen szervesen épül az ember lelki élete is, ha épül, a gyökerektől kezdve a törzsön át a koronáig és a gyümölcsökig. Ez valami olyasmi, amihez idő kell és ahol nagyon is fontos, mire épülhet a következő fokozat, aminek épülése, növekedése éppen aktuális. Segítsen minket Isten ebben a szerves folyamatban. Őrizzük meg, amit ma ad nekünk, vigyázzunk rá, el ne vesztegessük, hogy holnap megint adhasson valami újat, ami majd ráépülhet szépen arra, amit ma kaptunk tőle! Mert épülni lelki értelemben csak szervesen lehet, ahogy hallottuk, „dicsőségről-dicsőségre” változunk el.

És ehhez nem elég magunkra figyelni. Persze, tartsuk számon, ami bennünk történt, őrizzük meg a kincseket, a megértett, megnyíló igéket, amik elkezdték a munkájukat már bennünk – de nem elég arra figyelni, hogy mi van bennünk. Sokan itt tévesztik el, amikor egy idő után már szinte kizárólag csak magukkal foglalkoznak, mindig monitorozzák a lelküket, állandó állapotjelentésekkel foglalkoznak fizikailag is és lelkileg is: ez a befelé figyelés nem elég, sőt önmagában nagyon is veszedelmes dolog. Mert a megszentelődés alanya nem a mi énünk, hanem maga a Szentlélek.

Amikor az ember maga akarja felemelni önmagát, akkor abba rendszerint belekeseredik, mert a dolog nem szokott sikerülni. A megszentelődésünk alanya a Szentlélek – ez azt jelenti, hogy annyiban tudunk növekedni, nemesedni, amennyiben neki magának adunk helyt önmagunkban. Ő az alany, mi pedig a döntéseinkkel az állítmányokat tesszük ehhez hozzá. Te szent vagy Uram, lásd, én magam neked adom a középső helyet, a fő helyet életemben, és akkor én is szentebb lehetek, mint eddig voltam. Te szabad vagy, Uram, még életedet letenni és felvenni is, hát én megnyitom a szívemet számodra, és akkor én is szabad leszek haragtól, irigységtől és bosszútól, sőt bűntől, szenvedéstől és haláltól is! Valahogy így fest az, hogy ő a mi megszentelődésünk alanya, és mi csak az állítmányokat tesszük ehhez hozzá a döntéseinkkel.

Egy köztes állapotról hallottunk ma: Jézus elment és a Szentlélek még nem érkezett meg. Milyen ismerős ez a kép, mennyire ebben élünk mindnyájan! Várjuk a Szentlelket és azt kérdezzük, vajon tényleg eljön-e hozzánk. Igen, eljön, mert megígérte. Ez a most következő egész hét a pünkösdre való készülődésünk ideje lehet, éljünk a lehetőséggel, és valóban készüljünk az ő eljöttére. Ilyen készülődés, amikor félretesszük a sok-sok képet, ami árad ránk a világból mindenfelől, és elkezdjük őt szemlélni, aki erre egyedül igazán méltó. Ilyen készülődés az is, ha számba vesszük, hogyan is épülhet a belső lényünk fokozatosan, szervesen, ahogy hallottuk, dicsőségről-dicsőségre, vagyis komolyan véve mind azokat, amiket egyszer már megkaptunk tőle, amiket egyszer már megértettünk, amiket már megvalósítottunk, és ezekre kérjük immár mintegy a folytatást, a további növekedést, a még igazibb megértést, a még valóságosabb megvalósítást. Amit ő maga adhat meg nekünk egyedül, vagyis ha eljön az a pillanat is az életünkben, amikor nem mi javítgatjuk immár magunkat, hanem neki adunk helyt, hogy ő lehessen a megszentelődésünk alanya, mi pedig az állítmányokat tesszük ehhez hozzá a döntéseinkkel. Ebben segítsen ő mindnyájunkat Szentlelkével. Ámen.

 

Imádkozzunk!

Urunk, mesze vagyunk attól, hogy készen legyen az életünk. De tapasztaljuk, hogy naponként hozzáadsz valamit ahhoz, amit eddig adtál, hogy legyen lelki növekedésünk, erősödhessünk és igazibban önmagunkká, vagyis a tieiddé lehessünk. Segíts minket ezen az úton. Hadd gyönyörködjünk benned, hadd szemléljük dicsőségedet fedetlen orcával, lepel nélkül, és hadd változzunk el így mi magunk is a te képedre és hasonlatosságodra, mintegy a te Lelkedtől. Jöjj el hozzánk, ne hagyj minket magunkra, adj erőt és adj tüzet a szívünkbe. Imádkozunk a gyászolókért, adj nekik vigasztalást. Imádkozunk a betegekért, adj nekik enyhülést és gyógyulást. Imádkozunk a megtérni vágyókért, hogy el ne hallgattassák szívük vágyát, ami hozzád terelgeti őket. Adj nekünk megszentelt pünkösdi készülődést, hogy ott keressük életünk igazi szabadságát, ahol az valóban megtalálható, tenálad. Isten élő Lelke jöjj, áldva szállj le ránk! Ámen.