A szív fogékonnyá tétele

Igehirdetés 2016. december 4.

A szív fogékonnyá tétele

Textus: 1Ján 1,2

„…hirdetjük nektek az örök életet, amely azelőtt az Atyánál volt, most pedig megjelent nekünk.”

 

Cseppet sem mindegy, hogy mi, emberek mit mondunk egymásnak. Amikor beszélünk, erősítjük vagy buzdítjuk, akihez szólunk, reményt is kelthetünk a másikban – de a kimondott szó lehúzhat, elkedvetleníthet, vagy rongálhat is. Nem úgy áll tehát, hogy ez vagy az „csak beszéd” – mert nagyon is sok múlik azon, milyen az a beszéd.

A szavaknak ereje, olykor kifejezetten hatalma van. Valóságot közvetítenek, sőt, hozhatnak létre – jót, vagy rosszat. A gyermekről tudjuk, hamar lelkesedik, és hamar el is kedvetlenedik. Ha eltörik a mécses, milyen fontos neki a jó szó – annyit ér, mint maga az anyai ölelés és simogatás! Az orvos-beteg kapcsolatról is megállapították, hogy a gyógyítás jelentős része nem az alkalmazott eszközökön és gyógyszereken múlik. Fontosabb, mint gondolnánk, hogy miként viszonyul pácienséhez az orvos; milyen a bizalom, az emberi atmoszféra közöttük. „Ahogy a doktor úr beszél velünk, az már fél gyógyulás” – mondják a hálás betegek. A tanárnak sem tárgyi tudása a döntő: ha jó pedagógus, akkor kedvet és lelkesedést tud önteni tanulóiba, éspedig azzal, ahogyan beszél velük.

Érdemes észrevenni, hogy a Feltámadott is szavakra bízza az evangélium ügyét: követői tanítsanak mindenkit azok megtartására, amiket ő parancsolt nekik. (Mt 28,18-20) Viszont azt is olvassuk a Szentírásban, hogy semmi „rothasztó beszéd” ne jöjjön ki a szájunkon (Ef 4,29) – mert szavakkal megrontani, zülleszteni, életet rombolni is lehet.

Ha ezek jegyében közeledünk az adventhez, melynek időszakát éppen most is éljük, már nem tűnik kegyes egyházi fordulatnak igénk kezdete: „Hirdetjük nektek…!” Ünnepélyes, emelkedett szavak, igaz, ám emberi életünk vezértémáját illetik: mi lesz „hírré” abból, amit hallunk. Mert újdonságok folyton jönnek. Emberek beszélgetnek az utcasarkon, találkoznak a gyógyszertárban, olvassák egymás üzeneteit meg leveleit, a fiatalok pedig sokat töltenek a közösségi oldalakon.

Ha mélyebbre tekintünk, egészen az emberi kapcsolatok belsőbb titkaira, ott mindig az a nagy kérdés, mit hallanak meg, s mit nem a lelkek abból, amit a másik közölni szeretne. Sajnos gyakoribb a “süketek párbeszéde”, mint gondolnánk. Baráti vagy házastársi krízisek mögött szinte mindig kitapintható, hogy nem hallják egymást, akik beszélnek. Ki-ki mondja ugyan a magáét, de igazából nincs rá kereslet – a “másik oldalon” (mindig ott) hiányzik a fogékonyság. És persze, panaszra így panasz a válasz anélkül, hogy egymást hallanák.

Ennek az egyetemes állapotnak, mert valójában az – oka az ég szavaira való döbbenetes süketség. Isten igéjét nem hallani, ez betegíti meg az embervilágot. Ha fölfelé, az Örökkévaló iránt bezárul a szív, bármi megtörténhet – ezt mondja ki a Biblia első lapja. Az ember magános és kétségbeesett lesz, de leginkább önző; felnő szívében a sértődékeny hiúság. Nem is lehet másként, hiszen magát ítélte erre. Bosszút forral, mert nincs jobb programja, általában gyanakszik és vádol is, s kilátástalanul igyekszik önmaga megváltására, ami egyre elérhetetlenebb számára. Nem is csoda, hiszen az előtt zárta be szívét, akitől a titkot megtudhatná. A mindeneket Átható semmibevétele a legrosszabb, amit ember magának tehet.

Így lesz ugyanis valaki a többiek iránt is megérinthetetlen szívű; s ebből fakad mindaz, amit visszatekintve az illető tragédiájának neveznek majd, akik ismerték. Adventi programunk ennek jegyében ezért nem is lehet más, mint csöndes várakozásban fogékonnyá tenni a lelkünket. E négy adventi vasárnap esztendőnként újra eljön hozzánk – s most is arra vár, töltsük meg méltó tartalommal. A „tartalom” pedig emberhez méltóan fogékonnyá tenni lelkünket elsősorban az ég, de ugyanúgy földi társaink mondandói iránt!

Igen ám, de hogyan? Ez mindig csak a második kérdés, mert fontosabb és első a „mit”. Mondhatjuk úgy, a valódi elszánás. Tényleg akarjuk ezt? Igazán? Áldozatra is készek vagyunk érte? Akkor lehet! Fél szívvel, kicsit hitetlenül nem. A „hogyan” majd jön, elérkezik, megadatik – kezdjük csak itt; kell-e nekünk egyáltalán az új, Istentől való szív? „…hirdetjük nektek is az örök életet” –  tehát nem kevesebbről van szó! Mi e „hirdetés” nélkül, az isteni megnyilatkozás és kijelentés hiányában csak az elpiszkolódó, üres, s végül porba hulló életet ismerjük, melynek evidenciája a romlás, mindennapja pedig a korrumpálódás. Bűn, betegség, félelmek, szégyen – mint egy rémlátomásban!

Adventben újra meghalljuk, hogy Isten ezt mondja a világnak: Krisztus! Ez az ő szava, ez a mondása – Jézus lénye, tisztasága és jósága. A végére mehetetlen kegyelem! Mellyel szemben csak letenni lehet a fegyvert. Igen, ezzel kezdődik minden, ami hitből van – fegyverletétel. Az önigazolásnak és a „kiharcolom magamnak” vége, megmutatni sem kell már senkinek. Bebizonyítani sem, hogy nincsen igaza… Főhajtás, fegyverletétel. Elcsendesülés. Advent. Olyan „vereség” – mely többet ér sok rossz győzelemnél! Csend, és szelíd lélek. Békesség.

Ez az a fajta élet, ami „…azelőtt az Atyánál volt”. Máshonnan nem is ismerhetjük, csak Isten közvetlen megnyilatkozásából. Mert ha a „szív fogékonnyá tételének” első lépése a fegyverletétel, akkor a második  elmélyülésünk az ég titkaiban, a rácsodálkozás Isten atyai jóságára! Az élet, amit élni érdemes nem a mi találmányunk, az „…azelőtt az Atyánál volt”. Elkészítve, bölcsen végiggondolva, ránk méretezve. Gondolkozzunk el ezen – egy középkori szent azt tanácsolta, „kérődzünk” rajta – mert amint elménk bekapcsolódik e titok látásába, a jobb és magasabb világ erői áramlani kezdenek küszködő emberi szívünkbe, s feltöltenek minket a legjobb erőkkel. Olyanokkal, amik magunknak nem állnak rendelkezésre, s egymásnak sem tudjuk adni. Erőkkel, amik az ég erői.

Azzal kezdtük, hogy nem mindegy, mit mondunk mi emberek egymásnak; most pedig íme, oda érkezünk, az sem mindegy, mit mondunk magunknak! Mit forgatunk elménkben, mire fókuszálnak gondolataink. Vannak, amiket nyugodtan kiverhetünk fejünkből – csak nekünk lesz jobb! Sokan nem képesek erre, s hagyják, hogy elrongálják őket a saját téves gondolataik. Amint azonban nem eszünk meg akármit, amit az út mellett találunk – úgy a lelki-szellemi táplálékot is meg kell vizsgálnunk – ha saját kútfőnkből származik is. Félelmek, amik fóbiává nőnek, valós sebek, amiket magunk nem hagyunk gyógyulni, régen elfelejthető kudarcok – és akad még más elég.

Az igazi életről, mely nem kísérleti és nem hevenyészett, hanem az örök és hatalmas Isten szemében is Élet – mert ezt jelenti az „örök élet” – már érdemes gondolkodni. Sokat és elmélyülten. Ez az élet az, amely azelőtt csak az Atyánál volt, azonban „most megjelent nekünk is!” Ő így találta jónak, valószínűleg az embervilág általános megromlottsága miatt. Megmentésül, utolsó utáni esélyként. Látta a gátlástalan kizsákmányolást, ami ezredévek óta semmit nem változott, a hatalomért bármikor alkalmazott erőszakot és gyilkolást, a tömegek lezüllését és nagy hitetlenségét. Ezért – „megjelent”! A kifejezés azzal a szóval fordítható legpontosabban, hogy fölvillant. Volt harminchárom év az emberiség történetében, amikor említésre méltó dolog történt. A többi háború és királygyilkosság, a „fürge huncutok” mindenkori érvényesülése, enyhébben, eufémizmusként „Hiúság vására” – de nagyobbrészt jobb elfelejteni.

Azonban, mint egy éjszakai villám, ami beragyogja az égboltot napkelettől napnyugatig, megjelent Krisztus! Az ő páratlansága azóta is felvillant már sokaknak. (Mt 24,27) Talán mindenkinek, mert a villám fényét nehéz mással összetéveszteni. Vannak ugyan, akik a reklámok és pixelek villódzását többre tartják, ők a modernek, haladnak a korral – legyen nekik hitük szerint. (Mt 8,13) Mi becsüljük meg az örök Atya számunkra, igen, megmentésünkre felmutatott szeretetének pillanatait! Ritka kincsek ezek, mint a sötét erdőn eltévedtnek a távoli fények. Nem hiszem, hogy akadna, aki sosem kap effélét – mégpedig külön, személyesen neki címezve! Csak épp a fogékonyság, a megszólíthatóság hiányzik – de az nagyon. Ezért kell az advent, mindig újra – a szív fogékonnyá tételének ünnepe! A csend és várakozás, a szelíd hallgatás. A békés, jó advent.

„Hirdetjük nektek… megjelent nekünk” – a többes számra figyeljünk! Isten adventjében mind benne vagyunk, valamennyien és kivétel nélkül. Amikor egymással emberi lények össze nem férnek, a leghangosabban rendszerint az „én” szól – minden oldalról. A hiú, a sértett, a tekintet nélküli. Az Úrtól tanult imádság első szava viszont a lehengerlő „Mi” – melynek alanya más nem is lehet, csak az egész, nagy emberiség! Az egyetemes egyház. A sok szenvedő ember, aki mind megváltásra szorul, a felnőtt életében is elkeseredetten síró, rengeteg elveszett kisgyermek… Aki mind hercegnek született, s mind valami más lett. Összetartozunk, éspedig nyomorult voltunknál fogva: ezt kellene látni azokban is, akiket ostobán és vigyázatlanul ellenségeinkké tettünk. „Hirdetjük nektek… megjelent nekünk” – ez a rászorultak szolidaritása! Amikor mindenki éhes, mint a hajókatasztrófát tutajon túlélők – s a legjobbak adnak abból, ami nekik még megmaradt. Adnunk kell, igen. “Többes számban” éreznünk, s úgy is gondolkodnunk, a nyavalyás egyes szám első személy helyett! Ha nem ide érkezik az advent, akkor hiába volt.

A fegyverletétel alázata, mint győzelem. Innen indultunk – másként nem lehet! Csak az összetört ember szép. Istenhez nem a hadakozó bajnokok találnak – ők még győzelmet és dicsőséget szomjaznak. Pedig számukra is felvillant már a Krisztus, az egész égboltot megvilágosító fény – ám káprázó szemeikkel nekik még nem számít. Ők mást, „többet” keresnek – hogy végül mindent elveszítsenek. Nehogy vak koldus maradjak! Ha megpillantottam, s látom már őt, a világ Megváltóját, úgy tanulom a többes számot: még imádkozni sem szabad másként! Egyéni, személyes imádságom után mondjam csak el minden nap az Úr imáját is – építeni fog!

Mert a lecke életünk végéig ez, férjen el szeretetemben mindenki! Ahogy Jézus mondja, imádkozzatok azokért is, akik üldöznek titeket. (Mt 5,44   Lk 23,34  2Móz 23,4-5) Ha ehhez a magaslathoz, mert ez valóban az, csak egyetlen lépéssel is közelebb jutok – már nem volt hiába megérnem e mostani adventet. Talán még arra is telik, hogy valakinek, aki csak tőlem hallhatja ezt, mástól nem, szeretettel így szóljak: „…hirdetjük nektek az örök életet, amely azelőtt az Atyánál volt, most pedig megjelent nekünk.”  Így legyen!  Ámen.

 

Imádkozzunk!

Urunk Jézus, te szóltál a világnak a végső szeretetről, és annak jegyében cselekedtél is. Segíts, hogy követhessünk téged! Adj e mostani napokban csöndes, belső figyelést, feléd forduló valódi várakozást, és ajándékozz meg minket fogékonyabb szívvel! Ámen.