Fogadalmaink teljesítése

Igehirdetés 2011. július 10.

Fogadalmaink teljesítése

 

Lekció: Bír 11,29-40
Textus: Préd 5,3-5

„Ha fogadalmat teszel Istennek, ne halogasd teljesítését, mert nem telik kedve az ostobákban. Teljesítsd, amit megfogadtál. Jobb, ha nem teszel fogadalmat, mint ha fogadalmat teszel, és nem teljesíted. Ne engedd a te szádnak, hogy bűnre kötelezze testedet, és ne mondd az angyal előtt, hogy az csak tévedés volt. Miért háborodjon föl Isten szavadon, és miért tegye tönkre kezed alkotásait?”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, megköszönjük az éjszakai pihenést, az új napot és te türelmed folyamatosságát. Megköszönjük hálával és örömmel, hogy templomunk belseje ilyen szépen megújulhatott. Megvalljuk őszinte szóval, hogy ma is sok teher nyomja a szívünket, és azért jöttünk, hogy ezeket mind letegyük előtted. Imádkozunk ennek az órának áldásáért, hogy semmi bennünket tőled el ne választhasson. Azt ígérted Krisztusban, hogy a te békességedet adod nekünk, ami minden értelmet felülhalad. Ebben bízva kérünk, tisztítsd meg szívünket és adj új erőt a helyes élethez. Tudjuk, hogy igen hasznos az igaznak buzgóságos könyörgése, és ha mi nem is vagyunk maradéktalanul igazak, őszinte szívvel kérjük a te áldásodat. Töltsd meg ezt az órát lelki épüléssel, tőled való üzenettel és Szentlelked megújító erejével. Megváltó Jézusunk nevében kérünk, hallgass meg minket. Ámen.

 

Igehirdetés

Amikor az ótestamentum könyveit olvassuk, néha visszahőkölünk egy különös történet előtt és azt kérdezzük, mit akar ez mondani, hogyan üzenet és hogyan Isten igéje ez számunkra. Ilyen történet a mostanában olvasott Bírák könyvében Jefte győzelme az ammóniak felett, aminek hallottuk, nagyon nagy ára volt. Még a háború előtt fogadalmat tett ugyanis Jefte, Izrael bírája, hogy ha győztesen tér haza, bármi jön is ki elé háza ajtaján, feláldozza azt az Úrnak égő áldozatul.

Súlyos történet ez, amely irodalmi műfajánál fogva értelmező magyarázat egy, a Kr.e. 1100 táján élő népi szokásra, hogy Izrael lányai évről-évre pár napra elvonultak a hegyekbe és megénekelték a gileádi Jefte leányát, aki – miután elsiratta leányságát barátnőivel – zúgolódás nélkül alávetette magát népe szabadságáért a rá váró tűzáldozatnak. Első pillanatra azt gondolnánk, hogy ennek a történetnek középpontjában az áldozat van. Az áldozat, ami nélkül nincs és nem is lehet közösség. Ahol emberek együtt élnek, ott az mindig csak azért lehetséges, mert az emberek meghozzák a maguk áldozatát. Így van ez a családban, jól tudjuk – már maga egy gyermek vállalása, hogy megszülethet valaki, áldozat. Így van ez a gyülekezetben, az anyaszentegyházban is, a közös életet áldozatok tartják fent, de a munkahelyeken is – és pontosan így van ez még egy nemzet életében is.

Nincs közös élet áldozathozatal nélkül. Minél több ember hajlandó erre, annál élhetőbb annak a nemzetnek az élete, jól látjuk ezt a skandináv népek, de bizonyos távol-keleti népek életében is. Kína mai gazdasági sikereit szakemberek arra vezetik vissza egyebek mellett, hogy a kínai ember minden áldozatra képes a családjáért. És minél többen vannak viszont olyanok egy közösségben, akik mindig csak kapni, meg maguknak szerezni akarnak, áldozatot pedig a közösségért nem tudnak hozni, annál elviselhetetlenebb ott az élet.

Igen, Jefte története erről is beszél, az áldozatról, ami kétség kívül neki magának is iszonyú lehetett, hiszen nem kevesebbről, mint a lányáról volt szó. De ha beszél is ez a történet az áldozatról, mint ahogyan feltétlenül beszél, azt + ne feledjük, hogy itt még az Ószövetségben vagyunk, és 1100 évvel később egy másik, egy új szövetség köttetett a golgotai hegyen Jézus áldozatával, éspedig immár nem csak egyetlen nép, hanem a világ minden nemzetének hozzáférhetően. Mi azóta már valamennyien az ő áldozata felől, mintegy az ő hibátlan áldozatán át érthetjük meg az egész Ószövetséget, mint olyan emberek, akik magunkat hit által „az új szövetség szolgáinak” tudhatjuk. (2Kor 3,6)

Jefte áldozata iszonyú és súlyos áldozat – de a golgotai kereszt még komolyabb és még sokkal hatalmasabb áldozat. A Golgotán az Egyetlen, a valóban tiszta és a tökéletesen igaz halt meg, s nem csupán egyetlen nép szabadságáért, hanem minden bűnös ember megszabadulásáért. Jefte története távoli utalás a tökéletes áldozatra, pontosan a maga tökéletlenségével. Egy olyan áldozat, amit ő maga is csak iszonyatos borzongással hajthatott végre, mivel tudta, hogy itt valami nincs rendben – és ezt mi is érezzük. Miről szól hát akkor ez a történet, ha az „áldozatot” számunkra már egyedül csak a Jézusé lehet, az ő nagy és megszabadító áldozata, és mi, mai hívők már kizárólag abból merítünk erőt a magunk életéhez?

Ez a történet valójában a fogadalomtétel komolyságáról szól. Ha középpontot keresünk az értelmezéshez, ahova a szálak mind összefutnak, akkor ebben a történetben az nem más, mint az Istennek tett fogadalom komolysága. Jefte fogadalmat tett az Úrnak, és ezt a fogadalmát mind maga, mind pedig a lánya és a többiek is tökéletesen tiszteletben tartották. Miért fontos ez? Mi múlik Istennek tett fogadalmaink megtartásán? Induljunk ki abból, hogy a Biblia két hatalmas könyve is ezt a címet viseli: szövetség. Ószövetség és Újszövetség, latin szóval Ótestamentum és Újtestamentum. Ami azt jelenti, hogy ez a könyv – az emberiség összes más szent könyvével szemben – nem általános vallási igazságokat tartalmaz, hanem az egyezményes megállapodás, a jogilag is szankcionálható szerződés szintjén tartja helyénvalónak ember és Isten kapcsolatát. Tanuljuk a középiskolai hittanban, hogy ez a bibliai „szövetség” Isten és ember között a valamikori pusztai harcosok és a jámbor pásztorok szövetsége mintájára kötődött, ahol az erősebb megvédi a gyengébbet, a gyengébb pedig engedelmességgel tartozik az erősebbnek.

Azért hívjuk a Biblia mindkét hatalmas könyvét testamentumnak, vagyis „szövetségnek”, mert ez maga Isten akarata velünk, emberekkel, hogy a mi kapcsolatunk ővele ne csupán keletkező és elmúló emberi érzések, meg változó hangulatok alapján álljon, hanem világos és egyértelmű, kölcsönös megállapodás alapján. Eszünkbe juthat itt akár a római jog is, amelynek egyik alappillére, hogy „pacta sunt servanda”, vagyis a szerződések pedig minden körülmények között megtartandók, szó szerint fordítva a latin mondatot a szerződéseket „szolgálni kell”. De még mindig mondhatná valaki, miért pont szerződés, megállapodás Istennel – miben jó ez nekünk, embereknek? Nagyon egyszerű a válasz. Nekünk magunknak van erre szükségünk, nem Istennek. Pontosan a mi emberi-lelki növekedésünket szolgálja, ha van „szerződésünk” Istennel, és meg is tartjuk azt.

Az emberi élet szétforgácsolódásának ugyanis egy biztos útja van, ez pedig a komolytalanság. Az, hogy nem vesszük komolyan magunkat, nem vesszük komolyan a saját szavainkat – ígérünk valamit, és nem tarjuk meg. Bombázások idején a pincében fogadkozunk, hogy csak ez a most sivító, lefelé zuhanó bomba kerüljön el minket, és egész életünket az Úrnak szenteljük – aztán eljönnek a könnyebb idők, és mindenki éli tovább a maga hitetlen és erkölcs nélküli életét, ahol minden kínálkozó lehetőséget azonnal ki kell használni, minden virágot le kell tépni az úgynevezett élet érdekében. Egy egykori alkoholista mesélte el, hogy miként szokott volt visszaesni szenvedélyébe valamikor. Azt érezte, hogy „most lehet”, most megengedheti magának a lazaságot, és egy korsó sör, összesen egyetlen egy nem fog ártani – aztán amikor véres fejjel állt fel a földről sokadszor is, akkor egyszer mégis csak rájött, hogy neki nincs ilyen, hogy le akarok szokni ugyan, de „most megengedhető, most lehet”. Neki soha, semmilyen kis mennyiségben nem lehet, ő ebben a tekintetben már így intézte életét. És mivel egyszer ezt végre komolyan vette, immár több mint tíz éve áll a lábán és ma ott tart, hogy másokat is erősíteni tud. Hát ezért szövetség és ezért szerződés! Pacta sunt servanda – a szerződések pedig megtartandók.

Aki folyton változtatja az álláspontját, aki semmit nem vesz komolyan az életében, az ne csodálkozzon, hogy egy idő után már saját magát is csak utálhatja. Ez a komor ószövetségi történet ennyit biztosan taníthat nekünk. Ahogy mai másik igénk is mondja: „Ha fogadalmat teszel Istennek, ne halogasd teljesítését, mert nem telik kedve az ostobákban. Teljesítsd, amit megfogadtál. Jobb, ha nem teszel fogadalmat, mint ha fogadalmat teszel, és nem teljesíted. Ne engedd a te szádnak, hogy bűnre kötelezze testedet, és ne mondd az angyal előtt, hogy az csak tévedés volt. Miért háborodjon föl Isten szavadon, és miért tegye tönkre kezed alkotásait?”

Ebből a Prédikátor könyvéből való igéből azt is megérthetjük, hogy Jefte jobban tette volna, ha nem tesz fogadást, főleg ilyet, ami végül is a lánya életébe került. „Ne engedd a te szádnak, hogy bűnre kötelezze testedet”. Jefte engedte, és így lett ez a történet ilyen szomorúvá. Sokan kérdezik, miért is vagyunk mi emberek életünk idejének sorompói közé rekesztve. Az egyik helyes válasz erre a nagy kérdésre biztosan az, hogy azért, hogy ki tudjon égni belőlünk a saját ostobaságunk. Kapunk itt a földön erre a célra néhány évtizedet, és ha valakinek hatvan-hetven év sem elég, annak az örökkévalóság sem lenne elegendő. Pacta sunt servanda – az ember tartsa meg, amit Istennek ígért, és ez az ő saját javát fogja majd szolgálni a legjobban. Élete egyre egységesebb lesz, egyre kevesebb ellentmondással, kristályosabbá válik, és saját maga mindenestől egyre harmonikusabb lélekkel fog élni. Hát ezért kell Istennek tett ígéreteinket megtartani.

Van ennek a történetnek azonban egy kevésbé szembeötlő, majdnem azt is mondhatnánk, szinte rejtett motívuma is. Ez pedig az, hogy Jefte leánya nem csak az apja iránti engedelmességből, nem is csupán az élő Istennek tett fogadalom iránti magától értetődő tiszteletből vállalja a rá váró sorsot, hanem nagyon konkrétan így indokolja ezt a dolgot: Hiszen megengedte az Úr, hogy legyőzd az ammóniakat. Ez a mondat arra való utalás, hogy Jefte leánya a saját népének, közösségének sorsát, megszabadulását előbbre tette a maga életénél. Ez pedig valami olyasmi, amit ma is tanulnunk kellene tőle.

Mostanában olyan időket élünk, amikor az egyáltalán nem szorul magyarázatra, hogy nekem magamnak jó legyen, és lehetőleg senki bele ne szóljon abba, én ezt miként akarom magamnak elérni. Ezt hívjuk individualizmusnak, az egyéni, vagy mostanában így szokás mondani „emberi” jogok mindenek feletti uralmának. Amit persze mindenhol lábbal tipornak, leginkább pedig éppen ott, ahol a leghangosabban hangoztatják. Sokan csak addig fordulnak a közösségük felé, amíg abból közvetlenül anyagi hasznuk származik, amikor erre nincs lehetőség, akkor azonnal a hátukat mutatják neki. Így él az úgynevezett modern ember.

Nemzetközi vizsgálatok egyébként kimutatták, hogy Anglia után nálunk, a mi országunkban a legnagyobb az individualizmus, vagyis a magunknak élés. Önzők vagyunk és ugyanakkor tekintet nélküliek, amikor mások sorsáról van szó. Nálunk végeznek az emberek a legkevesebb önkéntes szolgálatot városukért, országukért, de még az egyházukért is. Mindenki él magának. Jefte leánya számára még természetes volt, hogy népének megszabadulása olyan ügy, ami messze fölötte van az ő legdrágább és egyetlenegy, gyönyörű szép életénél is. Háromezer éve ugyanis még létezett egy nemzet közössége, az emberek, sőt, még a fiatalok is magától értetődőnek gondolták, hogy nemzetük sorsa fontosabb a saját egyéni sorsuknál.

Azt hiszem, hálát adhatunk azért, hogy ma senkinek nem kell meghalnia az országért, ahol élünk – de talán élni érte azért ma is lehetne. Országért is, nemzetért is, városunkért is, gyülekezetünkért is – mindenek felett pedig a családunkért. Mert mind ez közösség, ami nálunk, az egyéneknél nagyobb és jelentősebb. Az áldozat persze nagyon súlyos dolog, ami nem várható el senkitől mondjuk, a Jefte leánya vállalta mértékben, de az talán nem olyan nagy igény, hogy amennyire fontos számomra a magam megélhetése, hát legalább annyira legyen fontos az is, hogy az országom vissza tudja valamikor fizetni a csillagászati adósságokat, amiket most vissza kell fizetnie, és ne vigyenek el minden befizetett 10 adóforintunkból hetet a külföldi hitelezőink. Ennyit az egyéni és a közösségi érdekeinkről, amik megítélésében bizony jól tesszük, ha még Jefte leányára is figyelünk. S talán a családok élete is másként alakulna, még válás is kevesebb lenne, talán az országot is kevesebben hagynák el a jobb megélhetésért – ha nyitott szívvel olvasnánk a Bírák könyvét, vagy, ha egyáltalán olvasnánk azt.

Végül még egy apróság. Jefte leánya azt kéri apjától, hadd sirassa el szüzességét, vagy, ahogyan az új fordítású Biblia mondja, leányságát barátnőivel. Meg is kapja erre a két hónapot, amit kér és elvonul a hegyekbe barátnőivel a tűzáldozata előtt. Olyan különös ez a motívum, nem értjük, miért került bele a Bibliába. Pedig nagyon egyszerű. Ennek a zord történetnek hatalmas drámai ellenpontozása az emberség, amit Jefte gyakorol. Arról szól, hogy az élet igenis csoda, benne a szerelem hatalmas érték, amit meg kell becsülni, ha megadatott, vigyázni kell rá, tisztán kell tartani – és méltó módon el kell siratni, ha valaki kimaradt belőle. Ennyire az élet könyve a Biblia! Nem áll egyoldalúan az aszkézis, az élet megsarcolása oldalára. Nem mondja azt, hogy minél kevesebb élet, annál jobb, hanem megbecsüli az életet és ajándéknak tekinti a szerelmet, amiről azt tartja, sírnivaló, ha nincs – mert emberek mondjuk elrontották vagy lehetetlenné tették. Ezt is vegyük észre a Bírák könyvében – Jefte leánya elsiratja szüzességét barátnőivel! És pontosan összhangzik ezzel az Újszövetség is, hiszen Jézus sem azt mondja, hogy azért jöttem, hogy minél sivárabban éljenek az emberek, hanem azt, hogy „…én azért jöttem, hogy életük legyen és bővölködjenek.” (Ján 10,10)

Ennek a jegyében értsük meg ezt az egész történetet. Igen, a szövetség legyen szövetség, az ígéret legyen megtartott ígéret – mert „pacta sunt servanda”, a szerződések pedig megtartandók. Ember ott van, ahol az ígérete ér valamit. Ahogyan a német mondás tartja – Ein Mann is ein Wort, vagyis „Az ember annyit ér, amennyit a szava ér”. Mi is annyit érünk, amennyit a fogadalmaink érnek. Márai csak odáig megy, hogy mások előtt megbukhatunk, de önmagunk előtt nem szabad megbukni. Az ige pedig azt mondja: Teljesítsd a Felségesnek tett fogadásaidat! (Zsolt 50,14) Ha megegyeztél valamiben Istennel, akkor élj is aszerint. Tanulhattunk Jefte leányától közösségi érzést is, ami életünk másik fontos pillére. Nagyon szegény ember az, aki nem tud és nem is akar mást látni, mint közvetlen egyéni érdekeit. Ne legyen fontosabb a közösség, rendben – de legyen legalább annyira szent, mint a magam ügye, és akkor nem lesz nehezen lakható hely a család, de még az ország sem. S végül az élet és szerelem méltó megbecsülése, ami lám, nem idegen a Szentírástól. Boldog ember, akinek a megváltás már nem csak lemondást jelent, hanem az élete kiteljesedését és szívbéli örömöt, bővölködést is. Mert maga Jézus is így gondolta a mi megszabadításunkat. Ámen.

 

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, sokkal bonyolultabb és átláthatatlanabb még a saját életünk is annál, mint sem el tudnánk tájékozódni abban. Rászorulunk útmutatásodra, amit most is megköszönünk, és őszinte szívvel kérünk is az előttünk álló úthoz. Áldunk téged, hogy Krisztusban megmutattad, milyen az igazi áldozat, és tőlünk már nem kéred azt, amit Jézus áldozatként bemutatott. Köszönjük, hogy tőlünk elfogadod az egyszerű egymásért is élést, ami élhetővé és boldogítóvá teszi a mindennapokat. Áldd meg közösségünket, a te néped anyaszentegyházát, amit magad alapítottál és szövetség vérre építetted. Hadd legyünk ehhez méltók, ebben segíts minket. Gyógyítsd kérünk a betegeket, vigasztald a szomorúakat és vezess mindnyájunkat az élet útján, amit gazdaggá és örömtelivé akarsz nekünk tenni. Ámen.