Többen vannak velünk

Igehirdetés 2010. január 31.

Többen vannak velünk

Lekció: 2Kir. 6, 8-23

Textus: Zsid. 10,39

„Nem vagyunk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk.”

Imádkozzunk!

Urunk, légy áldott, hogy olyan sokszor megnyitottad már előttünk azt a másik, szemmel nem látható világot, amely túl van emberi érzékelésünk határain, és meghaladja értelmünk lehetőségeit. Ebben a te világodban lehetséges, ami nekünk lehetetlen, és megtetszik mindaz, ami számunkra láthatatlan. Segíts most bennünket, méltatlan embereket, hogy alkalmassá legyünk befogadni az onnan való üzenetet, az életnek igéjét, és átalakulhasson életünk. Vedd el fáradtságunkat, kiégett szívünket töltsd meg élő Lélekkel, és szólaltasd meg számunkra a te igédet – mert a te igéd igazság. Adj nekünk olyan felismeréseket, amik összekapcsolják szívünket azzal a mennyei világgal, ahol te vagy, ahonnan jövünk magunk is, és ahol igazi, örök otthonunk is van. Ámen.

Igehirdetés

A régi ószövetségi történetek nem mindig kezelhetők abból a szempontból, hogy találjunk bennük legalább egy valakit, akit példának felvehetünk magunknak és megpróbálunk hozzá hasonlóan élni. Azért van ez így, mert ez a hatalmas könyv, a Biblia, mint az Élet Könyve folyton különböző lehetőségeket mutat fel, de nem csupán jó és tökéletes lehetőségeket, hanem ezer más árnyalatot is, amik közül nekünk magunknak kell észrevennünk, melyikre is hasonlítunk és aztán tanulni abból, ami a Biblia lapjain történik. Néhány napja olvastunk például Kalauzunk szerint egy prófétáról, aki – Isten hűséges embereként – megfeddi a királyt annak bálványozásáért, és amikor az el alkarja fogatni őt, indulatosan kinyújtott és őrá mutató karja megmerevedik, és nem tudja többé visszahúzni, amíg csak a próféta meg nem engeszteli Istent. A király aztán megpróbálja megvendégelni és megajándékozni ezt a prófétát, de az – Isten parancsa szerint – semmit nem fogad el és nem eszik egy falatot sem a király házában. Aztán azt látjuk a történet folytatásában, hogy ugyanezt a prófétát még aznap elcsábítja egy hamis lélekkel teli másik próféta, aki – Isten akaratára hivatkozva – sikeresen az asztalhoz ülteti őt, vagyis engedetlenségre viszi, és még aznap széttépi az engedetlenné vált prófétát egy oroszlán és az meg is hal.

Súlyos és megdöbbentő képek, de arról szólnak, hogy „Isten emberének” lenni nem foglalkozás, hanem állapot. Talán még azt is mondhatnánk, hogy állapotnál is több: esemény. Az engedelmesség eseménye. És ezért aztán, aki feladja az engedelmességet, és Isten szavát fölcseréli egy hitető ember beszédére, amint azt a történetbeli prófétánál is látjuk, vagyis nem becsüli meg az igét, amit maga Isten mondott neki, személyesen, az ennek következtében kikerül Isten személyes és közvetlen közeléből és védelme alól. Isten védi az övéit, ameddig azok valóban engedelmesek hozzá, de sokszor látjuk a Bibliában, sőt tapasztaljuk a magunk életében is, hogy leveszi rólunk a kezét, amint mi elfordulunk tőle.

Mai történetünk is arról szól, hogy mit jelent tulajdonképpen Isten emberének lenni. Most azonban nem arról az oldalról világítja meg az ige ezt a dolgot, mint az előbb idézett történet, hogy el lehet a nagy kiváltságot játszani, „Isten emberének lenni” – hanem egy egészen pozitív oldalról: arról, hogy tovább is lehet belőle valamit adni! Azt halljuk ebben a történetben, hogy Elizeus megjelenti Izrael királyának, merről vonulnak fel az arámok, és így azok támadásait sorra ki tudja védeni Izrael királya. A feldühödött arámi uralkodó erre egy külön megerősített csapatot küld Elizeus próféta, „Isten embere” elfogására, de amikor ez az elitalakulat körülveszi a várost, és a próféta szolgája már rettegve jajgat, mi lesz velünk – akkor azt mondja Elizeus, hogy többen vannak velünk, mint ellenünk. És aztán imádkozva megnyitja szolgája szemét, aki így meglátja, hogy tele van a hegy Elizeus körül tüzes lovakkal és harci kocsikkal. Arról szól ez a történet, hogy ahol valaki valóban Isten embere, ott abból előbb-utóbb tud közölni valami fontos ajándékot másokkal is. Ebben a történetben a szolga „szemének megnyílása” olyasmi, amit a jézusi gyógyításokban látunk viszont, ahol a megnyílt szemű vak lát és maga is tanítvánnyá válik – vagyis a hitre jutás, ha úgy tetszik, egy magasabb erkölcsi és szellemi szintre való emelkedés csodájáról van itt valójában szó.

Ez tehát valami olyasmi, amit Elizeus tovább tudott adni a szolgájának, akiért előbb persze imádkozott is. Jó lenne hinnünk, hogy ez a történet is üdvösségünkre íratott meg, tehát mi magunk is részesei lehetünk ennek a csodának. Akár abban az értelemben, hogy olyanoktól, akik közelebb vannak Istenhez nálunk, inkább „Isten emberei”, mint mi, vehetünk ilyen indításokat például akár a szemünk megnyílására magunk is. Ők látnak valamit hitben, és aztán mi is megpillantjuk azt a dolgot hitben. Mint Mózes, aki erős szívű volt, és „látta, ami láthatatlan”. De abban az értelemben is, hogy hihetjük, ha nekünk magunknak van mit továbbadnunk, mert közel vagyunk az Úrhoz, akkor Isten minket is fel tud, és fel is fog használni ennek a továbbadására, és mások is részesednek abból a jóból, amit mi kaptunk az ő közelében. A szolga maga nem volt „Isten embere”, mint Elizeus próféta, ő nem tudta a távolból is, hogy ugyan mit beszél az arámi király a hálószobájában – de a gazdája imádkozik érte és ennek a szolgának megnyílik a szeme, és ő is látja, hogy többen vannak velük, mint ellenük. Azt is mondhatjuk, hogy a szolga hitre jutott és ő is „látta azt, ami láthatatlan” (Zsid. 11,27), tehát azt, ami „csupán” lelki-szellemi valóság, mégis fontosabb, mint a Dótán városát körülvevő arám elitalakulatok.

Milyen tanulságokkal gazdagít bennünket ez a történet? Mindenek előtt azzal, hogy Isten embereinek nem szabad föladni. Annyi elkeserítő dolog történik az emberrel, a világban is, a közéletben is, az emberek között is, hogy néha legszívesebben kiszaladnánk magából a világból is. Hányan számolnak be arról, hogy még ilyen gondolatok is átszaladnak néha a fejükön! De Isten embereinek nem szabad feladni, még ha körülveszi is az ellenség a várost, és úgy tűnik, nincs kiút. „Mi nem vagyunk meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem hitéi, hogy életet nyerjünk.” A jajgatás pedig, bármennyire is jól esik néhanap, legtöbbször csak a levegőt rongálja körülöttünk. Nem szabad föladni, mert a meghátrálás emberei elvesznek – és lehetőleg nem kell jajgatni. Mindig van kiút, akkor is, ha mi azt egy bizonyos pillanatban még nem is látjuk. Embereknél lehetetlen, de minden lehetséges az Istennél (Mt. 19,26), ahogy Jézus mondja. Aki föladja, az a saját veszedelmét segíti elő. Legalább mi magunk ne legyünk önmagunk ellenségei. A hit „tartása” döntőnek bizonyulhat bizonyos helyzetekben. Az embertől mindent elvehetnek, még az életét is, egyedül azt nem, hogy saját maga döntse el, miként viszonyul azokhoz a dolgokhoz, amik őt érik (V.E. Frankl). „Nem vagyunk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk.” Amikor a viharos tengeren a tanítványok jajgatnak, hogy mi lesz velünk, elsüllyedünk, akkor Jézus azt kérdi tőlük, hol van a ti hitetek. Mert minden élethelyzet egészen más akkor, ha hitetlenül, és akkor, ha élő hittel közeledünk hozzá. Aki föladja, és például a saját életére is nemet mond, az mindig Istenre is nemet mond, aki az életet adja és aki az életünk igazi tulajdonosa. Hát ezért kérdezi Jézus a bajok idején, hol van a ti hitetek, mert valóban ez a legfontosabb kérdés. Nem vagyunk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk. A meghátrálás hitbeli értelemben annyit jelent, mint elveszni. Az ember eljut valahová, aztán ő maga is legyint arra a magaslatra és letesz róla. Ez az, amiért nagyon kár. Az embernek nem szabad eltékozolnia azt a kevés jót, amit összegyűjtögetett. Szegény kis fázós madarak a télben lehetőleg keveset mozognak, inkább csak üldögélnek valami védettebb zugban, hogy minél tovább tartsanak a tartalékaik, amiket felhalmoztak zsír vagy valami más formában a testükben. A méhek is behúzódnak a kaptárba és a nyáron összegyűjtött mézből élnek egész télen. Nekünk is meg kell becsülni, amink van, amit egyszer már összegyűjtöttünk, ahová hitben és lélekben eljutottunk, mert az éltető erő lehet a fontos pillanatokban, a próbák idején. Nem föladni, nemet mondani a meghátrálás, a lemondás kísértésére!

Hanem – mit tenni? Engedni, hogy Isten felnyissa a szemeinket. Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy ebben a történetben is valójában lelki szemekről és lelki látásról van szó. Elizeus próféta szolgája olyasmit lát meg, amit csak hitben lehet meglátni: Isten ügyét az egész hegyet beborító tüzes lovak és harci kocsik védelmezik. Ezeket a seregeket mi általában nem látjuk. Azt látjuk, hogy Isten nevét szabadon gyalázzák, kinevetik, gúnyolódnak rajta, azt látjuk, hogy a hazug ember sikeres, a tolvajnak nem lesz semmi baja, azt látjuk, hogy a tisztességes emberek szegények maradnak, a fürge huncutok pedig meggazdagodnak. Testi szemeinkkel ilyeneket látunk. Valóban nagy szükségünk van arra, hogy legyen egy lelki látásunk is, hogy feltáruljanak a szemeink „látni a láthatatlant”, Istenünk tüzes lovait és harci kocsiit. Mert attól a pillanattól kezdve már nincs szükség arra, hogy jajgassunk, mi lesz velünk. Ő megmutatja nekünk, hogy többen vannak, akik velünk vannak, mint azok, akik ellenünk. Ezek a „többek” pedig mind lelki hatalmasságok. Olyan erők, akik a mi oldalunkon állnak, de még nem kerültek bevetésre, s talán éppen azért, mert mi nem is igényeltük még a segítségüket. Kevés olyan jótétemény van, mint ha valakinek megnyílik a szeme, és látja ezeket a segítségre kész mennyei erőket. Egész hadsereg áll belőlük készen a rendelkezésünkre. Belátás, igazságosság, szelídség, békesség, okosság, tisztesség, hűség – ilyesfajta hadoszlopokról van itt szó. Mindegyik hatalmas erő, csak mi nem látjuk őket és legtöbbször nem vesszük igénybe a segítségüket. Pedig értünk tanyáznak ott a környező hegyeken. Maga Isten küldte őket a védelmünkre. Mert ő sem azt akarja, hogy elvesszünk, hanem azt, hogy éljünk. A lelki látásunkat nyitogatni, élesíteni elsőrendű feladat. És ez nem azonos az intellektussal, az úgynevezett józanésszel, vagy puszta értelemmel. Itt egy magasabb megértésről van szó. Arról a megértésről, amelyben jelen van maga az Úr is. Amikor értelmünket nélküle használjuk, akkor mindig hamis eredményhez jutunk. Ha az úgynevezett értelmünkkel gondolkodunk például az életről, akkor lemondással vagy dühösen azt mondjuk, hogy milyen borzasztó, egyszer vége lesz. De ha nem Isten nélkül, hanem ővele együtt gondolkodunk a halálról, akkor olyasmire juthatunk, mint amit a költő olyan szépen mond:

„Bizton tekintem sírom éjjelét.

Zordon, de óh, nem lehet az gonosz,

Mert a te munkád. Ott is elszórt

Csontjaimat kezeid takarják.” (Berzsenyi: Fohászkodás)

Igen, és így jutunk a legszebb állomásig: a hit révén az ember „életet nyer”. Olyan életet, ami méltó erre a gyönyörű megnevezésre. Az ószövetségi próféta is azt mondja, az igaz ember hitből él, és Pál is idézi ezt a nagyszerű mondatot. Mert a hit nem öncél, hanem egy magasabb élet eszköze. Hit által értjük meg a teremtés csodáját, hit által fogjuk fel, miért volt szükség Isten népét éppen azon az úton végigvezetni, amelyen Isten végigvezette őket. És hit által értjük meg, miért kellett Jézusnak szenvednie ahhoz, hogy minket is elvezessen a méltó életre. De minden azért van, hogy ne maradjon az életünk ott lent, ahol Isten nélkül volnánk.

Nem szabad tehát feladni, nem szabad elkedvetlenedni – ez az első. Amíg a próféta szolgája jajgat, addig fogalma sincs a titokról, ami feltárulhat előtte. A szemeknek meg kell nyílnia, vagyis az embernek látnia kell, amit láthat. Hogy a bűn az bűn, a szabadulás pedig szabadulás. És amikor ez így megtörténik, akkor már az is bizonyossá válik, hogy mi nem vagyunk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk. Hát nyerjük el ezt az életet attól, aki adni tudja. „Ó, vonj Atyám, Fiadhoz engem, Hogy szent Fiad is hozzád elvigyen. S míg jó voltodat áldva zengem, Keblem Szentlelked hajléka legyen. Add békességed ízét érzeni, És dicséreted vígan zengeni!” (228.ének 2.v.)

Ámen.

Imádkozzunk!

Istenünk, köszönjük, hogy a bajok idején, a nagy mélységben megfogod a kezünket és azt mondod: ne félj, én veled vagyok. Köszönjük, hogy tapasztalhatjuk, te vigyázol ránk, úgy is, hogy mi észre sem vesszük, és nem engeded, hogy elkeseredjünk és feladjuk. Köszönjük, hogy nyitogatod szemünket arra a másik, jobb világra, ahol a te erőid maradéktalanul uralkodnak és ahol te tüzes lovakkal és harci kocsikkal állasz a tieid oldalán, hogy győzelemre vidd őket. Adj, kérünk megújulást hitünkben, hogy ne legyünk a meghátrálás emberei, hanem a hitéi, hogy éljünk. Imádkozunk a sok feladatért, ami ránk vár ebben az esztendőben, úgy egyéni életünkben, mint lelki családunkban, az anyaszentegyházban és gyülekezetünkben. Áldd meg választott elöljáróink, a presbiterek szolgálatát. Légy a szomorúak vigasztalója, a betegek gyógyítója, a fázóknak melegsége és a szegényeknek támasza. Segíts bennünket, hogy mi is megtehessük mindazt, ami csak tőlünk telik a világban lévő szenvedések enyhítésére. Vezess minket, hogy alázatban, szelídségben és igazságban járhassuk utjainkat, amint az a te gyermekeidhez méltó. Ámen.