Tanítványnak lenni

2004. január 25.
dr. P. Tóth Béla

Tanítványnak lenni

Lekció: Lukács 9,1-9
Textus: Lukács 9,1/b-2

“…adott nekik erőt és hatalmat minden ördögök ellen, és betegségek gyógyítására. És elküldte őket, hogy prédikálják Isten országát és betegeket gyógyítsanak.”

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, te gazdagon megáldottad az életet lehetőségekkel, és különösen is bőséges lehetőségekkel láttad el a tanítványi életet. Bocsásd meg, ha a mi kezünkön annyi jó ajándékod tönkre ment már, ha szavadat semmibe vettük és ha igédet a földre hagytuk hullani. Ezért volt a szívünkben annyi keserűség és üresség. De azt is tudod, Urunk, hogy mélyebb énünk vágyik a te szeretetedre, éhezzük és szomjúhozzuk az igazságot és keressük az utat, ami hozzád vezethetne. Köszönjük neked, hogy ma együtt lehetünk itt, és azt kérjük tőled, hogy ne hagyj minket magunkra gyarlóságainkkal. Adj világosságot, hogy lássuk önmagunkat őszintén, de adj még nagyobb világosságot ahhoz, hogy a te végtelen jóságodat és irgalmadat is láthassuk, azt a gyógyító és vigasztaló szeretetet, amellyel bennünket szeretsz. Szólj most hozzánk olyan szóval, amire szükségünk van, tedd igévé az emberi beszédet és töltsd ki ránk Szentlelked erejét, szeretetét és józanságát.

Ámen.

Igehirdetés

Az élet egyik mélyen fekvő vonulata, mondjuk így, emberi lelkünk megkerülhetetlen működése, hogy mindnyájan nagyon gyakran mintákat követünk. Már beszélni is úgy tanulunk meg, hogy kicsi gyermekként lemásoljuk a felnőtteket, és a szülők boldogok, amikor a gyermek már ki tudja mondani, hogy mama vagy papa. Írni-olvasni is a tanítónkat utánozva kezdünk el és később, felnőttként, döntések pillanataiban is sokszor arra gondolunk, talán tudattalanul, de mégis valóságosan, hogy vajon egyik vagy másik embertársunk hogyan cselekedne abban a helyzetben, amiben vagyunk, vagy mit szólna a döntésünkhöz, amit hozunk. Pontosan ez volt fontos az ókori keleten is a mester-tanítvány kapcsolatban: valaki látott egy mintát, rendszerint egy ifjú ember egy meglett másik embert, akit követésre méltónak ítélt, és igyekezett aszerint élni, ahogy attól látta.

A minta-követésnek ez az őseredeti gesztusa nem volt ismeretlen az első keresztyének között sem, hiszen ők is emberek voltak, az ő lelkük is hasonló rugókra működött, ám a Jézus követői nem csak mintát kaptak mesterüktől, hanem erőt és hatalmat is. Ha ez nem így lett volna, akkor ma ez a templom itt, ahol éppen együtt vagyunk és sok más keresztyén templom sem állana, akkor Jézus összesen egy lett volna a korabeli mediterrán filozófusok és tanítók közül. Ő azonban a mintán kívül, ami önmagában is páratlan és lenyűgöző volt, erőt és hatalmat is adott tanítványainak, és ma azzal foglalkozzunk, hogy mit jelent ez számunkra, mai tanítványoknak.

Mindenek előtt azt jó látnunk, hogy itt valami többről volt szó, mint lelkesedésről. Az emberek szeretnek lelkesedni és hálásak annak, aki fellelkesíti őket, de Jézus nem vidám szombatokat tartott tanítványainak. Ő olyasmit hozott, ami több volt lelkesedésnél. Aki vele valóban találkozott, az nem más hangulatot kapott, hanem más lelket. Úgy mondja ezt az evangélium a maga nyelvén, hogy erőt és hatalmat adott nekik minden ördögök felett. Ez pedig nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy a személyiségükbe ivódott tényezők felett úrrá lettek. Azt, hogy a saját lényük, az énjük változott, és jól tudjuk, hogy a világon ez a legnehezebb dolog. Az ember énjébe titokzatos módon épülnek bele a különböző vonások, és ha ott már vannak, akkor ember legyen a talpán, aki változtatni tud rajtuk, ezt nagyon sok példa mutatja. Ha pedig egy-egy tulajdonság elhatalmasodik, mondjuk a hiúság vagy az érzékenység vagy az önsajnálás vagy a versengés vagy a reváns vágya vagy bármi más, akkor az valóban démoni rontást tud végezni. Ilyen elhatalmasodásokat látva sóhajtozunk, hogy itt csodára volna szükség, itt mi emberek tehetetlenek vagyunk, ez túl van a lehetőségeinken, itt valakinek szinte újonnan meg kellene születnie. És Jézus körül még ez is lehetségessé lett, és ma is ez az ő jelenlétének legszebb bizonyítéka, hogy ahol ő van, ott emberek újjá lesznek. “Hisszük, hogy az új ember szíve saját kezed műve” – mondja egy énekünk, és a keresztyén hit lényege valóban nem a tanítás, nem a szimbólumrendszer és nem is az egyházszervezeti felépítés, hanem döntően és mindent megelőzően a Krisztusban megújult ember.

Amikor az evangélium olyan erőről és hatalomról beszél, amit Jézus adott, és ami erősebbnek bizonyult a bennünk lévő görcsök, örvények és sötét hatalmak uralmánál, amit összefoglalóan ördögöknek nevez a Szentírás, akkor azt a hitet kívánja ápolni bennünk, hogy Jézus ereje hatalmasabb minden emberi és minden emberen túli erőnél. Itt talán a “minden” szó az, ami jó lenne, ha nem kerülné el figyelmünket, hiszen az ember általában örömmel szokta hallgatni az ilyen fajta jó híreket, ám mindjárt ott a kérdése: vajon az én titkos félelmeimnél is lehet ő erősebb? Vajon az én elrontott, összegabalyodott lelkemben is tudna ő rendet és világosságot teremteni? Nem túlzás ez a szó, hogy minden lelki hatalmasság, “minden ördögök” felett is erőt és hatalmat adhat övéinek?
Nem túlzás, itt valóban az evangélium lényegéről van szó. Ami nálunk, embereknél lehetetlen, az lehetséges nála, mert minden lehetséges Istennél. Ebben hitt Megváltónk is, és ennek jegyében tudott maga is Istentől vett erőket tovább adni tanítványainak. Ez az ő felhatalmazása, meghatalmazása ma is történik. Ma is születnek újjá emberek, mert a Krisztus lelke ma is működik. Mint a szél fúj, ahová akar, zúgását halljuk és a titkát nem értjük, de gyönyörködünk a műveiben, a megtisztított szívű, a megvigasztalt, a meggyógyult lelkű emberekben. Így volt ez akkor is, így küldte el tizenkét tanítványát, ilyen állapotban, tőle vett erővel és hatalommal a lelkükben, nem csak jó hangulatban és nem csak fellelkesülve, mert az kevés – és ilyen meghatalmazott, tőle megerősített tanítványokat akar látni ma is és közöttünk is.

Azt is rábízza az ilyen emberekre, hogy hirdessék az Isten országát, vagyis legyenek a munkásai egy ügynek, aminek lényege, hogy az ember a saját lelkének és a saját egyéni életének problémáitól eljut az Isten királyi uralmának témájáig. Ezt a lépést bárki, bármikor megteheti, valami olyasmiről van szó, ami nagyon közel van hozzánk. Keresztelő János egyenesen arról beszélt, hogy szorongatóan közel van hozzánk az Isten királyi uralma, nem a világ végén és nem a halálon túl, hanem itt és közel. Jézus szoros kapunak és keskeny útnak nevezi azt, amerre ehhez indulni kell, és mindenkinek azért ajánlja, mert ez visz az életre.

A meghatalmazott ember, aki már nem csak a maga erejével jár, aki megismerte már azokat az égi erőket is, amikkel Jézus is járt, az arra hivatott, hogy legyen ennek a dolognak a munkása. Így küldte ki Jézus is tizenkét tanítványát: nem csak felhatalmazta őket minden ördögök feletti hatalommal, hanem megbízta őket azzal is, hogy hirdessék az Isten országát. Elgondolkodunk ezen. Nem volna elég, hogy erőt és hatalmat kapunk az ördögök, a démoni erők és gondolatok felett, az elhatalmasodott emberi tulajdonságaink, a szenvedélyeink felett? Miért kell ehhez még szólnunk is az Isten országát másoknak? Az ember legszívesebben elbújna bizonyos helyzetekben, még barátok és ismerősök között is, hát még idegenek között, és Jézus azt mondja a tanítványnak, hirdesd az igét. Nem csak a lelkipásztornak, nem csak a presbiternek és nem csak a különlegesen elhívott keresztyénnek, hanem minden tanítványnak, aki őt követi, adja ezt a feladatot. Prédikálni, hirdetni az Isten királyi uralmát. Azt, hogy jó dolog őt keresni, még jobb őt megtalálni, és legjobb magunkat neki valóban alávetni. Egyedül ő méltó arra, hogy a szívünket uralja, nem pedig a dühödt vagy önsajnálkozó indulataink és érzéseink. Ó, micsoda zsákutcába viszik az embert sokszor a saját érzései, indulatai, még a józannak vélt gondolatai is! Mert az Isten országlása helyén nem lehet a leghitelesebb emberi érzés sem, ott Isten országlásának kell lennie! És vajon mi, akik hittel imádkozzuk, hogy “jöjjön el a te országod”, nem más emberektől hallottunk-e erről először? Nekünk is nem úgy szólta-e valaki valamikor az ő országlásának, uralmának jó hírét, azt, hogy tényleg lehet abban élni, sőt, hogy egyedül abban érdemes igazán élni? Hát ha mi is úgy kaptuk, és boldogok vagyunk vele, akkor kötelességünk abból a jóból, amit Isten adott nekünk a maga országlásával másoknak is adni!

Ezért kell hirdetni a tanítványnak az Isten országát. Mint a gyerekek kirándulásán, ahol valaki több elemózsiát kapott a szüleitől, aztán ha kuporgatja, tartogatja magának, akkor viheti majd haza félig avasodva, míg ha másnak is ad belőle, akkor a dolog eljut a maga céljához, a táplálék – táplál. Vagy a régi időkben, amikor a kerekes és a húzós kút még minden udvaron ott volt, nem azt lehetett-e tapasztalni, hogy amelyik kutat húzzák, abban a víz tiszta, amelyikből pedig nem fogy, abban megposhad? Nem szabad megtartanunk magántulajdonunknak, amit Istentől kaptunk, mondanunk, adnunk kell azt másoknak is. Ki tudja, melyik csöndes szó, melyik tanúságtétel változtat meg egy-egy gondolkodást és életet!

Végül pedig még egy megbízatás: gyógyítsanak betegeket! Ez aztán igazán lehetetlennek tűnő vállalkozás, ha ezt az ember a maga tudományára építve akarja tenni. Még a régi orvosok is azt tartották, hogy medicus curat, Deus sanat – vagyis, hogy az orvos ellát, gondoskodik, de Isten az, aki gyógyít. És mi most mégis ilyen feladatot kapnánk? Ki tud annak a jézusi igénynek megfelelni, hogy ő, mint tanítvány gyógyítson? Senki, önmagában egyáltalán senki! Nincs félreértés, erre tényleg képtelenek vagyunk, éspedig addig és annyiban, ameddig magunk vagyunk.

Abban a pillanatban azonban, amikor összekötő kapocs vagyunk ő közötte és az emberek között, akkor átáramolhatnak az ő erői rajtunk és emberekhez eljutva gyógyulások születnek. Ezért kell a szívünket tisztán tartani, ezért nem lehet a tárcánkban tisztátalan pénz, ezért nem szabad magunkban alantas indulatokat, bosszúvágyat és méltatlan mohóságot, telhetetlenséget megtűrni és hordozni, mert akkor nem tudunk másokat Istennel összeköttetésbe segíteni. Az ember olyankor elszigeteli Isten erőit az emberektől, ahelyett hogy vezetné azt hozzájuk. Ilyenkor belőlünk is sötétség árad, mint sokszor a világ fiaiból, ahelyett, a világ világossága lennénk. Jézusnak világos és egyértelmű igénye a tanítvánnyal szemben, hogy a jelenléte gyógyító legyen a világban. Körülötte ne még nagyobb zűrzavar és meghasonlás támadjon, ha valahol megszólal, hanem egyetértés és megbékélés szülessen emberi szívekben. Ha tesz valamit, abból ne ellenségeskedés, mások megszégyenítése és megbántása fakadjon, hanem ha volt is ilyesmi valahol, az inkább meggyógyuljon. Milyen nagy szüksége volna ennek a sok sebből vérző országnak, ahol élünk, ilyen emberekre! Akik tudnak mondani egy jó szót, ahol mindenki a fogát csikorgatja és még örömét is leli benne! Betegeket gyógyítsatok! Beteg embereket, beteg viszonyokat, beteg közösségeket, talán még beteg házasságokat is, mindent, ahol a romlás erői eluralkodóban vannak.

Ezek után az ember úgy érzi, hogy de szép lenne, ha mind ez lehetséges volna, de mind ez legfeljebb idea és eszmény. Ám Jézus nem eszményeket küld útjára, hanem valóságos embereket. És azt is hadd mondjuk el, hogy azok az emberek ott nem voltak a korabeli társadalom krémje, legtöbben még írni és olvasni se nagyon tudtak, egyszerű halászemberek voltak. De Jézus nem a műveltségükre és a tudásukra épített, nem is az anyagi lehetőségeikre, hanem az engedelmességükre. Menjetek és gyógyítsatok, és ők elmenetek és gyógyítottak, mert engedelmesek voltak. És ez ma is így van, előbb van az engedelmesség, aztán az ő gyógyító erőinek kiáramlása, ami aztán elvégzi a maga művét.
Ami pedig a hogyant illeti, az végképpen nem az emberi erőkre épül: semmit se vigyetek magatokkal, még egy pálcát, egy botot se, táskát se, kenyeret se, pénzt se, két ruhátok se legyen. Ez a “szent máról-holnapra élés”, ez az Isten kezébe tett egyszerű hit és engedelmesség a módszer. Nem kell elméleteket fölállítani, nem kell biztos érvrendszerrel bírni, nem kellenek trükkök és nem kellenek fogások, tanítványi engedelmesség és hit kell, hogy a Mester nem csak mintát ad, hanem erőt és hatalmat is. Aztán nem csak erőt és hatalmat ad, hanem megbízatást is arra, hogy legyen szavunk Isten országa hirdetésére, hiszen mi is így kaptuk azt másoktól. Végül pedig még ezt méltóságot is ránk bízza: legyetek és lehettek is gyógyító módon jelen az emberek közt, betegeket gyógyítsatok.
Isten segítsen minket ilyen tanítványsághoz.

Ámen.

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, te mindnyájunknál inkább engedelmes voltál az Atya iránt, és így szenvedtél a legtöbbet, odaáldozva magadat vétkeinkért. Légy áldott ezért az áldozatért, és taníts minket is gyermeki engedelmességre Istenünk iránt. Köszönjük, hogy ebben példát is hagytál ránk, de még inkább köszönjük, hogy meg is erősítesz minket erre, akik szeretnénk a te követőid lenni, és erőt és hatalmat is adsz a tieidnek az új életre. Könyörülj rajtunk, hogy ne csak tudjuk és ismerjük a te országlásod örömét, hanem továbbadni is képesek legyünk azoknak, akik még nem ismerik azt. Adj nekünk szavakat, amikor szólni szeretnénk másoknak a te országodról, és tegyél minket méltóvá a te gyógyító erőid továbbadására is. Imádkozunk hozzád azokért a testvéreinkért, akik gyászolnak közöttünk és nagyon fáj a szívük szerettük elvesztéséért. Kötözd be sebeiket, töröld le könnyeiket, és adjál vigasztalást és lelki megbékélést. Imádkozunk a betegekért, hogy gyógyulhassanak, a megkötözöttekért, hogy szabadulhassanak, és mindnyájunkért, hogy békességes szívvel és téged dicsérve élhessünk. Jézus nevében hallgass meg minket.

Ámen