Te vagy Isten egyedül

Igehirdetés 2015. április 19.

Te vagy Isten egyedül

Lekció: Zsolt 86,1-13

Textus: Zsolt 86,8-9

„Eljön minden nép, amelyet alkottál, leborulnak előtted Uram, és tiszteletet adnak nevednek. Nagy vagy te, csodákat teszel, te vagy Isten egyedül!”

 

Imádkozzunk!

Urunk Istenünk, köszönjük szent igédet, amiben arra bíztatsz, hogy a legnagyobb mélységből is kiálthat hozzád az ember. Bocsásd meg, hogy idő múltával olyan gyakran eltávolodunk tőled, és már csak azt tapasztaljuk, hogy messze vagy és ismeretlen az út, ami hozzád vezet. Pedig te itt vagy nagyon közel, közelebb hozzánk, mint saját magunk, és akkor is jelen vagy, amikor mi egészen el vagyunk foglalva a saját életünkkel. Köszönjük, hogy ezen a vasárnapon is megállítasz bennünket, és felemelhetjük hozzád szívünket. Szeretnénk jó csöndet találni a te közeledben, amiben új hangok szólalnak meg és új fények gyulladnak, olyanok, amik utat mutatnak a keresőnek, megvigasztalják a megszomorodottat és megtisztítják a vétkest. Jézus nevében kérünk, cselekedd ezt mindnyájunkkal. Ámen.

 

Igehirdetés

Nem túl gyakori pillanat az ember útján, amikor féltenie kell a saját életét vagy pedig közeli szerettének életét – de aki már átélt ilyesmit csak egyszer is, az rendszerint nagyon élénken emlékezik rá. Nem csoda, hiszen egyetlen életünk van, és ha az elvész, akkor mindenünk elveszett. Dávid a király asztalánál ült a lakomán, amikor a hatalmi őrületbe süllyedt Saul kétszer is felé dobta a dárdáját, és aztán azt mondta, csak tréfált ezzel a dologgal. Dávid viszont pontosan megértette, hogy menekülnie kell, és hogy ez mennyire így volt, az abból látszott, hogy Saul egy egész sereggel ment utána a pusztába, hogy megölje. Ilyen időkben születhetett a 86. zsoltár, az üldözött ember imádsága. Itt van a Bibliánkban, és kevesen találnak rá, amikor bajok idején jó lenne lelki támaszra lelni. Egy hívő családban felnőtt aranyifjú, túlnőve szüleit, megmosolyogta azok hitét, egészen addig, míg a II. világháborúban hatéves hadifogságba nem került. Az egyetlen könyv, ami vele maradt egy fogolytársával, az egy Biblia volt, elkérte tőle időnként, és nem csak olvasgatta belőle a Zsoltárokat, hanem költői lélek lévén saját szavaival átírta, parafrázist is készített jó pár zsoltárról. Mikor hazakerült, már nem mosolygott olyan lenézően szülei hitén.

Vegyük hát úgy kézbe mi is ezt a zsoltárt, mint amit háromezer éve éppen nekünk írt Dávid király. A leghangsúlyosabb ebben az imádságban az, hogy valaki az életéért könyörög. Most éppen itt, ahol mi élünk, nincsenek háborús idők, de vannak keresztyén templomok a világban, amiket akkor gyújtanak vagy robbantanak fel elvakult fanatikusok, amikor ott istentiszteletet tartanak. És ha ilyen vagy hasonló borzalmak itt nálunk most nem is történnek, hányszor jön el a gyógyíthatatlan, talán éppen halálos betegség, ami magunkat vagy valamelyik rokonunkat érinti. Ilyenkor az életért könyörgünk, és az életért könyörögni mindig más, mint azért, hogy ne essen az eső, hanem lehessen kirándulni menni. Ilyenkor minden átalakul, és ezer addig fontos dolog elveszti a jelentőségét. Néha talán jó lenne egy kicsit szégyenkeznünk, mennyi apróság fel tud nőni egetverően fontos dologgá, fenyegetéssé, megbocsáthatatlan sérelemmé, szorongások forrásává, amiken egy-két év múlva, sőt, akár egy-két hét múlva is már csak mosolygunk. De amikor az életért könyörgünk, akkor nagyon igazi szokott lenni az imádság. Milyen kár, hogy ha meghallgatásra találnak az ilyen imák, és megmenekül az élet, egy idő múlva feledésbe merül, mennyire kétségbe is voltunk esve azokban a napokban és milyen őszinte volt a kiáltásunk Istenhez.

Most egy olyan összefüggést vegyünk észre, ami csak ritka kegyelmi állapotban jut el a gondolkodásunkig – éspedig azt, hogy minden fizikai életveszély utal arra a másik életveszélyre, ami örökkévaló életünk elvesztését jelentené. A testi halál és megmaradás kérdése nagyon komoly dolgok, ezekről aztán igazán elmondhatjuk, hogy halálosan komolyak. De pontosan ilyen súlyú, sőt, még ennél is komolyabb ügy az, hogy megnyerjük vagy elvesztjük az örök életünket. Isten szereti ezt a világot, és szeret benne minket is, és azért adta Krisztust, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. (Ján 3,16) Tehát, egész földi életünk nem önmagáért van, akár milyen nagyszerű, vagy drámaian tragikus is egy sors, hanem azért, hogy ebben az életben, mint egy edényben az életnél is drágább tartalom jelenhessen meg, éspedig örökkévaló életünk. Sokan, mondhatni túlságosan is sokan járják úgy végig a földi útjukat, és térnek haza pihenni, hogy évtizedek alatt sem találták meg ezt a dolgot. Milyen kár, ha így van! Maga a kárhozat szó is ebből származik: „kárba megy”, csak „kárt hozott”, vagyis nem lett belőle üdvösség és alatta maradt az örök életnek.

Mi ezen a vasárnapon is mind azért jöttünk ide, mert már tudunk erről az életről. Megpillantottuk Krisztusban, és megérintette a szívünket. Tudjuk azt, hogy egyedül ez adja az élet igazi fényét és ragyogását. Ha ez nincs, akkor hiába vannak sikerek és hiába van anyagi jólét, mert éppen a legfontosabb, az igazi tartalom hiányzik. Ezért a magasabb életért van a biológiai létezésünk, de nem azonos vele maradéktalanul, mert több annál. Hát ezért a magasabb életért kell megtanulnunk úgy könyörögni, olyan őszintén és teljes odaadással, mint amikor a fizikai életünket féltjük – mert ezt elveszteni még annál is szomorúbb, és nagyobb veszteség, mint amikor a biológiai élet elvész. „Szabadítsd meg a te szolgádat, aki benned bízik!” – imádkozza Dávid egy pusztai barlangban, amikor nem tudja, hogy melyik éjjel találnak rá a portyázó udvaroncok, míg alszik – és Isten meghallgatta imádságát. Amitől ő maga rettegett, az éppen az ellenségével, Saullal történt meg: Dávid rátalált éjszaka a barlangban, ahol a király aludt, és könnyűszerrel megölhette volna. Flavius Josephus könyvében, A zsidó háború című nagy történelmi tablóban találjuk, milyen olcsó volt az emberélet a római birodalomban; milyen könnyen oltották ki egymás életét az emberek, ha úgy találták, a másik az útjukat állja. Elborzadunk, és belátjuk, Dávid is csak azért tudott a maga idejében más úton járni, mert vele volt Isten kegyelme. Nem szennyezte be a kezét apósa vérével, noha az nyilvánvalóan életére tört. Dávid imádkozott, s nem pedig bosszúálló terveket forralt. Mi volt ennek a titka?

Nagyon egyszerű: Dávid szívében átkerült a hangsúly a saját életének dolgairól Isten dolgaira. Ez volt a többlet, ami miatt aztán Isten a “Dávid királyságát” örökkévaló királyságnak nevezte, vagyis elfogadta hiteles, győztes életnek – ami már megérdemli az „élet” nevet. Olyannak, ami életnek fog bizonyulni minden világkorszakban, mert olyan, ahogyan mindig, mindenkinek, mindenhol élnie kellene – a helyes alapállás. Ez pedig abban áll, hogy nem magammal foglalkozom, az én sérelmemmel, az én kudarcommal, az én be nem teljesült vágyaimmal, hanem azzal, hogy Isten milyen nagy és milyen jó. Bizonyára erre vonatkozik Jézus nagyon is kemény szava, amit Péternek mond: „Távozz tőlem Sátán! Bántásomra vagy nekem. Mert nem gondolsz Isten dolgaira, csak az emberi dolgokra.” (Mt 16,23)

Olvassuk csak el odahaza a 86. zsoltárt, és vegyük észre, milyen sok mondanivalója van Dávidnak Istenről. A nárcisztikus ember, aki önmagával van eltelve, nem lát ki az élete dolgai közül, mindig azokkal foglalkozik. Dávid pedig csak sorolja és sorolja: te jó vagy, megbocsátasz, te nagyon szereted mindazokat, akik hozzád kiáltanak. Nincs hozzád hasonló, műveidhez foghatót nem lehet találni, nagy vagy te, és annyira szeretsz, hogy engem a sír széléről hoztál vissza. És mindezek összefoglalását is: te vagy Isten egyedül!

Ugye érezzük, itt messze többről van szó, mint hogy a bajban lévő felfohászkodik: jaj, Istenem, most segíts meg. Valaki belülről, a szívében átalakul, és immár nem az a legfontosabb számára, hogy éppen kire lehet neheztelnie, ha eddig ez volt a kedvenc magatartása. Nem is az érdekli, mikor és hol tud még szerezni valamit, amije nincs, és hogyan és mi módon gyarapodhatna még inkább, mint eddig. Ő már azzal foglalkozik, arra figyel, és azt fogalmazza meg magának is: Isten jó, szeret bennünket, és szabadítása kétségkívül eljön. Aki ezen a belső átalakuláson átment, annak sebezhetetlen az élete. Ha érik is kudarcok és veszteségek, mint ahogy érik, már nem tudják véglegesen tönkretenni a lelkét. Megszerezte a lelki védettséget, amit a „hit pajzsa”-ként nevez meg az apostol, amivel már a Gonosz minden tüzes nyilát ártalmatlanná tudja tenni az ember. (Ef 6,16) Dávid ezt úgy szerezte meg, hogy a saját bajai helyett elkezdett Isten nagyszerű dolgaival foglalkozni. És mivel áttette a hangsúlyt arra, aki azt valóban egyedül érdemli, hát elkezdett gyógyulni az élete.

Úgyannyira, hogy megépült a hite; teherbíró, erős hitté vált, ami másokat is tudott erősíteni. A zsoltárban a személyes hang himnuszi magasságokra vált, s már nem csak Dávidról van szó, az ő állapotáról, már nem is csak az ő hitéről, hanem arról, hogy lesz idő, amikor  „Eljön minden nép, amelyet alkottál, leborulnak előtted Uram, és tiszteletet adnak nevednek. Nagy vagy te, csodákat teszel, te vagy Isten egyedül!” A hit így éri el rendeltetését, hogy életforrássá legyen: az egész embervilág számára nyit távlatot.

Kevesen szokták venni a fáradtságot, hogy nagypénteken végigolvassák a 22. Zsoltárt, aminek első sorait Jézus imádkozni kezdte a kereszten: „Én Isten, én Isten, miért hagytál el engemet?” Nem tudjuk, végig tudta-e imádkozni ezt az imádságot, melynek utolsó soraiban megszólal a hatalmas vízió: „A föld határáig mindenkinek eszébe jut az Úr, és megtérnek hozzá, leborul előtte minden nép. Az Úré a királyi hatalom, csak előtte borulnak le a földi hatalmasságok, térdet hajt előtte minden halandó, aki nem tudja életét megtartani. Az utódok szolgálják őt, beszélnek az Úrról a jövő nemzedéknek. Jönnek, és a születendő népnek hirdetik majd, hogy igaz, amit ő tesz.” (Zsolt 22,28-32)

Ha mindezt össze akarjuk foglalni, így hangzik: a jövő Istené. Ha semmi mást nem viszünk ma magunkkal, ezt az egyet “ne felejtsük itt”, mert ez mindent felülír. A jövő Istené! Nem az elmúlásé, nem a kiábrándulásé, nem a csalódásoké és nem a veszteségeké. A jövő az övé, ő Isten egyedül!

Onnét indult a zsoltár, amivel ma foglalkoztunk, hogy valaki az életét félti. Milyen kár, hogy sokan még ilyenkor sem jutnak el az igazi imádságig, vagy ha igen, utóbb feledésbe vesztik. Ha máskor nem, ezekben a helyzetekben tanuljunk igazán odaadással Istenhez fordulni. Ez az, ami bennünk is mindent megváltoztathat. Amint áttolódik a hangsúly emberi dolgainkról, saját sebeinkről és vágyainkról Isten dolgaira, amint észrevesszük és elkezdjük szépen felsorolni az ő nagyszerű dolgait, jóságát, szeretetét és megbocsátását – már gyógyulnak saját bajaink. Kitágul a hitünk olyan távlatokat is megpillantani, amik azelőtt messze álltak tőlünk: „Eljön minden nép, amelyet alkottál, leborulnak előtted Uram, és tiszteletet adnak nevednek. Nagy vagy te, csodákat teszel, te vagy Isten egyedül!” Így legyen! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Urunk, légy áldott, hogy nem csak megőrizted hitünket a próbatételes időkben, hanem megtisztítottad és meg is erősítetted. Köszönjük, hogy a pislogó gyertyabelet nem oltottad ki, és a megrepedt nádat nem törted el; gyarló testünket arra is megőrizted, hadd legyen Szentlelked drága edénye és hordozója. Segíts, hogy el ne feledkezzünk szabadításodról, hanem emlékezetünkben hordozva azt növekedhessünk lélekben és igazságban. Tegyél minket engedelmessé arra is, hogy életünk dolgai helyett egyre inkább terád figyeljünk, milyen jó vagy és milyen szeretetedben hordozol még akkor is, amikor megpróbálsz. Add, hogy megerősödve kerülhessünk ki a bajokból, és hittel higgyük, valóban te vagy Isten egyedül! Ámen.