Tanmese a szerveződés szintjeiről

Igehirdetés 2015. október 25.

Tanmese a szerveződés szintjeiről

Lekció: 1Kor 12,12-31
Textus: 1Kor 12,12-13

„Mert ahogyan a test egy, bár sok tagja van, de a test valamennyi tagja, noha sokan vannak, mégis egy test, ugyanúgy a Krisztus is. Hiszen egy Lélek által mi is mindnyájan egy testté kereszteltettünk, akár zsidók, akár görögök, akár rabszolgák, akár szabadok, és mindnyájan egy Lélekkel itattattunk meg.”

Imádkozzunk!

Urunk, te egy, örök és igaz Isten vagy, hová mehetnénk máshoz szétesett énünkkel, meghasonlott emberi közösségeinkkel, hogy gyógyulást és egységet leljünk? Segíts minket téged valóban megtalálni, és akkor minden a helyére kerül, hogy aztán hamisság és hamisítás nélkül jól működjön. Ámen.

Igehirdetés

Különös szám az egy. Hinnénk, hogy a legkisebb a számok között, ám Plotinus óta tudjuk, hogy valamennyi szám között éppenséggel a legnagyobb. A pusztán mennyiségi jellegű, mondjuk így, pénzügyi vagy kereskedői szemlélet számára persze ez badarság, a dolog azonban mégis úgy áll, hogy ami igazán értékes, abból csak egy van: édesanyánkból, hazánkból, életünk párjából – mint magából a földi életünkből is.

Ezért aztán érdemes olyan fölösleges dolgokkal bajlódni, mint az „egység” feletti elmélkedés: mitől működik jól egy egészséges emberi szervezet, mi adja meg csodálatos egységét (nota bene: az „egész” magyar szó, amiből az egész-ség is ered, nagy valószínűséggel az „egy” szóból származik). Aztán egyáltalán miért jó a magános protonból álló hidrogénnek, hogy magfúzió révén egészen különböző kémiai elemeket hozzon létre magából, ahogyan azokat a periódusos rendszerből ismerjük? Majd pedig ezek a nagyon eltérő tulajdonságú elemek miért szerveződnek elképesztő módon élő sejtté, azok a sejtek pedig élőlényekké, sőt érző, gondolkodó emberré, akinek útja, sorsa van? Aki egy kicsit is becsületes, az végigtekintve ezen meglengeti a kalapját és azt mondja: fogalmam sincs – de az egész csodálatos, és izgalmasan gyönyörű!

Hát még, amikor egy család, vagy egy egész társadalom „egységéről” van szó – a dolgok bonyolultsága szinte exponenciálisan nő, s igen ritka, hogy egyáltalán felfogjuk, mitől is van benne egység. Azaz miért nem esik szét, vagy ha szétesik, ahogy arra sajnálatosan elég sok példa akad, akkor mitől gyógyulhat meg, mi teszi újra eggyé, jelentős egésszé, ha úgy tetszik, egész-ségessé?

Ősrégi és alapvető problémák ezek, miknek gyakorlati vetületével mindenki találkozik a saját sorsában. Pál apostol is bőségesen szembesült ilyes kérdésekkel, saját személyiségének a bűn általi megosztottságában (Róm 7,14-25), Izrael és a többi nép más voltában (Róm 11,17-24), sőt a maga alapította korinthusi gyülekezet meghasonlásában is (1Kor 3,3-5, 1Kor 4,7, 1Kor 12,4-11), kiket éppen mai lekciónk révén próbál „távirányítással”, levélben az egység felé terelni. Ne gondoljuk azonban, hogy ezek nem a mi témáink, mert úgy lehet, valóban nem foglalkoztat közelebbről egyik kérdés sem, azonban nincs olyan emberi probléma a világon, ami mögött ne rejtőzne ott a megosztottság, a szembenállás, a „rossz kettő” – s ezzel együtt az egyesülés, eggyé válás, az „egy” lehetősége is.

Az apostol a görög kultúrában jártassága révén egy, a sztoikus filozófusok által felelevenített régi római tanmesét használ fel érvelésében. Krisztus előtt öt évszázaddal történt, hogy a katonáskodó római plebejusok, akiket a hadjáratokból hazatérve eladósítottak és sokukat bebörtönöztek, fellázadtak a hatalmat gyakoroló patríciusok ellen, s vésztjóslóan kivonultak a Róma melletti Szent Hegyre. Elterjedt, hogy új várost kívánnak alapítani, s a szenátus kiküldte egyik legtekintélyesebb, jó szándékú, egyszerűen és hatásosan beszélő tagját, Menenius Agrippát, hogy békítse meg őket. Az arról szólt nekik, hogy az emberi test tagjai valamikor önálló élőlények voltak, s beszélgettek egymással. Egyszer elegük támadt abból, hogy minden testrész dolgozik, az eleség mégis egyedül a gyomornak jut, ezért fellázadtak ellene, s a száj nem nyílt meg, a fogak nem voltak hajlandók rágni, a láb nem ment az eleségért. Csakhogy ilyen módon az egész szervezet legyengült, s a kéznek már nem volt ereje a falat szájhoz emelésére sem. Végül belátták, hogy el kell látnia mindenkinek a maga dolgát, hiszen összetartoznak, ők „egy test”. A plebejusok elgondolkodtak a hallott tanmesén, és készek voltak a tárgyalásra, minek eredményeként öt néptribunt állíthattak, akiket nem volt szabad eladósítani, börtönbe vetni vagy rabszolgasorba taszítani, bár nem voltak nemesi születésűek – a továbbiakban ők őrködtek az igazságosság felett a patríciusok túlkapásai ellen.

Pál szinte szó szerint idézi az egyébként Liviusnál olvasható tanmesét, de változtat rajta. Amikor felsorolta a test tagjait, kiknek tanácsos szép renddel, egységben összeműködni, Menenius Agrippa még így folytatta: ilyenek vagytok ti is. Pál azonban meglepő fordulattal él: ilyen a Krisztus (ügye). „Mert ahogyan a test egy, bár sok tagja van, de a test valamennyi tagja, noha sokan vannak, mégis egy test, ugyanúgy a Krisztus is. Hiszen egy Lélek által mi is mindnyájan egy testté kereszteltettünk, akár zsidók, akár görögök, akár rabszolgák, akár szabadok, és mindnyájan egy Lélekkel itattattunk meg.” (1Kor 12,12-13)

Ami itt megszólal, az nem kevesebb, mint az egész emberiség egységének ügye, mely téma mindig is aktuális volt, s ma is életfontosságú. Az ügyet a világvallások közül egyedül a keresztyénség fogadta sajátjának, és a szeretetben a hozzá vezető utat is megmutatta. De az egység csak Krisztusban valósítható meg, mert a tagok nem képesek saját belátásuk alapján, a maguk erejéből megfelelően együttműködni, csak az ő fősége alatt – ezért változtat Pál a római tanmesén! Ennek lényege, hogy a Krisztusra figyelő emberek képessé válnak a szeretetre, és tudnak működő közösségekben létezni. Mindegy, hogy születésük szerint zsidók vagy görögök, rabszolgák vagy szabadok – ha „egy Lélekkel itattattak meg” egymással összeférnek, sőt ennél többet is tudnak – szeretetben egymás javára élni. Ezt az igazságot abban a tekintetben is kifejti az apostol, hogy a gyülekezetben sem egyforma mindenki karizmája, Istentől kapott kegyelmi ajándéka, hiszen ő adta úgy, hogy némelyek apostolok, mások evangélisták vagy tanítók legyenek, s olyanok is vannak, akik a vezetés vagy a gyógyítás szolgálatát kapták, vagy éppen a látomások, a nyelveken szólás képességét. (1Kor 12,28-31) Ezeknek azonban szeretetben kölcsönösen el kell fogadnia egymást, hogy az egész test szép renddel együtt tudjon működni. Ezt a víziót, mely nem csak a keresztyén gyülekezet, hanem az egész emberiség egységét is megcélozza, sehol nem találjuk ennyire világos és letisztultan egyszerű formában.

Vegyük hát a szívünkre, mert nagy kincs rejtőzik benne: földi életünk boldogsága! Ami pedig a gyakorlati teendőket illeti, abban sem marad mód sok félreértésre. Mindenekelőtt abban, hogy a hívő embernek „fel kell gerjesztenie” a maga kegyelmi ajándékát, mint egy hamu alatt izzó parazsat, hogy az újra szépen lángolva világosságot és meleget adhasson. Amíg egy képességgel nem szolgálunk, csak hordozzuk magunkban, addig csak egy emberi tulajdonság – amint azonban a közösségben adunk belőle másoknak, egymás javára kamatoztatjuk, úgy már karizma, kegyelmi ajándék lesz belőle. Sok emberi lelket tesz tönkre a benne parlagon heverő ilyen vagy olyan tulajdonság, sőt adottság – a közösségben azonban megszentelve a helyére kerül, mikor szolgálat lesz belőle. Ezt megtalálni személyes feladat, elfogadni pedig hitbeli engedelmesség dolga. Ne feledjük, az evangéliumi parázs ott rejlik minden hívő emberben – csak életre és lobogásra kell kelteni! Sokan már itt elakadnak, vagy megpróbálnak „Tárziszba szaladni az Úr elől” (Jón 1,3). Hogy sikerül-e, nem tudni.

De van folytatás is. A közösségben különböző embereknek más és más képesség adatott, hiszen nem vagyunk egyformák. (1Kor 12,17-21) Ezt tudni kell elfogadni. Gyakran megesik, hogy csak azokat vagyunk képesek szeretni, akik lelki vagy szellemi tekintetben velünk „egyívásúak” – pedig ilyenből általában meglehetősen kevés akad. Fel kell nőnünk azokat is szeretni, akik egészen mások, mint mi. Múltkorában hallottam fiatalok szájából: egy lépcsőházba kerültünk egy házaspárral, és hamar barátok lettünk, mert ők is pont olyanok, mint mi, még a gondolkodásunk is megegyezik. Örvendetes dolog, csakhogy a világban lévő bajok éppen abból keletkeznek, hogy az emberek nem olyanok, mint mi, s gondolkodásuk sem stimmel a mi megítélésünk szerint. Erre vonatkozik Jézus mondása: “Ha csak azokat szeretitek, akik titeket is szeretnek, abból milyen haszon származik? Nem ezt teszik-e a farizeusok és az írástudók is?” (Mt 5,46)

Az elfogadás pedig még csak az első szint egy közösség normális szerveződéséhez, ami nélkül valóban egy tapodtat sem lehet tovább lépni. Jézus szerint azonban kell továbblépni, ha magasabb szinten akar élni az a közösség: megtanulni szeretni azokat is, akik nem olyanok, mint mi. Mások a tulajdonságaik, a preferenciáik, a szokásaik – de attól még nagyszerű emberek lehetnek. Isten szemében bizonyára azok is! A gyülekezet közösségében ez a dolog a feladatok különbözőségében jelenik meg – amiket azonban éppen Isten adott eltérő módon kinek-kinek. (Ef 4,16) Ő adott, az új fordításban “rendelt” – némelyeket apostolokul, evangélistákul, tanítókul, stb. Ezt akkor is az ő kezéből kell fogadnunk, ha valaki látszólag nem a javunkra fordítja sajátosságait, esetleg olykor még meg is karcolja hiúságunkat, mert hát mi mást jelentene az, hogy „egymást magatoknál különbeknek tartsátok”? Ez már valóban magasabb szint, amire a világ fiai nem képesek – de mi sem, ha nem vagyunk igazán Krisztusban…

Emiatt nincs fontosabb annál, mint az, hogy életünk minden szegmensében helyreállítsuk a Krisztus főségét, s általa élő kapcsolatunkat a rajtunk túli, transzcendens, égi valósággal. Ő valóban az „Egy”-ből, azaz Istenből való volt, s ezért tud mindenkinél inkább segíteni létegységünk helyreállításában. Ezért van az, hogy a templomok már építészeti megjelenésükben is az égre mutatnak tornyukkal, s ezért van mindennel baj, amit csak életünk dolgai közül elszigetelünk őtőle. Újuljunk meg bátran és hittel annak gyakorlatában, hogy elé viszünk mindent, ami életünket teszi – s ez nagyszerű gyümölcsöket fog hozni számunkra.

Először is észrevesszük majd, hogy az Egy valóban a legnagyobb szám, hiszen teremtőnkre, megváltónkra és megszentelőnkre vonatkozik. Aztán kedvet kapunk az ő szolgálatára, mert ez a világ elmúlik, és ennek kívánsága is – de Istenünk igéje, szeretet–akarata örökre megmarad. Végül pedig megtanuljuk még azokat is szeretni, akik nem olyanok, mint mi, sőt minket talán nem is szeretnek – mert ő is éppen ezt teszi, amikor a világot szereti. Hát ezek következnek abból, ha a sok különböző tag feje Krisztus – s az így épülő közösség családban, gyülekezetben, de emberiség-léptékben is a legmagasabb szintű szerveződés: Krisztus teste. Már nem csak rokonszenv, már nem csak kedvelés az alapja, hanem valódi, égi szeretet – aminek erejével még a meghasonlott, háborúzó embervilág tagjai is egymásra találhatnak. Így legyen. Ámen.

Imádkozzunk!

Urunk Jézus, te drága véren vásároltad ki az embert bűnei rabszolgaságából – hadd becsüljük meg szeretetedet ehhez méltó módon. Ámen.