Templomunk 100 éves évfordulóján

Igehirdetés 2013. december 1.

Templomunk 100 éves évfordulóján

 

Lekció: Ézs 9,1-6
Textus: Jel 3,12

„Aki győz, oszloppá teszem azt az én Istenem templomában, és onnan nem kerül ki többé, felírom rá az én Istenem nevét.”

 

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, megköszönjük neked, hogy gyülekezetünk immár száz esztendeje használhatja ezt a nagyon szép, egyszerű templomot, ahol kegyelmedből advent első vasárnapján, íme, ismét egybegyűlhettünk. Köszönjük azok hitét, akik több mint két és fél évszázada megépítették neked ezt a hajlékot, hogy a maguk hite szerint itt téged tiszteljenek, és köszönjük azok áldozatát, akik száz évvel ezelőtt romjaiból, immár református templomként újjáépítették. Hányszor csendült már fel itt az imádság, a zsoltár, a Krisztust hirdető ige, és hányan vettek itt jó indítást egy tisztább és magasabb életre – ezt te tudod Urunk igazán egyedül. Köszönjük az új adventet, hogy a karácsony fénye már messziről int felénk, és azt kérjük, szenteld meg az emlékezést, és áldd meg ünneplésünket. Szólj a te népedhez, beszélj a lelkünkre, hogy megváltoztathassuk életünket. Vigasztald azokat, akiknek friss gyásza van, gyógyítsad a betegeket, és tisztítsd meg mindnyájunk szívét a te igéddel: a te igéd igazság. Add meg nekünk, hogy a Krisztus beszéde lakozzék bennünk gazdagon. Ámen.

 

Igehirdetés

Ezt az igét olvasta fel száz évvel ezelőtt, 1913-ban azon az adventi vasárnapon Vajda István, e helynek első református lelkésze, amikor az egykori ortodox istenházát romjaiból újjáépítve református templomként felszentelték. Legyen 100 éves emlékezésünknek és mai hálaadó istentiszteletünknek is alapigéje. „Aki győz, oszloppá teszem azt az én Istenem templomában, és onnan nem kerül ki többé, felírom rá az én Istenem nevét.”

A templom minden közösség életében szent. A profán élet elpiszkolja a helyeket, és minden kor minden embere érezte a szükséget, hogy legyen egy elkülönített, tiszta terület, ahol nem verhet tanyát sem a csalás, sem a nyerészkedés, sem a duhajkodás vagy éppen az erőszak. A legelső templomok legrégebben kővel körberakott helyek voltak, ahova nem volt szabad belépni, csak megfelelő megtisztulás után. Aztán a körberakott kövekre később már oszlopokat állítottak, amiket a tetejükön összekötöttek, és így jöttek létre már a történelem előtti időkben azok a sok tonnás monolit kövekből álló építmények, amiknek ma is csodájára járunk.

Ezt a templomot 1748-ban építették opováci szerb menekültek, akik a Duna mentén jöttek fel Szentendrére a török elől. Eredetileg fából volt a mennyezete, mert a szegények temploma volt. A mai szép boltíveket csak 22 évvel később építették rá, amikor torony is került hozzá. Egy idő után azonban, amikor úgy ítélték, hogy elmúlt a török veszély, a városunkban lakó szerbség nagy része visszaköltözött eredeti helyére, és ez a templom is elnéptelenedett.

Reformátusok nagyon régen, több mint négyszáz éve laknak Szentendrén. Aki meglátogatja a ma nyíló gyülekezettörténeti kiállításunkat a nagyteremben, az megtalálhatja az itt szolgált lelkészek névsorát 1626-tól kezdve. Ilyen neveket találunk köztük: Tolnai, Rákóczi, Konkoly, Bodonhelyi, Patkós, Udvardi. Az 1600-as években nincs is más felekezetnek nyoma, ami arra utal, hogy az egész város az evangélium szerint reformált hitet vallotta. Szentendre kétszer is esperesi székhely volt abban az évszázadban, ami virágzó egyházi életre vall. De eljött a török kiűzése és Buda visszafoglalása, amikor a zsoldosok felégették a várost, és a reformátusoknak el kellett menekülni. Korabeli feljegyzések szerint sokan Gyúrón találtak menedéket, az ellenreformáció évszázadában, az 1700-as években pedig még beköltözni sem volt szabad reformátusoknak a városba. Csak 1825-ben indul újra a református egyházi élet, éspedig olyan formában, hogy lelkészük nincs is, házaknál tartják az istentiszteletet, s egy sorkosztos tanítót tudnak megfizetni. Az minden héten más családnál lakik, és aki vasárnap un. lévita lelkészként felolvas egy írott igehirdetést.

1855-ben tudnak egy nagyon egyszerű, összesen két helyiségből álló házat venni az akkori szegénynegyedben, a Szamárhegyen, a mai Bartók Béla utcában. A ház egyik helyiségében lakik, inkább nyomorog a tanító a családjával, a másikban pedig van az iskola, ami vasárnap templomként szolgál. Nem is marad itt 1-2 évnél tovább egy tanító sem, mert nagyon szűkös a megélhetés – akkoriban összesen 30-40 református család él a városban.

Ennek a nehéz időszaknak vet véget 1913-ban Jordán István pomázi református főgondnok hagyatéka, amiről a Kehely legutóbbi számában olvashattunk részletesebben. Megvételre került belőle ez az elhagyott, romos ortodox templom. Kitatarozták, padokkal, úrasztalával, szószékkel látták el, az ikonosztáz pedig a Mohács melletti Hercegszántóra került, ahol a mai napig megtalálható az ortodox templomban.

1913-ban az első lelkész a mindössze 27 éves rákospalotai hitoktató, Vajda István lett, aki 39 éven át, egészen 1952-ig szolgált Szentendrén. Az ő első itteni, templomszentelő igehirdetésének alapigéje száz év után ma újra megszólal közöttünk, és arra emlékeztet, hogy Isten népének mindig is küzdelmes volt az útja. Igaz, hogy a nagy gazdasági világválság idején, 1929-ben épít nyolc tantermes iskolát az egyházközség, azonkívül egy fiú és egy leányinternátus is működik a református polgári iskola mellett, sőt, már mezőgazdasági felsőbb iskola létesítését is fontolgatja a presbitérium, de a jegyzőkönyvekből kiderül, hogy sok gonddal-bajjal zajlott a közösség élete. A Pajor Titusz által egyházközségünknek adományozott kúria, a Kossuth u. 5. szám alatti épület fontos református egyházi központ volt, eleinte ott működött a polgári iskola, aztán pedig önálló épületbe költözött, ami ma átépítve a Petzelt József Szakiskola. Minden egyházi iskolaépületet elvettek az államosítással 1950-ben, az itt a templomudvarban működő két tantermes elemi iskolát pedig megszüntették.

Ezek után került Szentendrére Pásztor János 1952-ben, aki 18 évig szolgált itt. Az alatt épültek át a volt elemi iskolai helyiségek parókiává és nagyteremmé, került kialakításra a mostani lelkészi iroda, és kezdődött meg az épület bővítése a Vörösmarty utca felé eső szobákkal. Azok befejezése azonban már Bolyki Jánosra, a következő lelkészre várt, aki 12 éven át, 1970-től 82-ig volt itt. Jómagam 1982-től, immár 31 éve szolgálok Szentendrén, de tanúsíthatom, hogy Isten népének mindig is meg kellett küzdenie a maga életéért. A külső körülményeket tekintve lehettek ugyan könnyebb és lehettek olykor nehezebb idők, de mindig is igaz volt az ige, hogy csak azok lettek lelki értelemben „oszlopok az Isten házában”, akik megküzdötték a maguk lelki harcát és győztek. „Aki győz, oszloppá teszem azt az én Istenem templomában” – igen, lehúzó és sötét erők mindig is voltak, ma is vannak, sőt, bennünk is munkálkodnak. A keresztyén élet messze több mint vasárnap délelőtti szép hangulat: harc és küzdelem, amiben el lehet vérezni.

De olyan harc és olyan küzdelem, amiben megváltó Krisztusunk előttünk már győzött, és mi ma is az ő áldozatának erejéből élünk. Ha őt várjuk, őt hívjuk, amint azt most adventi szívvel mindnyájan tesszük is, akkor számíthatunk eljöttére. Nem hagy magunkra minket küzdelmeinkben, mellettünk áll, és amikor a segítségét kérjük, mindig többet ad annál, mint amit mi kértünk tőle. De azért senki el ne bízza magát közülünk, mert a küzdelem az küzdelem marad, ha más síkokra is tevődik át, amint a hívő életben valaki előre halad. Halljuk meg a biztatást, hogy ebben a küzdelemben, ami a keresztyén élet, igenis lehet győzni, és itt nem csak vereségek vannak. Már az maga győzelem, hogy a vasárnap tényleg vasárnap, és a délelőtt nem a garázsban vagy a plázákban telik, hanem a templomban. De ez még csak a kezdet, amire sok-sok további lelki lépcsőfoknak kell épülnie.

Legyen e mostani adventnek lelki előrelépése, hogy a karácsonyra készülődés belső módon zajlik, nem csak külsőségekben. Szép dolog az adventi gyertyagyújtás, szép dolog a karácsonyi bevásárlás, az otthonok és a bevásárlóközpontok feldíszítése, de még szebb, ha belül is készülünk a karácsonyra. A napokban lehetett hallani a rádióban, amiről egy magyarul is tudó indiai ember számolt be, hogy sok hindu megüli a saját ünnepei mellett karácsonyt is, amit Nagy Napnak nevez, mert Jézust sokan közülük is tisztelik. Arra a kérdésre pedig, hogy a hinduk miként tekintenek a karácsonyra, az volt válasza, hogy az európaiakkal szemben nem külsőségekkel, hanem belül készülnek. Elcsöndesednek, magukba szállnak, megjobbítják érzéseiket és gondolataikat. Legyen belső készülődés a mi adventünk is, ha egy nem keresztyén országban is ezt így teszik.

Mai igénk is ebbe az irányba vezetget bennünket. Egy olyan templomról hallunk, amiben végleges helye lehet az embernek. Tudunk felekezetekről, amelyeknek a templomában pénzért meg lehet vásárolni egy bizonyos ülőhelyet, amit aztán felirattal ellátnak, és ha az illető személyesen megjelenik, akkor át kell adni neki azt a helyet. Mosolygunk ezen, és arra gondolunk, mennyire e földi véglegesítése az ilyesmi a templomban való „helyünknek”, igazából azonban minden emberi lélek vágyik arra, hogy otthonos legyen Isten házában, ami azt ábrázolja ki, hogy szeretnénk közel lenni őhozzá. Igen, mert általában távol vagyunk tőle. Elválaszt tőle az önzés, a szégyentelen életéhség, az egyszemélyes boldogság hajszolása, aztán a sebeink, amiket nem hagyunk, hogy begyógyuljanak és nem engedjük, hogy eljöjjön valahogy a megbékélés. A terített úrasztala itt középen arról szól, hogy maga az Úr jön közel hozzánk!

Ahogy eljött a világba Krisztus által, amikor őbenne az örök ige testté lett, úgy közel jön hozzánk ma a hirdetett és a látható igében. Az „advent” szó szerint annyit jelent, hogy eljövetel. Igen, ő eljön hozzánk. Készüljünk a fogadására! Nem kell mindig sötétségnek lenni ott, ahol ma nyomorúság van, ezt hallottuk az ézsaiási igében. A nép, amely sötétségben ül, nagy világosságot lát, mert egy gyermek születik nekünk, egy fiú adatik nekünk, a békesség Fejedelme! Ő olyan uralkodó lesz a Dávid trónján, aki törvényességgel és igazsággal erősíti meg királyságát, aminek nem lesz vége – pedig minden más uralomnak egyszer vége szakad.

Földi küzdelmeinkre tehát, amiket meg kell harcolnunk, ezt a biztatást kapjuk válaszul: megvan a helyünk az Úr közelében. Az a hely csak a miénk, nekünk készült, miránk vár. Nem kell félni, hogy lemaradunk róla. Adjon erőt, adjon vigasztalást, sőt adjon jó kedvet az, hogy ő maga vár minket oda, arra a helyre, ami személyesen a miénk, nekünk van fenntartva.

Addig pedig, amíg ezt valóban végleg elfoglaljuk, írja rá ő maga „templom oszlopaira” a saját nevét. Ez a gondolat az egykori salamoni templom előtt álló két hatalmas, díszes bronzoszlopot idézi, amiknek még neve is volt, Jákin és Boáz. A mennyei Jeruzsálemben nincs is külön templom, mert Isten mindenütt jelen van, olvassuk a Jelenések könyvében. Igen, ide kell elérkeznünk, éspedig még a földi életünkben, hogy a templom minden oszlopán, vagyis minden hűséges keresztyén életén ott az ő neve. Nem csak jelképesen, ahogyan a keresztelésünk alkalmával az homlokunkra került, hanem valóságra váltva, a megszentelődés által a köznapi cselekedeteinken, szavainkon is ott van már az ő pecsétje és neve. Milyen más így élni, mint az ő neve nélkül!

Ennek a mi száz éves emlékezésünknek is ez az egyetlen értelme, hogy most újra felírhassa nevét kezünkre, lábunkra, sőt még a nyelvünkre is, hogy a beszédünk se legyen nélküle való. Nem csak a fölösleges, hiábavaló fecsegések fognak így megszűnni, hanem minden rothasztó beszéd is (Ef 4,29), vagyis a másokat lelkileg lehúzó, elkedvetlenítő, bepiszkoló beszédek is. Lesznek helyette olyan szavaink, amik vigasztalnak, felemelnek, vagy éppen megtisztítanak másokat, amint csak ő ráírhatja nevét a mi lényünkre.

Így emlékezzünk tehát, nem felejtve el gyülekezetünk történetét, benne nehéz és küzdelmes időszakokat is, amik mindig arra utalnak, hogy azok lesznek „oszlopok az Isten házában”, akik megharcolják a maguk küzdelmeit és győznek. De azt is hallhattuk, hogy ő eljön, mert az advent valóság. Készüljünk a most következő négy hétben az ő jöttére belül, a szívünkben. És nagyon örüljünk, amikor tudjuk és érezzük, hogy ő már ránk írta a maga nevét: ez a valaki az én tulajdonom, véremen megváltottam, az enyém, és örökre az is fog maradni. Így legyen! Ámen.