Tamás hitetlensége

Igehirdetés 2013. április 7.

Tamás hitetlensége
(500. honlapunkra kerülő szentendrei igehirdetés)

Lekció: Jn 20,24-31
Textus: Jn 20,28

„Tamás pedig így felelt: Én Uram, és én Istenem!”

Imádkozzunk!

Urunk, áldunk téged a feltámadás öröméért, amit megadtál már olyan sokaknak, akik téged valóban szerettek és igazán látni akartak lelki szemeikkel. Köszönjük a híradásokat, amiket az Szentírásból meríthettünk felőled, behajtott ajtajú belső szobánkban, és köszönjük azokat a híradásokat is, amiket a tiéid között, a hirdetett igében és a testvéri közösségben, lélektől lélekig adtál nekünk. Megvalljuk, hasonlítunk olykor arra a Tamásra, aki saját maga felől biztos volt ugyan, de felőled kétségeskedett, és íme azt látjuk, te ennek ellenére eljöttél hozzá, mert örök jóság és kifogyhatatlan szeretet vagy. Köszönjük a nagy belső változást, ami a szemünk előtt zajlik le benne, és azt kérjük, a mi szívünkben is végezd el ugyanezt, hogy mi is boldog hitvallóid lehessünk, saját magunk bálványozásától egészen megszabadulva. Jöjj el hozzánk is, feltámadott Jézusunk, ahogy eljöttél első tanítványaidhoz, állj meg ma is a középen, üdvöt és békességet hozva, meggyógyítva hitetlenségünket, és ajándékozd nekünk is a veled találkozás mással nem pótolható örömét. Ámen.

Igehirdetés

A húsvét utáni bibliai történetek azért olyan fontosak, mert valamennyien magunk is húsvét után élünk. Nem csak abban az értelemben, hogy az idei húsvéti ünnepek már mögöttünk vannak, hanem abban az értelemben is, hogy az emberiség történelmében ott a Krisztus-esemény, éspedig mint mindent meghatározó tájékozódási pont, úgyannyira mélyen bevésődve, hogy kétezer esztendő alatt sem halványodott el, sőt, még azoknak sem sikerült a nagypéntek és a húsvét emlékét eltörölni, akik egészen fontos világbirodalmi érdeket láttak abban. Egyszerűen már nem tehet úgy senki emberfia, mintha Jézus nem járt volna itt közöttünk. Nem lehet úgy magunkban terveket, vagy éppen mások ellen bosszút forralni, mintha semmi nem történt volna a kereszten, mert Jézussal egy másik világkorszak kezdődött, amelyik világkorszak soha nem is fog véget érni, amíg csak ember él a földön. Manapság elszaporodtak a különböző korszakolások, mintha pl. lenne az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek külön-külön korszaka, de ne higgyünk ezeknek. Amit a Fiú hozott nekünk az Atyától, azt nem lehet felülmúlni semmivel: sem rajongással, sem spiritualitásnak látszó okkultizmussal, sem tudománnyal vagy technikával, de még művészettel sem. A Szentlélek semmi mást nem mond, mint amit Jézusban mondott nekünk az Atya.
Mégis azt látjuk, hogy elég sok Tamás él a földön. Emberek, akik teli vannak gondokkal és kételyekkel, éspedig a legfontosabb életkérdésekre, a végső nagy kérdésekre nézve, mert ebben a tekintetben, a Jézus dolgára nézve valahogy rosszul vannak értesülve. Hányszor halljuk az iskolában, hogy nem tudom ezt vagy azt, mert annál az anyagrésznél hiányoztam. Tamás is hiányzott, nem volt ott, amikor a Feltámadott megjelent tanítványai között. Apróságnak tűnik a dolog, holott központi a jelentősége: a sok rá nem érő ember mindig azt mondja, nincs időm erre vagy arra. Felnőtt embernek pontosan arra van ideje, amire csak éppen akarja, ami pedig nem fontos számára, arra valahogy „nincs ideje”. Tamásnak sem volt éppen ideje a kis gyülekezetre, ahová pedig tartozott, és ahol már csak tizenegyen voltak az egykori tizenkettőből. Nem tudjuk, éppen mi volt, ami fontosabb volt számára, de biztosan akadt neki valami, ahogy ma is akad tennivaló, vasárnap, sőt húsvétkor vagy még karácsonykor is, ha éppen akar találni magának valaki. Ez volt a Tamás deficitjének az egyik része, hogy valószínűleg loholó ember volt, vagyis nyilván sok mindent tartott fontosnak az életben, ami mellett a közösség gyakorlása egy toll volt a sok közül a kalapja mellett. Jó lenne embereknek, még keresztyén embernek is rájönni, hogy a kevesebb több, vagy, ahogy Arany János mondja egy versében: Földi ember kevéssel beéri, / Vágyait, ha kevesebbre méri. Nagy deficit lehet a nagyralátás, a sokat akarás, és előbb-utóbb mindenki megtapasztalja, hogy aki sokat markol, az mindig keveset fog.
De volt Tamásnak egy másik deficitje is, hogy számára a fizikai valóság volt az elsődleges és az egyetlen, vagyis akár a szerzője is lehetett volna annak a meglehetősen buta mondásnak, amit ma is sokan emlegetnek, vagy ha nem emlegetik, hát mindenesetre ahhoz tartják magukat, hogy azt hiszem, amit látok. A fizikai, pontosabban tárgyi valóság az élet alapvető hordozója, ennyiben tisztelettel kell róla szólnunk, de az anyag önmagában mégis csak a valóság lehető legalacsonyabb szintje. Ma már tudjuk, hogy az anyag tulajdonképpen megkötözött, ha úgy tetszik, lezüllött és fogságba került energia – az energiák között szétnézve pedig, mert jó pár fajta van belőlük, azt látjuk, hogy a szellemi energia a leghatalmasabb, ami minden más energiát a kezében tud tartani. Az ember például igazán nem a legmagasabb rendű a lények világában, nem is számít hatalmasságnak, hiszen vannak nála sokkal nagyobb fejedelemségek, sőt istenségek, de még az ember is képes a maga korlátozott szellemi erejénél fogva is kezében tartani például az atomhasadást. Úgyhogy a materialista ember a valóság legmélyebbre hullott részét, az anyagot isteníti, vagyis rossz a vallása – mert hát az is vallás, csak éppen alacsonyrendű, sőt kifejezetten téves vallás.
Tamás pedig idáig süllyedt, nem tudjuk, hogyan – és tegyük hozzá mindjárt, nincs egyedül, hiszen egy-egy rossz pillanatunkban mi is tudunk éppen olyan hitetlenek lenni, mint ő volt. Amikor többre becsüljük a bankbetétünket annál, mintsem jót tegyünk valakivel, akinek tényleg szüksége volna rá; amikor rettegve gondolunk a betegségre, meg az öregkorral járó fizikai leépülésre, és már az életnek sem tudunk igazán örülni ilyen dolgok miatt, meg amikor a világ jövőjét is csak a rendelkezésre álló technikai eszközeink tökéletesítésétől várjuk, egyszóval, amikor magunk is materialisták vagyunk. Mai igénk arra biztat, ne legyünk olyan deficites hitű emberek, mint Tamás volt, amikor egyrészt a nagy loholásában, élet utáni szaladásban nem ért rá a lelki dolgokra, meg amikor összesen addig terjedt a hite, ameddig a szemmel látható, tárgyi világ röpíteni tudta azt. A láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók, mondja a Szentírás.
Annál is inkább okunk van arra, hogy ne ragadjunk hozzá még a saját életlátomásunkhoz sem, amit loholva kergetünk, sem pedig a tárgyi világhoz, ami körülvesz minket, mert a Feltámadott eljött, és ma is eljön. Akkor és ott megvárta, amíg egyszer végre Tamás is ráért, és megint ott volt a többiek között. Valaki egyszer úgy fogalmazott, hogy Jézus jön utánunk, ő mindenesetre így tapasztalja, és csak azt ajánlhatja másoknak is, hogy vegyék ezt észre. Nem tudni, Tamás észrevette-e azt a nagy kegyelmet, hogy Jézus tényleg olyankor jött el újra, amikor ő éppen nem mellőzte a lelki dolgokat és magát a gyülekezetet, vagyis amikor nem akadt semmi fontosabb számára, de az biztos, hogy Jézus azért jött el, hogy följebb emelje Tamást onnan, ahol volt.
És ennél nincs is nagyobb evangélium – Jézus azt akarja, hogy mi magasabban legyünk annál, mint ahol vagyunk. Nem akar meghagyni minket a rosszkedvünkben, a félelmeink között, de még a kétes dolgainkban sem, amikre nem lehetünk igazán büszkék. Eljön, hogy följebb emelje az embert onnan, ahol van. És egészen különös módon teszi: emlékeztet a szenvedéseire. Őt, a Feltámadottat a sebeiről ismerték meg tanítványai feltámadott testében, vagyis földi életének összefoglalásából, mintegy a summájából – hiszen még az Apostoli Hitvallás is összesen ennyit mond az ő egész földi életéről, hogy szenvedett, semmi többet. És valóban ez a legfontosabb, és ő pontosan ezt akarja velünk leginkább megértetni, hogy miként kell szenvednünk, hogyan lehet felemelni és átnemesíteni a szenvedést. Hogyan lehet földi életünknek ebből a megkerülhetetlen nagy valóságából valami jót kihozni, ha már egyszer megszüntetni úgysem tudjuk. Aki a szenvedés titkának egy kicsit is a mélyebb rétegeihez elér, az rögtön csöndesebb lesz, mint Tamás is, aki először hangoskodott, hitetlenségét hangoztatta, szinte kérkedett vele – aztán legközelebb már csak akkor szólalt meg, amikor megrendülten hitvallást tett, mert mélyebben megpillantotta és megértette a Jézus szenvedéseit.
A szenvedés tiszteletet parancsoló dolog, még akkor is, ha egy bűnös, vagy akár egy nagyon bűnös ember szenvedéséről van szó – de amikor a szent és igaz, a páratlan, az Egyszülött szenvedését megérti valaki, akkor biztos, hogy sokkal csöndesebb ember lesz belőle. Érdekes, hogy Tamás nem érintette meg a kezével a Jézus testét, tehát nem attól lett neki hite – hanem belül történt valami fontos vele, a szívében rendült meg. Szembesült azzal, hogy aki ott van köztük feltámadott, lelki testben, amellyel be tud jönni a szobába akkor is, amikor az ajtók zárva vannak, meg az, aki a kereszten vergődött, az egy és ugyanaz a valóság. Aki nem torpant még meg attól, milyen nagy volt a golgotai áldozat, az nem tud eljutni a feltámadás öröméig sem. Tamás végre megtorpant, végre kijött önmaga, meg a híres „józan ész” bálványozásából, és leszállt Jézussal együtt a szenvedések kárhozatos pokláig – hát ezzel emelte fel őt Jézus onnan, ahol volt, egy magasabb világ felé. Jó lenne nekünk is megtanulni tisztelni mások szenvedését, de leginkább azt a szenvedést, amivel Jézusunk szenvedett, mert amíg ez nem is téma számunkra, amíg csak sodor az élet, szaladunk újabb és újabb élmények felé, és közben észre sem vesszük igazán a súlyosabb dolgokat, a sebeket és a szenvedéseket, addig maradunk ott, ahol eddig is voltunk. Ami nagy kár lenne.
Miben áll hát a Tamás belső változása, honnan hová jut ez a lélek? A saját szavaiból értjük meg igazán, amikor ezt mondja Jézusnak: Én Uram, és én Istenem. Ezzel, hogy „Én Uram” azt mondja ki, hogy hajlandó magát alávetni őneki, vagyis kész követni Jézust, tehát ezentúl csak ott megy, ahol ő előtte megy – azzal pedig, hogy „én Istenem” azt fejezi ki, hogy benne találja meg a maga örökkévaló lényét. Mind a kettő fontos, és azt is mondhatjuk, az egyik nincs is meg a másik nélkül.
Az első valóban a követésre való elindulás. Valamikor az embernek az élete során ki kell mondania ezt a döntő szót, követlek Uram, ahová csak mész. A tanítványi élet ezzel kezdődik, nem pedig azzal, hogy beleszületünk derék vallásos keresztyén emberek családjába. Az is lehet ajándék persze, nagyon is, csakhogy önmagában édeskevés, mert minden azon múlik, hogy amikor valódi útelágazásokhoz érünk, és ilyen elég sok van az ember életében, akkor vajon merre megyünk tovább. Ott megyünk-e, ahol Jézus megy előttünk, vagy pedig megyünk minden lényeges dologban a magunk feje után. Ez a kérdés annyira alapvető, hogy minden egyéb erre épül. Ez határozza meg a továbbiakat. Ha ebben egyértelmű a szándékunk, és erős az elhatározásunk, akkor léphetünk magasabb iskolába, és pontosan ez történik a Tamás esetében is.
Mert a második szó, amit Tamás szinte egy lélegzetre mond ki ezzel, már így hangzik, hogy „én Istenem”. Vagyis a tanítvány nem csak egy szép életpéldát talál, amit követésre érdemesnek ítél, hanem megtalálja Krisztusban a maga örökkévaló belső lényét, a maga Istenét is. És ez valami olyan nagy és fontos dolog, amit semmi más nem helyettesíthet. Hiába vannak önmagukban a szép hangulatok, hiába az áldozatos élet, hiába a sok tudás és a nagyszerű helytállások is, ha ez hiányzik – megtalálni Istent a magunk számára. Tamás megtalálta Krisztusban, és rajta kívül még ezrek és ezrek is megtalálták őbenne, és őszintén remélem, ma és itt is vannak olyanok, akik megtalálják őbenne – mert valóban benne is van, sehol máshol.
És aki megtalálja őbenne Istenét, az nem fog alulmaradni a Gonosszal vívott csatáiban, mert segítséget kap attól, aki hozzánk hasonlóan mindenben megkísértetett, anélkül, hogy elbukott volna. Megtapasztalja, hogy ő valóban velünk van, és végtelen az ereje, aki győzelemre is vezet minket. Mellettünk áll pártfogóként, és végig nem hagy el, hanem megoltalmaz a mulandósággal és a halállal szemben is. Mondjuk hát Tamással együtt mi is a hitvallásunkat: Én Uram, és én Istenem! Ámen.

Imádkozzunk!

Urunk, légy áldott hűségedért, hogy nem hagytad magára tanítványaidat és ma sem hagysz bennünket magunkra, hanem eljössz közénk Lelked által, feltámadott valóságodban. Nagy szükségünk van eljöttödre, hiszen amikor fogytán van az erőnk, kihez mehetnénk, amikor kétségeskedünk, ki újítsa meg a hitünket? Te ismered életünk minden megpróbáltatását, a kísértéseket is, hiszen mindazt megszenvedted, amit ember megszenvedhet, sőt annál mérhetetlenül többet is. Szeretnénk téged követni, útmutatásodra figyelni, és szeretnénk benned megtalálni igazi, örökkévaló énünket. Hajolj le most azokhoz, akik fájó szívvel vannak közöttünk, mert az elmúlt héten szeretett kedvesüktől kellett megváljanak – vigasztald őket, és Szentlelkeddel elevenítsd meg szívükben a te életet adó, örök igédet. Imádkozunk a szeptembertől iskolába járó kicsinyekért, akik immár iskolai keretben is hallhatnak rólad, ha a szüleik így döntenek. Segíts bennünket, hogy méltó tanítóik és oktatóik lehessünk, ha ránk bízod őket. Imádkozunk a betegekért, köztük egy súlyos betegségben lévő testvérünkért is, gyógyítsd meg őket nagy jóságodból. Imádkozunk oktatási intézményeinkért és az ott szolgálókért, hogy a te erőddel és a te Lelkeddel végezhessék munkájukat. Segíts bennünket a most következő hét napjain, hogy útjaidat megtaláljuk és igéd vezetését a szívünkre vehessük. Ámen.