Szilveszter este

Igehirdetés 2016. december 31.

Szilveszter este

Lekció: Zsolt 90,1-12

Textus: Zsolt 90,17

„És legyen az Úrnak, a mi Istenünknek jó kedve mi rajtunk, és a mi kezünknek munkáját tedd állandóvá nékünk, és a mi kezünknek munkáját tedd állandóvá!”

 

Esztendő utolsó napján sokfelé vigadoznak.  Baráti és társasági összejöveteleket tartanak, éjfélkor köszöntve az érkező újévet. Mostanában divatos lett a tűzijáték is, ami színesen villódzik és durrog az éjszakában. Ha hihetünk a néprajznak, a hangoskodás és durrogtatás a „rossz lelkek elűzésének” szándékában gyökerezik, amire mi – bibliai alapon – inkább az igével élést és az imádságot ajánljuk.  De nincs semmi bajunk az ünnepléssel; sokfelé egyházi összejövetelt, szeretetvendégséget is tartanak ilyenkor, együtt ünnepel a gyülekezet. Szeretettel kívánok magam is boldog újévet minden kedves szilveszterezőnek!

Elbúcsúzva életünk egy évétől mégis helyénvaló ilyenkor magunkba is nézni. Lekciónk szerint „…a mi esztendeinknek napjai hetven esztendő, vagy ha feljebb, nyolcvan esztendő, és nagyobb részük nyomorúság és fáradtság, amely gyorsan tovatűnik, mintha repülnénk.” (Zsolt 90,10) Nem véletlenül lett ez a zsoltár, a „Te benned bíztunk eleitől fogva” a magyar reformátusok himnusza szerte a világon: szent komolysággal Isten örökkévalóságát állítja szembe az emberi mulandósággal. Temetéskor is énekeljük hitünk megvallásául, s az óévtől búcsúzva is szokás imádkozni.  Emlékeztet arra, hogy nem voltunk itt mindig, és nem is leszünk mindig itt; ám paradox módon éppen ezzel állítja „teljes fokozatra”, hogy úgy mondjuk, igazi intenzitására az életet. Azért kell igazán megbecsülni az időt, amíg itt vagyunk – mert életünk egyszeri és megismételhetetlen. Szilveszter este utólag is örömmel üdvözölhetjük a pillanatokat, melyek ilyennek adattak a mögöttünk lévő, immár lezáruló óévben: Urunk ajándékai voltak, ezekben ő maga jött közel hozzánk. Ne maradjon hát a Szilveszter hála és köszönet nélkül!

A számvetés pillanata természetesen nem csak örömöt tartogat. Eszünkbe jut, ahogyan a költő a nyári estében „…az izgatott nap romjai” fölött áll (Szabó Lőrinc) – s alig hiszem, hogy 2016 utolsó óráiban bárki is csupa győzelmi jelentésekkel számolhatna el önmagával.  A zsoltár Isten irgalmát kéri, szembenézve a mulandósággal: „… legyen az Úrnak, a mi Istenünknek jó kedve mi rajtunk.” M.Buber úgy fordítja ezt német Bibliájában, hogy „..lágy voltát mutassa nekünk Urunk, Istenünk”, egy angol fordítás pedig azt kéri itt, hogy „kedvezzen nekünk” az Úr. (H.J.Krauss – H.C.Oswald) Bármely verziót vesszük is, bizony ránk fér, amikor az elmúlt év „romjain” megállunk… Hálásak vagyunk persze mindenért, ami sikerült, örülünk annak, ami ajándék volt s akadt elég hitünk átvenni is; de azt sem tagadhatjuk el, ami nem olyan lett, mint szerettük volna, vagy ami nem állt meg az ige mértékén. Ez a belső őszinteség hozzátartozik az óév búcsúztatásához – nélküle marad a tűzijátékos durrogtatás és a tévékabaré.

Igen, Istenünk „kedvezésére” van szükségünk ahhoz, hogy ő kegyelmes bíránk legyen az elmúlt év dolgaiban, mindazokban, amikben önzés, hamisság vagy felelőtlenség rejlett. Akadhatott 2016-ban más is, amit bánnunk kell – ezt ki-ki maga tudja. De szükségünk van az ő irgalmára az előttünk álló újévhez is – hiszen egyáltalán nem tudjuk, mit hoz a holnap. Lehet, hogy jót, de lehet az is, hogy bajt vagy veszteséget: ezek hitünk próbái lesznek. A jók azért, mert az ember megszokja, ami számára adott, s aztán magának vindikálja, sőt elvárja azokat; a rosszak pedig azért, mert mindig készületlenségünket hozzák felszínre.

Az Úrban viszont, emlékeztet a zsoltár, olyan „erős várunk” van, aki véd minket bajainkban. A „…te voltál nekünk hajlékunk nemzedékről-nemzedékre” jelentése szó szerint az, hogy menedékünk, mentsvárunk voltál. Embernek lenni ugyanis veszélyes vállalkozás, mint katonának a háború: meg lehet benne sebesülni, sőt el is lehet esni. A „lelki fegyverzet” felöltésének javaslata erre emlékeztet az apostoli tanításban (Ef 6,13-17), de az evangéliumok is tartalmaznak bőven utalást a hit harcának drámai mivoltára.  (Lk 11,21-22  Mt 13,42  Mk 9,43-48) Fohászkodjunk ezért az éjféli gongütés és Himnusz után is őhozzá – éspedig azzal az imával, hogy maradhassunk meg az ő gyermekeinek, bármit hozzon is a holnap! Ez fontosabb, mint az, hogy mi fog történni 2017-ben.

Itt a lényege ugyanis annak, hogy „Legyen az Úrnak, a mi Istenünknek jó kedve mi rajtunk!” Az ő irgalma és jósága úgy lesz „rajtunk”, ha a valódi hit nem csak megmarad, de ki is fényesedik szívünkben. Ha egyetlen vigasztalásunk életünkben és halálunkban valóban újra az lesz, hogy Megváltónk tulajdona vagyunk.  (HK. 1.) Ebben lehet és kell is erősödnünk, minden nap újra tisztázva helyünket Isten előtt imádságban: s még inkább helyes ezt tennünk olyan napon, melyből összesen egy van egy évben!

Életünk olykor egészen meglepő színeket ölt, ha maguk a külső történések nem is lennének éppen fordulatosak; az ember számára a belső klíma pedig amúgy is jelentősebb, mint a történelem egésze. Ott belül dől el, elégedettek s boldogok vagyunk-e, s mik is lesznek életünk erkölcsi normái, amikhez tartjuk magunkat – ezért különösen is fontos, hol állunk hit dolgában. Élhet-e, pezseghet-e szívünkben a Lélek munkája, vagy elenyészik és csöndben meghal? S ha valóban él, növekedhet-e, van-e módja fejlődni? Működik-e vajon még lelki hallásunk, vagy már azok közé tartozunk, akiknek „megkövéredett a szíve”, s nem hallanak, nem látnak jól Isten dolgaiban? (Mt 13,15  Csel 28,27) Az év utolsó óráiban vegyük komolyan, amit ápolni és gondozni kell magunkban – mert minden, ami csak él és élni is akar, ilyen!

Szilveszter estén az év pár utolsó órája alkalom a hitbeli megerősödésre. Először is gondoljunk arra, hogy Urunk „jókedve” mennyi ajándékkal halmozott el a lezáruló naptári évben: volt fűtött szobánk, egészségünk, eleségünk, családunk – s volt lelki kenyerünk is az ige naponkénti ajándékában. Intett és vigasztalt belső életünkben; a megrepedezett nádszálat nem törte el, a pislogó gyertyabelet nem oltotta ki – éltetett minket! Legnagyszerűbb ajándéka mégis személyes jelenléte volt, mellyel kitágította minduntalan beszűkülő gondolkodásunkat a világról s az életről, és ébren tartotta bennünk a tudást, hogy az övéi vagyunk s örökre azok is maradunk. (Róm 8,16-17) Krisztust is ezért adta a világnak. Az ő követésében értjük meg igazán, milyen nagy is Istenünk irgalma!

„…a mi kezünknek munkáját tedd állandóvá nékünk, és a mi kezünknek munkáját tedd állandóvá!” Olyan területre érünk ezzel, amelynek nagy kérdését általában csak az élet második felében kérdezik az emberek: mi marad belőlünk, mi marad abból, amire egész életünkben oly igen igyekeztünk? Lelkünk legmélyebb vágya a maradandóság, ám nem biztos, hogy tényleg látjuk is ennek nyomait abban, amiben éppen most élünk és járunk. Gyötrő érzés. Igénkben mégsem csupán ennek nosztalgiájáról van szó, mikor „kezünk munkáját” említi, mely valóban elveszhet, hiábavalónak bizonyulhat – hanem napi életünk felvirágzásáról. „Adj jó előmenetelt” – e kérés meghallgattatásának legbiztosabb jele, ha örömmel éljük életünket, hasznosnak és értelmesnek látjuk azt, amiben vagyunk. A valódi „prosperitás” nem a profit mértékében, hanem a létrejött üdvben áll, mely a helyes tevékenység által jön be a világba. Ezt nem igen szokás, és nem is lehet mérni. De nem is kell – mert az élet boldogsága, ha megvan, önmagában is „való, biztos és igaz” – amihez semmit nem kell hozzátenni.

Mégis, mi szükséges ahhoz, hogy megteremjen? Furfang, összefogás, szerencse? Sokkal egyszerűbb: kérés. Az Istenhez könyörgő ember szívének alázata, amely révén valaki megajándékozhatóvá válik. Szüntelen imádkozzatok, meg ne restüljetek – Megváltónk mondja ezt, aki maga is mindenhol a hitet kereste. (Luk 18,1-8) E nevezetes példázata is arról szól, hogy ha egy hamis bíró előbb vagy utóbb, de elintézi az özvegyasszony ügyét – mennyivel inkább így tesz az igaz Isten azokkal, akik hűségesen kérik tőle. Az imádságra nem neki van szüksége, hanem nekünk; nélküle elvadulnak indulataink, és megengedhetővé válik, ami megengedhetetlen. Imádságban térünk vissza egyedül a helyes alapállásra – ezt mással kiváltani nem lehet. Ott, az ő színe előtt tisztul ki belőlünk a bűn, s telik meg a szívünk mennyei erővel. Szilveszterkor sincs ez másképp.

Lezárni valamit pedig annyit tesz, mint elrendezni. Esztendő végeztével ne maradjanak kétes ügyek, adósságok, még homályos vádak se a szívben: ami rajtunk áll, azt hozzuk rendbe! Könnyebb lélekkel nyitjuk majd az újat. Hála és öröm a jó dolgokért, irgalom kérése a visszahozhatatlanért.  Így nem lesz nehéz elégedetten járni a mindennapokat, sőt fénylő szívvel élni – s megtalálni az “előmenetelt”, az igazi prosperálást, mely nem függ már a világ hatalmasaitól, sem pedig a kamatlábaktól.

„És legyen az Úrnak, a mi Istenünknek jó kedve mi rajtunk, és a mi kezünknek munkáját tedd állandóvá nékünk, és a mi kezünknek munkáját tedd állandóvá!” Így legyen! Ámen.

 

Imádság

Urunk Istenünk, köszönjük az elmúlt esztendőt, melyben védtél, óvtál, intettél és vigasztaltál. Köszönjük áldásaidat, és őszintén bánjuk vétkeinket, melyek számosak. Irgalmadra hivatkozunk, hiszen mást nem is tehetünk, s azt kérjük tőled, hadd maradjunk meg a te gyermekeidnek az előttünk álló évben. Vigyázz ránk a jó napokban, el ne bizakodjunk, és a megpróbáltatásokban is, hogy össze ne törjön a hitünk. Gyógyítsd a betegeket, töröld le a gyászkönnyeket, és taníts mindnyájunkat úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk! Jézus nevében kérjük, hallgass meg imánkban. Ámen.