Találkozás Istennel

Igehirdetés 2001. április 22.

Találkozás Istennel

 

Lekció: 1Móz 28,11-22
Textus: 1Móz 28,16-17    1Móz 28,20-21

“Amikor Jákob fölébredt álmából, ezt mondta: Bizonyára az Úr van ezen a helyen, és én nem tudtam. Félelem fogta el és így szólt: Milyen félelmetes ez a hely, nem más ez, mint Isten háza és a menny kapuja!  …És ilyen fogadalmat tett Jákob: Ha velem lesz Isten és megőriz ezen az úton, amelyen most járok, ad nekem ételül kenyeret és öltözetül ruhát, és békességben térek vissza apám házába, akkor az Úr lesz az én Istenem.”

 

Imádkozzunk!

Mennyei jó Atyánk, keresünk téged és nem találunk, holott sokkal közelebb vagy hozzánk, mint legmélyebb álmunkban sejthetnénk. Itt vagy alkotásaidban, rólad szólnak a világ csodái, amik a semmiből nem állottak elő. Téged dicsér, az Alkotót minden igaz emberi érték: a szülői szeretet, az egymásra talált lelkek boldog összetartozása, az élet csodája – ez mind a te ajándékod! Téged keres az értelem, mert vágyik a nagy egész ismeretére. Téged hirdet a világban lévő érthetetlen is, mikor értelmet adó, rendező szereteted után kiált. Még a nem hívő számára is jelen vagy, hiányodban…! Engedd meg nekünk, hogy hitünk és alázatunk mértéke szerint bepillantást kapjunk most abba, ami végeérhetetlen, csodálatos és szentséges lényegedből ránk tartozik. Hadd ízleljük  a boldogság jó ízeit, hadd halljuk meg a végleges harmóniákat, s hadd fogjuk föl életünk igazi rendeltetését – amit kérünk, munkálj most bennünk hirdetett igéd és a Krisztus Lelke által! Ámen.

 

Igehirdetés

Ennek a mai igemagyarázatunknak azt a címet adhatnánk, hogy “Találkozás Istennel.” Nagy dolog az ember életében. Talán ha egyszer történik egy életben, hogy igazán megnyílik valaki szíve-lelke fölfogni a fölfoghatatlant, az Örökkévalót – ám az biztos, hogy nincs senki elől elzárva. Nincs, akit kizárólag arra alkotott volna Isten, hogy őt ne ismerje meg! Valamennyi embernek megadja a lehetőséget, hogy megnyíljon előtte – megtalálja őt. Az élet legfontosabb eseménye ez. De mindjárt tegyük hozzá, hogy köznapiságunkban, ahogy általában élünk és gondolkozunk, nem vagyunk alkalmasak erre: egy sereg dolog elválaszt attól, hogy találkozzunk Istennel.

Itt van mindjárt életünk lendülete: ahogy tesszük dolgunkat. Ezer gond nehezedik mindenkire, kivált az élet közepén lévőkre – akik a megélhetés, az újabb nemzedék fölnevelésén fáradoznak, s talán idősebbekről is gondoskodnak. Folyik az élet nagy művelete, állunk a helyünkön – és a sok-sok tennivaló alkalmas arra, hogy falként álljon az élő Isten és a küzdő ember közé. Aztán itt a sok kész gondolat, a megszokott, jól bejáratott elveink – ahogy a világ dolgairól gondolkodni szoktunk. A mód, melynek hatalma van fölöttünk alkalmas lehet arra, hogy magyarázatokkal szolgáljon, amik elválasztanak minket Istentől. Aztán akadnak életpéldák: irigyelt emberek, akik így vagy úgy többre jutottak, mint mi. S mivel valami több van bennük, azt véljük, nekünk is úgy kell élni és gondolkodni, mint ők – ez is elválaszthat.

Sorolhatnánk tovább, mi lehet még – mind a köznapi élet természetes velejárói – amik alkalmasak arra, hogy elszigeteljenek a vele találkozástól, s bezárják szívünket, falat építve lelkünk köré. Végül valóban nem is vagyunk már megszólíthatók – egyáltalán alkalmasak arra, hogy megpillantsuk őt. Jákobot is éjszakai álmában – amikor nem a “nappali énjében”, köznapi lendületében, sodrában volt – tudta csak megszólítani az élő Isten…!

Manapság sok szellemi tanítás hat az emberek gondolkodásában; nem egy közülük éppen azt szorgalmazza, hogy az ember nyissa ki magát. Az a mi nagy bajunk, mondják – hogy be vagyunk zárva. És ez valóban így is van – ám az efféle sürgetés önmagában veszélyes féligazság: a világban egyáltalán nem csupán Isten Szentlelkének erői vannak jelen. Nem csak “…az erőnek, szeretetnek, józanságnak Lelke”, vagyis a Krisztusé működik (2Tim 1,7) – hanem mindenfajta más erő is, amik keresik az embert, birtokba akarják venni, s ezek olykor éppen a Hitető szellemi hatalmának erői.

Az apostol is beszél róla, hogy vannak “fejedelemségek, hatalmasságok” (Róm 8,38  Ef 6,12) – egyszóval komoly tényezők, melyek nem láthatók, mégis nagy hatalommal bírnak. Amikor az ember “kinyitja magát”, s valóban szíve érzékenységével megszólíthatóvá lesz, nagy veszedelemben van, ha nincsen mértéke. Ha nem tudja, mivel “mérje meg” a szellemi érintéseket, amik szívét érik!

Néha elborzad az ember, amikor kezébe vesz egy-egy népszerű kiadványt, folyóiratot vagy újságot, hogy mi minden tücsköt-bogarat összehordanak, mert másoknak életsegítségre van szükségük. És mindegy, csillagok állásáról vagy ismeretlen energiákkal “föltöltésről”, vagy bármi egyébről legyen szó – sokan kapva kapnak rajta, mert életük annyira be van zárva énjükbe, hogy amikor bajban vannak, fűhöz-fához kapkodnak – bármi jó, bármi alkalmas, hátha az segít… Veszélyben van az ember, ha hosszú bezártság után a szíve egyszer csak mégis megnyílik, s nincsen mértéke, hogy “bemérje” az érintéseket, amik szívét a szellemi világból érik!

Isten azért adta Krisztust a világnak, hogy ő legyen a “kánon”, amely révén mindenről véglegesen kiderül, mennyit ér valójában. Ha nem vele mérjük az életet, tragikusan eltévelyedünk. Ezért mondja a Szentírás: “Amely lélek nem vallja Jézust testben megjelent Krisztusnak, nincsen az Istentől – az az Antikrisztus” (1Ján 4,3) és “…aki nem szereti az Úr Jézus Krisztust, legyen átkozott!” (1Kor 16,22) Itt nem átkozódásról van szó, hanem a szent nép kötelékéből kikerülésről, amit a tagadók alapállásukkal hoznak létre.  Az “átkozott élet” természete ugyanis, hogy nem is akarja fölismerni Jézusban a Krisztust, nem is akarja Isten megmentő szeretetét élete középpontjába tenni. Ettől fél és retteg – mert ó-emberét nem kívánja halálba adni. Nem akar Krisztussal “meghalni”, ezért a pillanat váratlanságában a teljesen kontrollálatlan érzékenység marad számára, s bármi megejtheti a szívét.

Sok minden akad, amit szívesen hall az ember, mert jól cseng a fülünknek. Aki elfojtott dühöt hordoz szívében, örömmel kap azon, ha valakit vádolni lehet. Sokan kapva kapnak azon, hogy elfojtott dühük tárgyat talál a világban. Van, amikor az cseng jól, hogy valaki nagy és titokzatos összefüggésekről beszél, szellemi építkezésről, misztikus rendszerről. Nem értjük ugyan, de olyan csodálatos és végére se tudunk menni – ám nem is baj, olyan nagy, titokzatos, és szépen összetartozó az egész… Aztán manapság, amikor sok ember szívében gyermekkorából fakadóan ott az üldöztetés, megfigyeltetés érzése, a másoktól félelem, akkor szívesen hallanak erőkről, rezgésekről meg kisugárzásokról, sőt tulajdonítanak is egymásnak ilyen dolgokat. Szeret az ember elbűvölve lenni, nem pedig felnőtt fejjel döntést hozni – inkább átadja magát valami csodálatos erőnek, amely egyszer át is veszi aztán benne a főhatalmat.

Sok ilyen téma van; ám amit Isten igéjében hallunk, az egészen más. Nincsen benne semmi misztikus, vagy nevezetes “rendszer”, nincs csodálatos “rezgés” – egyszerűen arról hallunk, hogy a lét alapja, az Örökkévaló egyszer csak megmutatkozik. Isten eljön: megjelenik, ahogy Jákobnak, éppen akkor, mikor nagy bizonytalanságban volt, egyszer csak megjelent. Ő maga, szeretetéből fakadóan, áthidalja az ég és a föld közötti távolságot…

Ott, Jákobnak abban az éjszakai látomásában angyalok jártak a föld és az ég között – mi pedig tudjuk már, hogy az igazi összekötő kapocs a Páratlan, Krisztus. Ő az, aki eljött hozzánk,, megérintette szívünket, és ezen a vasárnapon is idehívott bennünket! Nem kell az embernek kutakodni, leselkedni, misztikus tanításokra hallgatni: mert bizony, van jogtalan behatolás is az örökkévaló, szellemi világba! Léteznek olyan ismeretek, amelyek hitető beszédekből származnak. Valaki azt mondja: “ezt és ezt láttam” – lehet, hogy látta, de nem Isten jelentette meg neki. Csak a saját gondolatai, a lelke mélyéből fakadó elméletek öltöttek testet, s arról hirdeti, hogy a kizárólagos igazság.

Isten megjelenik, maga mutatkozik meg, mégpedig mint főhatalom: ahogy Jákob látomásában is a menny kapujában “a létra tetején” ott az Úr, s szól mint végleges erő.

Sok ember vallja, hogy Isten van – elvileg. De életében nincsen nyoma, nincsenek következményei. Nem befolyásolja döntéseit, gondolkodásában millió dolgot megtűr, amit nem mért oda az ő főhatalmához. És akkor az ember igazában bálványt imád, hisz elvileg hitben jár, de a gyakorlat, az élet-valóság mást mutat. Ott egy ember, aki azért még az Úrnál is fontosabb, egy terv, reménység, amit hajszolunk, el akarunk érni s nem Isten királyi uralma alá rendeljük, csupán tervünk megvalósítása ösztökél.

Az Úr azonban főhatalomként jelenik meg. Más nem is méltó hozzá, csak a középső, a legfontosabb hely. És ez az  Úr azt mondja: Jót akarok veled – ne félj a világtól, ne félj az élettől! Amit tőlem kapsz, alkalmas lesz arra, hogy mások is áldást nyerjenek belőle. Tudjuk, hogy az ígéret – annyi leszármazottad lesz, mint a csillag az égen és a homokszem a tengerparton – arra vonatkozik, hogy Isten üdvakarata minden emberre érvényes! Ő az egész embervilágot akarja üdvre eljuttatni. Mi se adjuk alább, mint hogy a teljhatalmú, a főhatalmú Isten valóban az üdvöt, a teljes életet adhassa nekünk…! Ne is kérjünk kevesebbet, hitványabbat, mert ő a legtöbbet, az üdvöt akarja – és tudja is adni!

Mi a válasza Jákobnak, mikor meghallja, hogy Isten szeretete ilyen nagy? Az, hogy megrémül. Félelem szállja meg, nagy félelem. Elgondolkoztam azon, saját életemet is végigtekintve, s látva más emberek életét is, hogy hányszor sétálunk már aggályok nélkül szakadékok szélén! Komolytalanul, nem vetve számot azzal, hogy egyetlen egyszer élünk, s egyetlen kincsünk az élet! Pedig igazán ránk férne egy kis rémüldözés, oly ál-biztonságban élünk.  Jákob fölriad éjszakai látomásából, s megrémülve azt dadogja: “…az Úr lakik itt – és én nem tudtam!” Milyen jó, hogy rádöbbent erre – s milyen félelmetes látni, hogy ötven, hatvan év távolából visszatekintve emberek azt kell mondják, utólag megrettenve – “mit tettem, mit tettem: észre sem véve, hol vagyok…” Nem vettem észre, hogy ember vagyok, s ez mit jelent. Az utólag “félő” ember, aki azonban már semmin változtatni nem tud… Hát ez az ember igazi tragédiája!

Tanuljunk Jákobtól megrendülni: a mai nap soha nem tér vissza – minden perce Isten ajándéka. Használjuk az ő dicsőségére – egymásnak pedig javára. Amikor fölfedezi a rettenetet az Örökkévalóval találkozásban, Jákob azonnal fogadalmat tesz, vagyis hozzáfog megváltoztatni életét. Ma olyan világban élünk, amikor szinte kötelező, hogy az ember ne szánja oda, ne kötelezze el magát. “Maradj szabad – akkor bármit tehetsz, ne kösd le magad!” Minden ezt sugallja, s hányan mondogatják is a világban! Aki Istennel találkozik, az viszont nem tehet mást, elkötelezi magát – fogadalmat tesz. Az Isteni-élmény legszervesebb része az eskü: “Mostantól minden  más – nem maradhatnak a dolgok úgy, mint eddig!”

És, hogy a nehézkedés legyőzésének jelképét mutassa be, a követ, amely párnája volt az álomhoz – fölállítja, oszloppá teszi! Amikor valaki az életét megváltoztatja, az mindig a gravitáció ellenében történik. A követ föl kell állítani, magától nem lesz oszlop belőle: építeni kell. Ami a nehézkedés törvénye szerint a földön feküdne, abból szent oszlop lesz. Immár energiát hordoz, valami több van benne – ahogy szent helyen, Isten házában is mindig érezzük, hogy itt valami többlet van. Akkor is, ha emberi szó hirdeti Isten igéjét, mindig érezzük és tudjuk, hogy a falakat nem hiába építették meg évszázadokkal ezelőtt: arra valók, hogy itt az Urat keressük! Jákob ezt mondja, fogadalmat téve: “Az Úr lesz az én Istenem.”  Nem eddigi bálványom, a meggazdagodás, ami oly fontos volt számomra – hanem az Úr lesz az én Istenem! Ez a szent komolyság, ami eddig hiányzott: övé az első hely – az egyedül őt illeti…!

És ebből következik valami. “Mindenből, amit szerzek, a tizedét neked adom, Uram!” Az Ószövetségben magától értetődő volt, hogy a templom fenntartására, a szent célra a legfontosabb terményekből odaadták a tizedet. Sajnos, a világi hatalom ezt az évszázadok során olykor erőszakkal kötelezővé tette, az egyháznak adandó decima, a “dézsma” formájában – ami miatt az emberek “…megutálták az Úrnak áldozatát.” (1Sám 2,17) Jákob nem a világi hatalom kényszerére, hanem szívéből fakadóan adja tizedét!

Elgondolkodtató, hogy amikor valaki vért ad, hogy embertársain segítsen, rendszerint négy és fél deciliter vért szoktak venni – az ember egész vérkészlete öt liter körül van. Egytizedét nem csak, hogy oda lehet adni, hanem orvosi vélemény szerint nagyon is egészséges, és jó is odaadni. Aki évente legalább egyszer adja egytizedét annak, ami a számára is a legfontosabb, életét hordozó nedv – az nem betegebb, hanem egészségesebb lesz általa! Éppen ott származnak inkább bajok, ahol emberek nem tudnak belőle adni, s egyszer csak szétrobbantja a sok vér az agyvelő ereit, vagy a Plexus solaris-t, s ott van tehetetlenül ágyhoz kötve, vagy tolókocsiban – esetleg még rosszabb helyen valaki… Már a régiek is kitalálták a köpölyözéssel, más egyébbel – hogy nagyon is jó néha megsarcolni az életet, mert nem az a cél, hogy “minél több” legyen, hanem az, hogy igazi legyen…!

Az Úrral találkozás titkairól ezeket fontoljuk hát meg: mi az, ami elválaszt, s köznapiságomban falat von szívem-lelkem köré, s már nem hallom tőle, amit ő mond? Van-e hiteles mértékünk, ha egyszer mégiscsak megnyílik a szívünk, s leomlik a fal, kinyílik az ajtó –  meg tudjuk-e vizsgálni, melyik az a szellemi érintés, ami valóban Istentől van, s nem más szellemi erőtől jön hozzánk? Krisztus a mérce, s ne is legyen más név “amely által kell nekünk megtartatni!” (Csel 4,12)  Ő főhatalomként jelenti be igényét személyes életünkre, hogy általa – általunk is –  az egész embervilág javát szolgálja. Bárcsak lenne válaszunk a megrendülés, igen: ne utólag kelljen félnünk… Merjünk fogadalmat tenni – s azt komolyan véve kérjük tőle, segítsen a megvalósításban. “Az Úr lesz az én Istenem…!”  Így is legyen. Ámen.