Telket sem szereztem

Igehirdetés 2016. október 9.

Telket sem szereztem

Lekció: Neh 5,14-19
Textus: Neh 5,15-16 Neh 5,19

„A korábbi helytartók, akik előttem voltak megterhelték a népet, mert kenyérért és borért több mint negyven ezüst sekelt szedtek be tőlük, és legényeik is hatalmaskodtak a népen. De én nem tettem így, mert istenfélő vagyok. Ennek a várfalnak építésénél magam is dolgoztam, mezőt nem szereztem, és a legényeim mind részt vettek a közös munkában.

Tartsd emlékezetben Istenem, az én javamra mindazt, amit ezért a népért tettem!”

Igehirdetés

Kényes helyzetbe bármikor kerülhet az ember. Nem hiszem, hogy az élet megúszható veszélyek nélkül. Egy pallón könnyű végigmenni, ha a földön fekszik, ám ha tíz méter magasan s korlátok nélkül egy folyó felett, akkor már bajosabb.

Nehémiást a nép babiloni fogságból hazatérése után bizonyos idővel kinevezte a perzsa uralkodó jeruzsálemi helytartónak – ez akár örömteli megtiszteltetés is lehetett volna. Ám a „palló” nagyon magasan ívelt: Jeruzsálem kőfalai romokban, kapui felégetve, a templom lerombolva – s az újjáépítések nagy munkáinak megszervezésével egy időben a nép lázongani kezdett a házaikat eleségért elárverező tehetősek ellen. Ha ez mind nem lett volna elég, a környező országok áskálódni kezdtek a perzsa udvarnál, hogy megakadályozzák a város újjáépítését, s e célból hűtlenséggel és pártütéssel vádolták be Nehémiást.

A hazatértek az ő vezetésével és közös munkával ilyen körülmények között is ötvenkét nap alatt kijavították a város kőfalait, s Nehémiás utólag Istennek mondja el imádságban a történteket. Mint kiderül, nem vett fel helytartói fizetést, amit népére rótt adókból tehetett volna, mert látta, milyen nehéz és nagy munka a falak kétkezi újjáépítése. Abban ő maga is részt vett legényeivel. Étkezéssel gondoskodott továbbá a százötven judai munkavezetőről és a pogányok közül felfogadott építőmunkásról, naponta levágatva egy ökröt, hat kövér juhot és szárnyasokat, tíznaponta pedig mindenféle borral is ellátva őket. Vitézeit kordában tartotta, hogy azok se rekviráljanak a házaknál: semmit el nem vehettek a néptől, s a magyarázat ennyi – mert istenfélő vagyok. Tiszta kézzel intézte a jelentős mennyiségű városi építési munkálatokat, amire ilyen egyszerűen utal: mezőt nem szereztem. Azzal zárja imáját, hogy „Tartsd emlékezetben Istenem, az én javamra mindazt, amit ezért a népért tettem!” (Neh 5,19)

Már önmagában az is figyelemre méltó, hogy Nehémiás imádságban mondja el a történteket – az egyetlen hely ugyanis, ahol nem lehet hazudni sem másnak, sem magunknak, Isten színe előtt van. A nevezetes „tények”, amikre hivatkozni szoktunk mindig a mi tényeink, a történetek mindig a mi történeteink – imádságban azonban nincs mód színezésre vagy beállításra. Ahol emberek mások előtt egymást vádoló eseményeket idéznek fel – gyakori tévés valóság-show ez, s a mindennapokban is sokszor találkozunk vele – ott első pillantásra föltűnik, hogy imádságos lelkületnek s önvizsgálatnak árnyéka sincs egyik oldalon sem, csak eleveneket és holtakat ítélő emberek.

Pedig „történelmet” soha nem lenne szabad e nélkül írni, sem egyéni életünkben, sem nemzetünk dolgaiban. A múlt Isten elé tartozik, különben valóban csak „narratíva” – egyéni sérelmeinket igazoló mese, ami beállításoktól hemzseg. Nézzük meg a háborús vagy polgárháborús konfliktusokat, mindenki a maga igazát részletezi pontos tényekkel alátámasztva – s mikor meghallgatjuk a másik oldalt, kiderül, annak is tökéletesen igaza van. Így zajlik ez a történelem kezdete óta. Egy házaspár mondta el sok közös évtized után örömmel: titkunk az volt, hogy bár mindketten gyarló emberek vagyunk, de ugyanazon Úr előtt tudtunk naponta fejet hajtani. Így leltük meg mindig a konstruktív kiutat – de csakis így.

Az imádság igazából létállapot – a kiszámíthatatlan, változandó világából az Örökkévaló elé emelkedés. Magunk mögött hagyjuk a bosszúálló önigazolás kicsinyes, nyomorult világát, s belépünk a fényörvények lelket átvilágító terébe. Ott aztán nem lehet hazudni, mert mindent áthat a Szentséges, aki jól lát mindeneket és semmi titokban nem maradhat előtte.

Hát ezért idézi fel Nehémiás is imádságban a történteket. Induljunk csak el mi is ebbe az irányba, s mindjárt kevesebb hangos, önigazoló történetünk lesz. Célszerű „narratívák” helyén az áhítat csöndjében kirajzolódik az egyszerű igazság, s mint Jézus mondja, az szabadokká tesz bennünket. (Ján 8,32) Amíg a „mi történeteink” vannak az előtérben, azokat hajtogatjuk, addig nem vagyunk szabadok: uralkodnak rajtunk a sérelmeink, gyermekkorunk megoldatlan konfliktusai, s ezekből eredő ambícióink – amikbe, mint valami edényekbe az élet forgatagával új és új tartalom kerül ugyan, de a forma a régi.

Aztán elhangzik Nehémiástól egy fontos mondat: Mezőt sem szereztem. Az ingatlan már akkor is viszonylag biztos befektetés volt, a tehetősség fokmérője, s tudjuk, hogy a nagy építkezések vagy történelmi átalakulások sodrában sokakat megkísértett már a szerzés és a nem teljesen tiszta gazdagodás lehetősége. Móricz megírja a Rokonok-ban a mindenkori városi ingatlanpanamák természetrajzát, a francia regényírók sem restek ilyesmik feltárásában – de közéleti pozíciók betöltése nélkül sem biztos, hogy egyes-egyedül azért születtünk volna, hogy gyarapodjunk. Itt azonban az anyagiasság primér témáján túl egy sokkal fontosabb igazság kerül felmutatásra: nem mindent szabad, amit lehet.

Nehémiás helytartó volt, teljhatalmú úr abban a perzsa birodalomban, melynek iszonyú fegyelmező eszköze, a keresztre feszítés később elterjedt Róma fennhatósága alatt is. Bármit megtehetett volna egyéni gyarapodására – Isten előtt állva azonban azt idézi fel, hogy legényeinél sem tűrte a lakosok megrablását, magáról pedig ennyit mond: telket sem szereztem. Pedig megtehette volna, ahogy előtte is mindenki megtette azt ilyen pozícióban – de ő tudta, hogy nem mindent szabad, amit lehet. Az élet hoz kínálkozó lehetőségeket, majd bolondok leszünk nem élni velük – ez számít természetesnek. Nehémiás tehát bolond volt, pontosabban valami egészen más: istenfélő ember. Most értjük meg, mit is jelent ez a szó a maga valódi mélységében. Nem mindent szabad, amit lehet. S ide az anyagiakon túl egy sereg egyéb is nyugodtan behelyettesíthető.

Üzenetként foghatjuk fel azt a hangot is, melyen mindez a visszatekintés utólag megfogalmazásra kerül. Egy esdeklő ember imája, aki tudja, hogy fölmutathat ő bármilyen erkölcsi helytállást, Isten előtt így is pontosan olyan kegyelemre szoruló bűnös, mint bárki más a világon. Nincs különbség, ha úgy tetszik ilyen tekintetben teljes a demokrácia, mert ebben valóban egyformák vagyunk: „Nincsen csak egy igaz is”. (Zsolt 14,3 Róm 3,10) Amit tehetünk az annyi, hogy könyörgünk és ennek belső áhítatához igazítjuk cselekedeteinket, megtagadva, ami Isten előtt méltatlan – ez a helyes emberi alapállás. Alázat az Örökkévaló előtt, méltányos elbánás embertársaink iránt, amint azt Jézus tanítja: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez az első és nagy parancsolat. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták.” (Mt 22,36-40)

Miért fontos ez az alapállás? Mert amint elveszítjük, elszabadulnak a démonok. Hiúság, bosszúállás, öncélú rombolás, eszközökben nem válogatás, és igen, a nemtelen szerzés vágya is elhatalmasodnak rajtunk, meg a hódítás öröme s mind, a többi – amik az életet rongálják és mocskolják. Munkálkodásukat ezek szinte mindig álarcban végzik, elhitetve velünk, hogy ők csak a boldogságot szolgálják. Mikor pedig megpillantjuk igazi arcukat, már rendre késő – történt valami, amiért kár, vagy ami éppenséggel jóvátehetetlen is.

Kinek van ereje nehémiási mértékek szerint élni? A hívő embernek, aki az ő módján és természetességével elmondhatja magáról, hogy „mert istenfélő vagyok”. Az ilyen lélek az, akinek örökkévaló mezői, „ingatlanjai” vannak Istennél, vagyis tudja, hogy az ő végleges helye és üdve valójában nem itt, a dolgok világában, hanem nála van. Amit itt töltünk átmenet, felkészülés valami másra és jobbra – ezért nem is szabad korlátlanul belefeledkeznünk. Sem az őrült vágyakozások, sem a nagy és keserű beleszomorodások értelmében, mert nála vár minket igazi hazánk.

S hogy ez mennyire nem jelenti e világi igyekezeteink elhanyagolását, vagy nemzetünk és lelki-szellemi közösségünk iránti kötelességeink semmibevételét, azt jól mutatja Nehémiás kőfalépítő szorgalma és személyes vagyonából hozott, megrendítően szép áldozatai. Amit az ember megtehet az élet és a világ lakhatóbbá tételéért, azt meg kell tennie. Aki helytartó, annak helytartóként, aki háziasszony, annak háziasszonyként. Nehémiás könyvét idézve: a papok, a jerikóiak, a micpaiak és Tekoa-beliek mellett az ötvösök és a kenetkészítők (ma gyógyszerészek) is javítgattak finom kezükkel (Neh 3,8) – így épült fel Jeruzsálem a romokból!

Ma hitünk számára kapunk egy nagyszerű segítséget ebből a kétezer-ötszáz éves történetből: semmi nem lehetetlen, még akkor sem, ha a körülmények egészen lehetetlennek tűnnek! Isten ügye mindenképpen győz, nem nehézségek nélkül – hanem azok ellenére. Ha ezt világosan látjuk, a többi már következik belőle. Kilátástalan helyzetben, szemben a rengeteg nagy feladattal is hihetjük, nem hagy minket végleg magunkra, aki öröktől javunkat akarja. Igen, volt babiloni fogság, ez tény – amit jól ki is érdemelt a nép – de megtisztult szívvel, új hittel tértek onnan haza a megpróbáltak. S mikor újra otthon voltak, minden nap megint össze kellett magukat szedni, megyünk építeni a falakat! És felépült Jeruzsálem.

Imádságos szívvel, Isten előtt állva elszámolni a történtekkel – innen indultunk. Aki a múlttal nem jött még egyenesbe, de úgy igazán, az egy tapodtat sem tud előre lépni. Tegyük le terheinket, gyógyuljunk meg sebeinkből – ez az alap. Aztán, ha Isten előtt állva így már számot vetettünk, újra és újra tudatosítsuk magunkban: nem mindent szabad, amit lehet. Nem telket szerezni jöttünk ide, van romos kőfal elég, amit újjá kell építeni. Városunkban is, magunkban is – bármilyen finomak is lennének a kezeink. Az erőt pedig onnan merítsük, ahol örök hazánk is vár, az élő Istentől. Ő mindenkinek adja, aki kéri tőle – csak azt ne feledjük, hova tartozunk, hol vannak a mi igazi telkeink. Így legyen! Ámen.

Imádság

Urunk, jó úgy gondolni rád, hogy te biztosan szeretsz minket és mindenkor javunkat is akarod. Elborít néha a múlt – nem is értjük igazán, csak igazolnánk általa magunkat – szabadíts ki az igazság által a magunk lelkének börtönéből. Gyógyítsd sebeinket, adj kiengesztelődést, és segíts méltányosságra mások iránt. Adj hitet és erőt, hogy rendíthetetlenül építsük városod falait, ahogy tőlünk telik, s ne csak mindig a magunk hasznára nézzünk. Tudjuk, nálad van igazi helyünk és igazi otthonunk, erősíts naponta ebben a végtelen örömünkben és megnyugvásunkban! Ámen.