Szívemet hozzád emelem

Igehirdetés 2012. február 26.

Szívemet hozzád emelem

 

Lekció: 1Móz 50,15-23
Textus: Zsolt 25,1

„Hozzád emelem lelkemet Uram, benned bízom Istenem. Ne szégyenüljek meg!”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, köszönjük, hogy együtt lehetünk ebben az órában, hogy hozzád könyörögjünk és eléd hozzuk mindazt, ami bennünket foglalkoztat. Köszönjük, hogy együtt hallgathatjuk a világ megváltásáról szóló örömüzenetet, és a te szent nevedet is együtt magasztalhatjuk. Jöjj közénk és ébressz fel bennünket, add nekünk a te világosságodat, légy vigasztalónk és légy tanítónk. Szólíts meg bennünket egyenként, hogy mindenki személyesen hallhassa most azt, amire neki szüksége van, és ami éppen rajta segít. Légy kegyelmes azokhoz, akik ide tartoznak, de ma máshol vannak, betegségük vagy elaggottságuk miatt odahaza, kórházban vagy távoli vidéken. Az ő imáikat is hallgasd meg, és mindnyájunkat táplálj az életnek igéjével, Krisztussal, akik csak ma téged keresünk és segítségedre vágyunk! Ámen.

 

Igehirdetés

Egyik legismertebb genfi zsoltárunk a 25. számú, amelyik így kezdődik: „Szívemet hozzád emelem.” Akik református családban nőttünk fel, legtöbben gyermekkorunktól ismerjük, és mindig szívesen énekeljük, hiszen azt a bizonyosságot ápolja bennünk, amire mindnyájan nagyon vágyunk is, hogy a földön küzdő ember lelke összekapcsolódhasson az Örökkévalóval.
Pedig ez a dolog egyáltalán nem magától értetődő, még akkor sem, ha a mi 25. Zsoltárunk magyar fordítása Szenczi Molnár Albert jóvoltából már négyszáz év óta így szól: „Szívemet hozzád emelem”. Az „Emeljük fel szíveinket!”, vagyis a „Sursum Corda!” latin nyelvű liturgiai felszólításnak pedig, ami ugyanezt a gondolatot hordozza már a Kr. u. 3. századtól nyomai vannak az óegyházi liturgiában, tehát legalább ezerhétszáz éve része a keresztyén istentiszteletnek. Dávid zsoltára pedig, ahonnan mindez származik egyenesen háromezer éves. Nyugodtan kimondhatjuk, hogy pontosan azért vannak ilyen mély nyomai az istentiszteletben és a Bibliában a szívünk „fölemelésének”, mert a mindennapokban nem élünk olyan lelki magaslaton, hogy tényleg ott lennénk lélekben, ahol maga Isten van. Legtöbbször alacsonyan, nagyon is köznapian élünk, elfoglal bennünket ezer vágyunk és igyekezetünk, rohanunk a boldogságunk után és ebből a hatalmas áramlásból, ami az életünk, elég ritkán emeljük ki a fejünket magasabb világok felé. Pedig erre volna a legnagyobb szükségünk, erre a kizökkenésre, és ezért jó, hogy mai ószövetségi olvasmányunk és a vasárnapi zsoltárunk is egyaránt ebbe az irányba fordítja most figyelmünket.
Gondolkodjunk először is arról, tulajdonképpen miért nehéz ez, mi minden is akadályozza a szívünk fölemelését Istenhez. Néha egyszerűen nehéz az ember szíve, mert nem sikerült valami, amire pedig nagyon igyekeztünk, vagy azért, mert az emberektől nem kapunk megértést, akár a minimális elismerést sem. Küszködünk és semmi nyoma, hogy volna értelme a dolognak. Aztán lehet, hogy az előttünk álló jövő képe nyomaszt éppen, félünk valamitől, ami bekövetkezhet és eljöhet az életünkben. És elég sok embernek nehéz aztán a szíve azért, mert elrontott valamit az életében és saját maga is tudja, hogy az már megtörtént, azt másként már nem teheti, legfeljebb csak bánkódhat felette. Mi a közös ezekben? Egyszerűen az, hogy valami önállósítja magát, elkezd külön életet élni, felnő a lelkünkben egy nyomasztó jövőbeli fenyegetéssé, vagy eltakaríthatatlannak, reparálhatatlanak vélt múltbeli sötét folttá, de úgy annyira ám, hogy már nagyobbnak látjuk, mint magát az élő Istent. Hát ezért kell a „szívemet hozzá emelni”, mert különböző lelki tartalmak, túlnőve önmagukat valósággal istenünkké, pontosabban szólva bálványunkká lehetnek. Ilyen lehet az egész horizontot betöltő versengés, egy küzdelem a másik emberrel, aztán a bűntudat, vagy a félelem, egyszóval bármi, ha nagyobb és fontosabb már számunkra, mint az élő Isten. Némely dolog annyira el tud foglalni bennünket, hogy már ki sem látunk belőle, egyszerűen a mindent jelenti már – és ilyenkor valóban nagy szükségünk van a felébredésre. Ember, vigyázz, nem lett-e bálványoddá már a saját vágyad világa, egy terved és szándékod? Nem borított-e el esetleg a rossz lelkiismereted terhe, vagy éppen egy jövőbeli veszteségtől való kedvenc szorongásod? Mert akkor itt az ideje, hogy „szívedet hozzá emeljed”!
Józsefet és testvéreit a közös családi emlékek terhelték. József tehetségesebb volt a többieknél, „álomlátónak” született, vagyis olyan embernek, akinek nagy tervei vannak. Apjától is nagyobb szeretet-sugár hullott rá, mint a többiekre – amit a neki adott cifra ruha jól érzékeltetett. De József nem jól viselte ezt a „cifra ruhát”, ezt a többlet szülői szeretetet, mert elbizakodott lett, magát jobbnak gondolva a többieknél híreket hordott testvérei viselt dolgairól apjának. Ha a testvérei túlságosan eltávolodtak atyjuktól, ő meg túlságosan bennfentessé lett, és sok-sok szenvedésen és életveszélyen kellett átmennie ahhoz, hogy fölébredjen azokból a fogyatkozásaiból, amik így megteremtek a szívében. A testvérek pedig egyszerűen irigyek voltak, ami nagyon nagy súly lehet egy ember lelkében, sokszor lehet a rontását látni emberi kapcsolatokban. Ráadásul ez annyira elhatalmasodott a lelkükben, hogy már csak gyűlölni tudták Józsefet, ami a dolog természete szerint a testvérük likvidálásához is vezetett. Volt tehát teher mind a két oldalon bőven. És azt olvassuk, hogy a testvéreknek végül valóban a földig meg kell hajolniuk József előtt, könyörögve, hogy bocsássa meg hitszegésüket és vétküket, amivel rosszat tettek ellene, fölemlítve azt a mentségüket, hogy ők is atyjuk Istenének szolgái.
Igen, fölemelhetjük így is a szívünket, amikor bajban vagyunk. A testvérek először akkor mondják ki Isten nevét, amikor a pénzüket megtalálják a gabonás zsákokban, és megrettennek, mit tett velük Isten. (1Móz 42,28) Aztán másodszor akkor, amikor a József serlegét a Benjámin zsákjában föllelve őt akarják visszatartani Egyiptomban, a legkisebb testvért, és ettől rögtön eszükbe jutnak a bűneik (1Móz. 44,16), mert nélküle, a legkedvesebb fiú nélkül kellene hazatérjenek öreg édesapjukhoz. Kérdezzük most meg magunktól: tényleg el kell jönnie az ilyen ítéletes pillanatoknak ahhoz, hogy az ember „fölemelje a szívét” Istenhez? Tényleg el kell jönni a szélső élethelyzeteknek, hogy az ember végre kiemelje a fejét a mindennapokból? Magunktól nem tudjuk észrevenni, hogy valami elszabadult az életünkben, és már egészen önálló életet él? Megrettenések nélkül nem ébredünk rá a bálványainkra? Legyen ez a mai, böjt első vasárnapi istentiszteletünk alkalom arra, hogy megnevezzük, mi lett immár bálvánnyá az életünkben. Mert amíg annak hódolunk, amíg az uralkodik rajtunk, addig nem fogjuk tudni igazán „fölemelni a szívünket” Istenhez. Megőrizhetjük a kegyesség látszatát, lehetnek akár vallásos cselekedeteink is, de ha a szívünk közben fogva marad, ha vidáman uralkodnak rajtunk a bálványaink, akkor semmi hasznunk ezekből. Sőt, a kettős élet rontása még mélyebbre visz minket az egyszerű köznapiság silány voltánál is.
Mi történik ott, ahol valaki valóban fölemeli a szívét Istenhez? Nem lehet itt a választ kisebb szóval megadni, mint hogy életgyógyulás. Régi bajok rendbe jönnek, az élet titkos, belső sebei meggyógyulnak, a gőgös Józsefből áldott segítő, gondoskodó testvér lesz, a gyilkos indulatoktól fűtött, irigy testvérekből pedig bűneiket bánó, bocsánatot kérő, Istenhez térő emberek válnak. A valóban Istenhez emelt szív legfőbb áldása, hogy pontosan azt végzi el bennünk, amire a leginkább szükségünk van. Ami hiányosság volt az emberben, az most szépen kipótolódik és meggyógyul. Az elbizakodott és nagyralátó Józsefből jóltevő válik, a fékezhetetlen emberi indulatú testvérek megszelídülnek, elismerik vétküket és tudnak bocsánatot kérni – vagyis mindenki átalakul. Senki nem marad az, ami Isten nélkül volt. Milyen nagy szükségünk van erre mindnyájunknak! Mert az ember igazi halála nem az, hogy nem dobog többé a szíve, hanem az, hogy képtelen már lelki értelemben előre lépni és növekedni. Így kell értenünk, hogy Jézus magáról mondja azt, hogy ő az élet. (Ján 14,6) A betokozódott, önmaga ikonjává lett embernek azt kell meghallania, amit az apostol így mond: „Serkenj fel, aki aluszol, és támadj fel a halálból, és felragyog tenéked a Krisztus!” (Ef 5,14) Ezt az ébresztő kiáltást kell meghallania minden elakadt életű embernek, mindenkinek, akinek zátonyra futott a lelki fejlődése, és mindenkinek, aki ma is ott tart, ahol tegnap tartott, ismétli régi önmagát és ugyanazokkal a dolgokkal küzd, amikkel egész életében küzdött, amikor még Isten nélkül járt s nem emelte fel hozzá a szívét.
Az életgyógyulás ugyanis mindig azt jelenti, hogy új távlatok nyílnak előttünk. „Adtam elébed egy nyitott ajtót, amit senki be nem zárhat” – olvassuk a Jelenések könyvében. (Jel 3,8) Az ember csodálkozva látja, hogy amire régen a saját erejéből teljesen hiába törekedett, és nem sikerült, az most mintegy magától és könnyen lehetővé válik számára. Ne csodálkozzon viszont az, aki nem akarja a „szívét hozzá emelni”, hogy marad minden a régiben, csak körben jár, és mindig ugyanott találja magát. Az életnek ebből a szomorú hiábavalóságából valóban egyedül ez segít: Szívemet hozzád emelem és benned bízom Uram!
Végezetül pedig ez a kérdés maradt: ha valaki tényleg megteszi ezt, tud-e majd valami értéket adni embertársainak ezek alapján? „Megy-é előbbre majdan fajzatom?” – ahogyan Madách kérdezi a világ nagy kérdését. Igen, előbbre megy, de kizárólag annyiban, amennyiben az ember egy magasabb életre kötelezi el magát a lelki emelkedettségnek ezeken a szintjein, amik az élet igazán ritka és értékes pillanatai. A József és testvérei történet csúcspontja az a kép, amikor Egyiptom második embere visszautasítja, hogy őt istenként tiszteljék. Milyen kevesen jutnak el ide, mennyire szereti az ember imádtatni magát! Szerelemnek is nevezik néha, máskor meg hatalmi tébolynak, de ha az van a mélyén, hogy engem imádjanak, vagy én imádjak egy embert, akkor abból mindenképpen gyógyulni kell. Akik a szívüket valóban felemelték Istenhez, azok ezzel egy magasabb életszintre kötelezik el magukat. Ők valóban Istent imádják, és sem magukat nem imádtatják, sem másokat nem imádnak. Ezért aztán az életük belülről elégedett és tökéletesen békés. Nincs szükségük önmaguk állandó külső megerősítésére, mert ők belülről fakadóan bizonyosak az életükben. Nekik nem csak folyton „lesz” életük, vagy „lehet” vagy éppenséggel „lehetne”, hanem már van. És ez nagyon nagy különbség. Erről mondja végtelenül meghökkentő módon múlt időben az ige, hogy „Minket is, akik meg voltunk halva a vétkek miatt, megelevenített Krisztussal együtt, és együtt feltámasztott és együtt ültetett a mennyekben, Krisztus Jézusban.” (Ef 2,6) A hívő ember tehát ott ül a mennyekben. Nem csak ott fog ülni, meg ott ülhetne, vagy esetleg majd ott ül, hanem őt már valaki feltámasztotta és odaültette. Ez múlt idő, ez készen van, ez megtörtént. Ne adjuk ennél alább. Ne elégedjünk meg „egy kis lelki vigasszal”, meg „egy kis megnyugvással”, mert a feltámadott Krisztus ennél sokkal többet akar adni nekünk. Oda akar ültetni minket maga mellé a mennyben, mégpedig nem csak a testi elmúlásunk után, hanem most. Miért utasítanánk ezt vissza? Miért ne kapaszkodnánk ebbe az ő hatalmas ígéretébe mind a két kezünkkel? Miért ne mondhatnánk igent egész szívünkkel arra, ami teljesen lehetetlenek tűnik ugyan, amíg mi magunk vagyunk, nélküle – de ő mégis megadhatja nekünk, hiszen pontosan ezért jött az Atyától. Hogy mi mellette üljünk a mennyben, éspedig most, amikor itt harcoljuk földi harcainkat és néha győzünk, néha meg vereséget szenvedünk azokban.
Mai alkalmunkon azon gondolkodhattunk együtt, hogy mik is az akadályai, hogy mi emberek fölemeljük a szívünket Istenhez. A válasz ez volt, hogy a bálványaink. Minden, ami önállósította magát, saját életet él, és Isten nélkül már uralkodik rajtunk. Mi változik ott, ahol mégis csak lesznek, akik szívükben fölemelkednek őhozzá? Éppen az gyógyul, ami a legbetegebb, éppen ott lépünk tovább, ahol a leginkább elakadtunk. És lesz-e ez mások javára? Igen, ahol igaz elhatározás és valóban magasabb élet születik belőle. Így legyen. Ámen.

 
Imádkozzunk!

Urunk, légy áldott, hogy elhozod azokat az időket, amikor megpillanthatjuk önmagunkat, kik vagyunk és hol állunk előtted. Köszönjük a húsvét előtti hathetes böjti időszakot, amit különösen is erre adsz. Segíts minket, hogy fölismerjük bálványainkat és nevükön nevezzük őket, hogy te megszabadíthass minket azoktól. Ne engedd, hogy bármi fontosabb legyen számunkra, mint te magad, aki élsz és uralkodsz örökkön örökké. Imádkozunk mindnyájunk épüléséért, hogy tisztuljon és gyógyuljon életünk. Vezesd népedet napról-napra, erőről erőre, amíg megjelenünk majd előtted, örökkévaló Atyánk előtt. Addig pedig adj éberséget, lelki készenlétet, hogy mienk lehessen, amit elkészítettél számunkra. Jézus nevében kérünk, hallgass meg minket! Ámen.