Túl az emberi természeten

2003. január 26.
dr. P. Tóth
Béla

Túl az emberi természeten

Lekció: Ésaiás 11:1-10
Textus: Ésaiás 11:6-7

“Akkor majd a farkas a báránnyal lakik, és az oroszlán szalmát eszik.”

Imádkozzunk!

Istenünk, Hitetlenkedve hallgatjuk ezt az ígéretet, hogy eljön az idő, amikor szereteted legyőz majd minden ellenségeskedést az emberek között, és a tőlünk nem telő módon igazságossá és hűségessé lesz majd az emberi szív. Azt látjuk mind magunkban, mind másokban, hogy szinte mindig győz a természeti ember bennünk, az indíttatások, a vágyak és igények uralma, és nagyon ritkán emelkedünk fölé önmagunknak. Ezért van annyi félreértés és hadakozás közöttünk, ezért lesz egyre több a szétesett család, és annyi meghasonlott lélek. Urunk, te tudod, hogy mi akár hogy is igyekszünk önmagunkban, nem tudjuk meghaladni a bennünk lévő emberi természetet, kevés ehhez az erőnk, tőled pedig, aki erőt adhatnál, elszakadtunk. Könyörülj rajtunk, és engedd meg nekünk, hogy visszatérjünk hozzád. Ha zátonyra futottunk volna, és nélküled szükségképpen odajutunk, add meg nekünk a lelki újat kezdés csodáját. Mi nem tudjuk megváltani magunkat, de veled együtt a lehetetlen is lehetségessé válik. Részeltess minket Lelked erejében és igéd igazságában, Krisztusért kérünk. Ámen.

Igehirdetés

Az emberi természetről nehéz bármit is mondani, mert mi emberek igen sok félék vagyunk. Ma mégis erről a titokzatos kérdésről kell együtt gondolkodnunk, hiszen Istenünk igéje farkasról és bárányról szól, meg párducról és kecske gödölyéről, amelyek békésen együtt laknak. Azt is olvassuk, hogy az oroszlán szalmát eszik, és jól tudjuk, hogy az oroszlán nem szokott szalmát enni. Itt tehát egy isteni ígérettel állunk szemben, amely azonban cseppet sem az állatvilágról, hanem rólunk, emberekről szól. A természet meghaladásáról van szó, a bennünk élő emberi természetről, amelyről nem is tudjuk igazából, hogy micsoda, csak uralkodik rajtunk, és olyanná teszi egyen-egyenként az utunkat, amilyenné az végül is lesz.

Milyen is hát ez a természet? A Biblia világos tanítása egybecseng a mindennapok tapasztalatával: az emberi természet megromlott természet. Lehetne magasrendű, tágas, napfényes és tiszta, ehelyett homályos, önző, zegzugos és ismeretlen. Akik megpróbálták felfejteni a titkát, legyenek azok bölcsek, tudósok vagy művészek, mindig csak egy-egy parányi szeletéről mondtak valamit, amiről aztán kiderült, hogy igaz, ám azon a parányi szeleten túl még ezer és ezer más dolog is hozzá tartozik a lélekhez, az ember belső valóságához, természetéhez, és az ember végül is mindig titoknak bizonyult, és ma is az. Leghelyesebben azt tesszük, ha elismerjük, nem tudjuk pontosan, mi is az emberi természet lényege.

Csak egy valami tűnik megkérdőjelezhetetlennek, hogy ami előttünk áll, az nem az igazi formája. Lehet valaki nevezetes ember, akit sokan ismernek, ma a média pénzért bárkit országos hírnévhez tud juttatni, de lehet valaki valóban komoly tudós vagy művész, lehet bármilyen fontos vagy érdekes ember, ha egy őszinte pillanatában meghallgatnánk, homályokat és ellentmondásokat találnánk a lényében, hitványságokat és bűnöket a múltjában, hiúságot a lelkében. Persze, nyilvánvaló, hogy van különbség a bűnöző és a becsületes ember között, mert az egyik kárt okoz a többieknek, a másik pedig épít, de az ember a maga módján mindig csak karikatúrája annak a csodálatos lehetőségnek, amire alkotója szánta. Ezt minden becsületes ember meg-megérzi őszintébb pillanataiban és szomorkodik is miatta.

De ez a természetünk szinte már ránk égett, mint a kockás inget viselő emberre a maga kockás-mintás égési sebei, amiket az első atomtámadás utáni percekben elszenvedett férfiről lehet látni olykor a filmeken. Már a lényünkké lett, a bőrünk mintázatává lett az, hogy magunkat szeretjük a legjobban, és a döntő pillanatokban nem ismerünk sem Istent, sem embert, csak a saját érdekeinket. Nem tudunk szabadulni attól, hogy egyénné lettünk és magunk vagyunk a világegyetem központja önmagunk számára: meg kell védeni magunkat, érvényesíteni kell magunkat a többiekkel szemben, mi magunk vagyunk önmagunk számára az erődítmény, és ebből nincs menekvés. És minél jobban építjük az erődítményünket, azaz önmagunkat, annál jobban idegenek vagyunk egymásnak, szégyellni valóink vannak és elvonulunk, vagy a többiek húzódnak vissza, amint megismerik igazi arcunkat, tulajdonképpen mindegy, mert az eredmény az, hogy végül is mindnyájan magánosabbak vagyunk. Ahogy a költő mondja:

“A Szírius van tőlem távolabb
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?
Ó jaj barátság, és jaj szerelem!
Ó jaj az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant, jeges űr lakik!”
/Tóth Á: Lélektől lélekig/

Emberi természetünk, egyéniségünk védelmében aztán nem csak magányosságra, hanem sokszor hamisságra és hazugságra is sor kerül, mert minél több rejteni való jut elsüllyesztésre a lényünk mélyében, kifelé annál szívesebben választunk szép látszatokat. A kifelé hordott és feltűnően hangoztatott vallásosság például mély kapzsiságot és frusztrált, megvalósítatlan testi vágyakat szokott takarni, és van még egy néhány hasonló megfontolni való összefüggés a mindennapokban. Hogy például emberek milyen szívesen takarják le rendezetlen lelkük egész zűrzavarát éppen vallási lepellel, aminek eredménye a világ korholása, az emberek megvetése, moralizálás és szent szörnyülködés a világ állapota felett, amiben mindenki elmarasztalásra kerül, aki nem én vagyok, és az egész bűvészmutatvány lényege, hogy addig sem rólam volt szó.

Mert az úgynevezett emberi természetünk lényege az, hogy Isten imádata helyett, ami neki, teremtőnknek járna egyedül, saját magunkat bálványozzuk, és ebből fakad az alámerülés alantasabb erkölcsi állapotokba, mint ahol a helyünk lenne, de ebből következik a változásra való képtelenség is, hogy “ránk égett” a saját természetünk, és teljes mértékben ebből fakad a magányosság is. Ő, a Valóban Létező a megújulás forrása, és amikor mi tőle elszakadva élünk, és legtöbbször így élünk, akkor a megújulás forrásától élünk elszigetelődve.
És ha valaki sokallná ezt a sok rosszat, amit most az emberi természetünkről el kellett mondanunk, annak eszébe juthat a próféta keserű sóhajtása: “Csalárdabb a szív mindennél, és gonosz az, kicsoda ismerhetné azt?” (Jer 17,9) Vagy egy másik helyen, ami valójában háromszor is elhangzik a Bibliában: “Mindnyájan elhajlottak, egyetemben megromlottak, nincs, aki jót cselekedjen. Nincsen csak egy igaz is.” (Zsolt 14,3 Zsolt 143,2 Róm 3,10)

Milyen út kínálkozik kifelé ebből mélységes csapdából, amit ember el nem kerülhet, hogy egyéniség, emberi természet? Érdekes módon éppen az, hogy az ember zátonyra fut. Saját természetünk ugyanis mindig hordoz annyi torzulást, kinél ilyet, kinél olyat, aminek következtében a dolgok nem úgy sikerülnek, mint ahogy szeretnénk. Az egyik ember álmodott pénzről és nem lett annyi, a másik álmodott hatalomról és az sem lett annyi, a harmadik álmodott művészetről és nem lett belőle talán semmi, a negyedik álmodott szentségről és abból sem lett semmi. Az ötödik álmodott egyszerű polgári életről, boldog családról és békés hajlékról és lett belőle családi tűzfészek. Soroljuk? Ahány ember, annyi módon futhat zátonyra az élet, de senki nincs, akinek az élete zátonyra ne futna valamikor.

És ezek a zátonyok kellemetlen és veszélyes pillanatok az ember életében. Kellemetlenek azért, mert az ember szeret szabad vízen, szép napfényben hajózni – jó is az, de a zátony kényszerhelyzetbe hoz, hol az ember nem azt teszi, ami neki a legkellemesebb, hanem azt, amire rákényszerül. És ilyenkor nagyon fel tudunk háborodni, hogy íme, a gyermek sír egész éjszaka, pedig mi aludni szeretnénk. És a következő éjszaka is sír, és még sokszor sír, mert jön a foga, mert fáj a füle. És íme, a szomszéd hangosan rádiózik, és íme, a munkahelyen nem csak barátságos emberek vannak, és íme a társam mást akar, mint én akarnék. És ezek, jól tudjuk, viszonylag még a nagyon is kellemes zátonyok ahhoz képest, amit az élet olykor produkálni tud.

A mi életünk produkálja, a mi egyéniségünk, a mi emberi természetünk produkálja igazából ezeket a zátonyokat, amik nem csak kellemetlen, hanem veszélyes pontok is az ember életében. Mert az ember igazi hajótörése nem az, hogy sír a gyerek, hanem az, hogy nem tud szülőjévé lenni egy síró gyereknek. Nem az a hajótörés, hogy a szomszéd hangosan rádiózik, hanem hogy nem tudok valamit emberi hangon megbeszélni a szomszéddal és onnét kezdve még hangosabban rádiózik. Nem az a hajótörés, hogy vannak barátságtalan emberek a munkahelyemen, hanem az, hogy nem tudok letenni arról, hogy én vagyok a világegyetem középpontja még felnőtt emberként is, akire mindig mindenkinek mosolyognia kellene. És nem az a baj, hogy a társam valamit másként akar és másként gondol, mint én, hanem az, hogy nem akaródzik leülni és szépen, szeretetben, értelmesen és higgadtan megbeszélni, miként is lenne az, amit mind a ketten el tudnánk fogadni és együtt, szeretettel megvalósítani.

Egyszóval a zátony veszélye az, hogy felkínál néhány percet az életünkből arra, hogy újra gondoljunk alapvető dolgokat, és ezt a lehetőséget el lehet szalasztani. El lehet szalasztani az új kezdet lehetőségét, el lehet szalasztani az esedékes és szükséges megtérést, el lehet szalasztani lelki-szellemi megújulást. Megtörténhet, hogy megy tovább a vergődés a hullámok hátán, megy tovább a napi taposómalom, megy tovább a család és megy tovább a házasság és mennek tovább az emberi kapcsolatok a maguk roppant jeges űrjeivel körülöttünk – miért is? Mert a zátony mindig a megújulás lehetősége, és aki a megújulást elszalasztja, annak rendszerint majd csak a következő, talán már sokkal veszélyesebb zátony lesz legközelebb olyan idő az életében, amikor kénytelen megint önmagába nézni egy kicsit.
“Ma, ha az ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a szíveteket, mint a pusztában az elkeseredéskor!” – milyen aktuális figyelmeztetés! “Itt a kellemetes idő, itt az üdvösség napja” – olvassuk megint más helyen. (2Kor 6,2) Péter szemében nem örömkönnyek voltak, amikor a kakast hallva kiment a főpap udvarából, hanem keservesen sírt. Mégis, ha azt kérdezzük, mikor volt közelebb ez az ember az üdvösséghez, akkor-e, amikor fogadkozott, hogy ha tömlöcre vagy halálra kellene is mennie Jézussal, akkor sem hagyja el, vagy pedig akkor, amikor sírt, hogy lám, ő is elhagyta Jézus, nem csak a többiek, akkor a válasz egyértelműen az, hogy amikor sírt. Mert “az Isten szerint való szomorúság üdvösségre való, megbánhatatlan megtérést szerez, a világ szerint való szomorúság pedig halált szerez.”
(2Kor 7,10)

Így érkezünk a Krisztusban megújult ember csodájához. Pontosan azt látjuk az ilyen embernél, mint amiről Ézsaiás próféta beszél: “A farkas a báránnyal lakik” – pedig nem ez a természete! “Az oroszlán szalmát eszik” – ami meg egyenesen ellentétes azzal, mint amire ő magától képes. Aki az élete zsákutcáiban, zátonyain és vergődéseiben nem megkeményedik, hanem a lelki megújulás útját választja, az egyszer csak elkezd önmaga fölé nőni.
Nem magától, hanem Krisztus által, a Feltámadottal megbeszélve, tud majd szülője lenni a síró vagy toporzékoló gyermekének is; áll a helyén, és teljesíti szülői kötelességeit gyermeke iránt ha kell többlet fegyelmezéssel, ha kell többlet beszélgetésekkel és többlet szeretettel akkor is, amikor az nem mosolyog rá olyan szépen, mint a pólyában tette valamikor.

Nem magától, hanem a Jézus jelenléte erejével el fogja tudni intézni a szomszéddal a közös ügyeket békésen, el fogja fogadni a barátságtalan kollégát a munkahelyen, és lesz ereje és lesz bátorsága bensőséges beszélgetésekre élete párjával még akkor is, amikor azt gondolják egymásról, hogy már egymás gondolatait is ismerik.
Így gyógyultak meg Jézus körül az emberek, így távozott el hét ördög Mária Magdalénából, így tisztultak meg poklosok és így tértek meg a bűnösök: Isten cselekedett.
Ő ma is itt van és cselekszik – legyen hitünk odaadni kezébe emberi természetünket. Nem baj, ha éppen zátonyon vagyunk, annál inkább adjuk oda magunkat az ő kezébe. Ő majd meggyógyít, megerősít, megtisztít, azt adja majd éppen, amire a leginkább szükségünk van. Ámen.

Imádkozzunk!

Urunk Jézus Krisztus, te a bűnösök barátja és betegek gyógyítója vagy, belőled van az üdvösség minden ereje. Köszönjük, hogy azt a hitet ápolod bennünk, hogy számunkra lehetetlennek tűnő dolgok is lehetségesek te általad. Ne engedd, hogy ennél alább adjuk hitünket, mert minden lehetséges tenálad, még a mi sokszor megkezdett és soha igazán végig nem vitt megújulásunk is. Adj a szívünkbe szerinted való szomorúságot, amikor emberi természetünk csak világ szerint való szomorúságra indítana is minket, hogy üdvösségre való, megbánhatatlan megtérésre szomorodjunk meg. Te nagyobb vagy a természet erőinél, nagyobb vagy az életnél és a halálnál is, amik pedig a legnagyobb dolgok előttünk: légy nagyobb ó-emberünknél is, önzésünknél, szívünk keménységénél, értelmünk csökönyös önállításánál és minden éretlenségünknél. Tőled kérjük a lelki megnyugvást emlékező testvéreink szívébe, akiknek két év gyász után is fáj a szíve elvesztett szerettükre gondolva.
Te adj új hitet, te adj friss látást mindnyájunknak abban, hogy valóban igaz az ige: Minden reggel meg-megújul, nagy a te hűséged! Taníts minket egymással, embertársainkkal jól beszélgetni, és taníts minket mélyebb és áhítatosabb imádságra, veled való igazibb beszélgetésre is ezen a most következő héten.

Ámen.