Újévi áldás

Igehirdetés 2000. január 1.

Újévi áldás

Lekció: Ján 10,11- 18
Textus: Zsolt 67,2-3

“Legyen kegyelmes hozzánk az Isten, áldjon meg bennünket, és ragyogtassa ránk orcáját! Ismerjék meg utadat a földön, szabadításodat a népek között!”

Imádkozzunk!

Örök Isten, akinek esztendők nincsenek létedben, hozzád száll a hála, téged dicsér énekünk, feléd fordul most minden szív. Méltó vagy, hogy hódoljanak neked, aki mindent adtál és mindent visszakapsz. Tiéd a föld és az ég, semmi sincsen, ami nélküled lett volna vagy nélküled megmaradna. Fogadd kedvesen Urunk, hogy meghajlunk előtted és a páratlan, az Egyetlen előtt, az örök Fiú, megváltó Krisztusunk előtt, aki mindenek jó pásztora. Őbenne van hitünk és reménységünk, aki életét adta a juhokért, és aki ismer téged, az Atyát, és te is ismered őt. Ő elmegy a többi juhokért is, akik nem Izrael házából valók, hogy ők is hallgassanak majd a hangjára, és legyen az egész embervilágnak egy nyája és egy pásztora. Ő letette értünk életét és te megdicsőítetted őt. Légy hozzánk is kegyelmes, és foglalj egybe mindnyájunkat, anyaszentegyházunkat élő közösségbe, a Lélek és az ige egységébe! Ámen.

 

Igehirdetés

Újév reggelén nem csak én köszöntöm a gyülekezet tagjait, hanem Istenünk igéje is, éspedig háromszoros áldással. Amikor a Bibliában valamit kétszer mondanak, az azt jelenti, hogy az nagyon fontos, biztos igazság. Amikor viszont háromszor hangzik el valami, az olyan erős, hangsúlyos kifejezés, amit már tovább nem is lehet fokozni.
Újév reggelen mi is együtt könyörgünk a zsoltárossal, ilyen “háromszoros” könyörgéssel, amikor ugyanazért három formában, három kifejezéssel imádkozhatunk. Először, hogy legyen kegyelmes hozzánk Isten, aztán hogy áldjon meg minket, és végül ragyogtassa ránk orcáját. Mind a három tulajdonképpen ugyanarról szól, mégis másképpen, de a lényeg ugyanaz: Isten jelenlétéről, odafordulásáról van szó.

 

Az első az áldás. Az, amit tapasztalunk, hogy Isten jelen van ajándékaiban. Jelen van a napfényben, a téli hidegben, ami megpróbálja és megerősíti az életet. Jelen van a születésben, és jelen van az elmúlásban. Jelen van a család örömében, a terített asztal áldásában, egyszóval ajándékaiban.
Áldás az, ami nélkül a bőség fárasztó, üres és hiábavaló, a gazdagság értelmetlen és akár megcsömörléshez is vezet. Hány embert látunk, aki vagyont szerzett, gazdagságot, csak az elmúlt tíz esztendőben is, és ha megnézzük magánéletét, tartását, emberi boldogságát, azt mondhatjuk, hogy ezek az értékek nem emelkedtek együtt az anyagiak emelkedésével. Emberek szereznek, most arról ne is beszéljünk, hogy milyen utakon, módokon, mert nem mindig tiszta az a kéz, amelyik nagyon teli van: de azt tudjuk, hogy ha nincs rajta áldás, akkor családi háborúságot, viszályokat, meghasonlásokat és nagy ürességet, vagy éppen telhetetlen irigységet, még többet akarást, végül pedig kifulladást és csömört találunk.
Áldás nélkül nem csak a gazdagság, de a munka és a teljesítmény is hiábavaló. Emberek dolgoznak reggeltől estig, és amikor szembenéznek magukkal, azt kérdezik: miért is? Van értelme az egésznek? Mert a munka is csak akkor ér valamit, ha áldás is van rajta. Isten jelenléte teszi értelmessé a munkát, az, amikor ő mutathatja meg a feladatot, ő segíthet meghatározni a célt, amikor vele együtt válogathatjuk meg az eszközöket. Akkor jó íze van a munkának.
Mindig csodálkozom, amikor emberek arról beszélnek, mennyire hiábavaló dolog a házimunka: a főzés, a mosás, mert minden nap újra kell majd kezdeni, holnap megint. Tapasztalataim szerint egy pillanatig nem hiábavaló sem a takarítás, sem a mosogatás, ha valaki Isten jelenlétében végzi azt, vagyis tudja, hogy ezekkel az egyszerű műveletekkel is az ő világtervének véghezvitelében van jelen. Hiszen ő az, aki táplálja a családot, igen, maga Isten, amikor valaki elmegy bevásárolni az élelmiszerboltba! Ő az, aki fényt hoz abba a lakásba, ha valaki szépen kitakarítja azt. Ő az, aki gondoskodik az életről, amikor valaki télire befőz, mi emberek csak résztveszünk ebben: a kezünket, lábunkat, a szívünk szeretetét adjuk hozzá. Milyen más ezzel a tudattal szolgálni, azokat az úgynevezett hiábavaló munkálatokat végezni, melyek minden nap ismétlődnek!
Áldás tehát annyi, mint Isten jelenléte, a legegyszerűbb és legköznapibb dologban is. Az, hogy emberek tudják, hogy amit ők tesznek, az tulajdonképpen Istentől van, az ő akaratának folytatása, véghezvitele, az ő tervének megvalósítása.
Ez az Isten kegyelme. Tudni, hogy ami tőle van, az valóban jó, hogy földi életünk nem a semmin épül, hanem az ő állhatatos hűségén. Tőle jövünk és hozzá megyünk egyszer majd haza. Ő tudja formáltatásunkat és megemlékezik arról, hogy porból lettünk. Amikor azt kérjük, hogy legyen kegyelmes hozzánk Isten, akkor szinte úgy bújunk hozzá, mint a gyermek szüleihez. Jézus Abbának, vagyis édesatyának nevezte Istent. Azt az Istent, akitől a többiek rettegtek és a nevét is megtiltották kimondani. Ezt a jóságos közelséget, mindenen felülemelkedni tudó magasabb bölcsességet, az atya szívének a szeretetét nevezhetjük kegyelemnek. Nem csak a bírósági amnesztia hirdetés, “bűneltörlés” a kegyelem. Az csak egy része. Hanem ez a bensőséges, közvetlen közelség, hogy hallom hangját közelről, bensőségesen, mint a gyermek otthon szüleiét. Ez jelenti azt, hogy legyen “kegyelmes” hozzánk Isten. Hogy ilyen közel lehessünk őhozzá, és ő mihozzánk.
És a harmadik változata ugyanennek, a kegyelemnek és az áldásnak, hogy “ragyogtassa ránk orcáját”. Ez is itt van! Olyan ez, testvérek, mint amikor sok felhős, ködös nap után, egy hosszú tél után egyszer csak kisüt a nap, és eljön a tavasz. “Isten arca” ritkán ragyog ránk. Talán nem is tudnánk elviseli. Amikor ő felénk fordul, arcát ránk ragyogtatja, akkor egyszerre kivirágzik életünk, egészséges a testünk, boldogok az emberi kapcsolataink, van értelme a munkának. De ha baj és betegség lenne is rajtunk, azt is megértjük, elfogadjuk, mert megtaláljuk benne az üzenetet. A felemelő, napfényes erőt, a nemesedést, ami a porból ízes gyümölcsöt tud előhozni: ez a napfény munkája! Amikor Isten “felénk fordul”, akkor életünkben ilyen nemesedések, belső növekedések történnek. Ez mindig az ő jelenlétének következménye.
Ahol ő jelen lehet, ott így boldogok az emberek, és így viselik a boldogtalanságot is. Jézus mondta: “E világon nyomorúságotok lészen, de bízzatok, én legyőztem a világot.” (Ján 16,33) Legyen hát kegyelmes hozzánk Isten, áldjon meg bennünket, és ragyogtassa ránk orcáját! Íme a hármas-egy könyörgés, mely különböző módokon egy és ugyanazt kéri: hogy ő, az örök Lélek , a mindeneket teremtő Szeretet jelen lehessen.
A gyakorlati következményeit ennek így foglalja össze az ige: “Hogy ismerjék meg utadat a földön, és szabadításodat a népek között.” Ezek megint csak egymást kiegészítő, mélyebben magyarázó mondatok, mert Isten jelenvalóságából biztos, hogy először az következik, hogy megismerjük az ő útját. Éspedig úgy, ahogy ő mondja: a földön. Sokszor azt hisszük, hogy az ő útjai csak az égben vannak. De ő mondja igéjében, hogy ismerjük meg útját a földön! Emberi életünk folyamatos tévelygés nélküle, és ne higgyük, hogy eltévedni csak erdőben, külföldön, vagy messzi idegenben lehet. Láttam már eltévedni embereket odahaza. Láttam eltévedni embert úgy, hogy ki sem lépett lakásából évekig: beletévedt egy betegségbe, beletévedt a tévéjébe, a maga tehetetlenségébe. Otthon is el lehet tévedni! Ne feledjük, akkor is “úton járunk”, ha ki sem lépünk a lakásunkból. “Utaid Uram, mutasd meg, hogy el ne tévelyedjem” – ezt énekeltük az előbb. S van-e ennél fontosabb imádság? Hiszen “az Úrnak minden útja kegyelem és hűség”, ahogy egy másik zsoltár mondja! Vagyis aki az ő útján jár, az rá biztosan számíthat, kegyelmére és hűségére.
Igaz, hogy ez keskeny út, s nem is könnyű bejutni rá. Egyáltalán, elkezdeni is nehéz ezen járni, hiszen szoros kapu van az elején, ahol az embernek be kell menni. Döntést kell hozni: bemegyek vagy sem? S ráadásul kevesen vannak, akik megtalálják. De az életre visz, s egyedül ezen érdemes járni!
Mi mást kérhetnénk újév reggelén, mint hogy ne a magunk, hanem az ő útjain járhassunk a most kezdődő, kétezredik évben. Legyen ez imánkká ma, és az év minden reggelén: Utaid Uram, mutasd meg, hogy el ne tévelyedjek! Meglátjuk majd, hogy nem hiábavaló az imádság! Aki így könyörög, az valóban Istenre hagyja magát, az ő vezetését keresi és követi, s az ő útján járva tényleg nem fog eltévelyedni olyan utakra, amiket később meg kellene bánnia.
Akik megismerték az ő útját, megismerik az ő szabadítását is – ígéri nekünk. Az “ő útján” járva az ember egyszerűen kisétál a börtönéből, ahogy Péter a jeruzsálemi tömlöcből. Isten szabadít! Ez az ő legfontosabb tevékenysége. Ezt tette Noéval, Józseffel, ezt tette Izrael egész népével: miért ne tenné velünk is? Eljön az ő szabadítása! “Meglátogat bennünket a naptámadat a magasságból” – ahogy Zakariás éneke mondja a Keresztelő János születésekor. (Luk 1,78) Egyszer csak felkél szabadítása, mint a felkelő nap. Felébredünk egy reggel, és megszabadulunk megkötözöttségünktől. Nincsen többé ott a félelem, a tüske, a szenvedély: meglátogatott bennünket az Úr szabadítása!
Így jött el a világba Jézus is. Az “idők teljességében” – vagyis amikor eljött az ideje, ott volt. (Ef 1,10)  És így jön el hozzánk is, amikor megszólít az igében. Bekopog ablakunkon, ahogy az áldott reggeli napfény, benéz a szívünkbe, mint a nappali világosság – és azt kérdezi, hogy hát ez a sötétség mit keres itt? “Oszlatva lelkünk barna gyászát” – oszlatva eszelős ragaszkodásunkat egy téves szándékunkhoz, megrögzöttségünkhöz, egy téves elkötelezettségünkhöz, talán egy gyűlölködéshez. Egyszer csak bevilágít szívünk börtönébe, és előcsalogat a napfényre!
Ez az, hogy “megismerjük az ő szabadítását” – kézen fog, és kivezet. Ez az ő jelenvalósága a gyakorlatban, így valósul meg, hogy ő tényleg velünk van. Mert ő valóban nem akar meghagyni senkit rosszkedvében, keserűségében, elhagyatottságában. Nem akar meghagyni egyetlen embert sem bűnében, vagy mulasztása terhelő emlékében. “Az az Isten akarata, hogy minden ember üdvözüljön, és az igazság ismeretére eljusson.”  (1Tim 2,4) Mindegy, mi van a múltjában – ő erre a szabadító tettre is képes. Úgy mondja ezt, hogy “nem rövidült meg karja.” Akik megismerik útjait – azok megismerik szabadítását is. Akik neki engednek, már szabadok is!
Áldást kértünk újév reggeli istentiszteletünkön – ezt kívánjuk egymásnak, s magunknak is. Adja meg imánkra Isten a “háromszoros áldást”: legyen hozzánk kegyelmes, áldjon meg bennünket, és ragyogtassa ránk orcáját. Mind a három azt kéri, amit Jézus így fogalmaz: “Én az én Atyámban vagyok, és ti énbennem.” (Ján 14,20)
A gyakorlatban pedig ez következik ebből: Hol van a te utad – mert szeretnénk azon járni! Aki csak egy lépést is tesz ezen az úton – tapasztalatból mondom – csodálkozva fogja észrevenni az ő nagy szabadító hatalmát. Mert tényleg “nem rövidült meg keze”. Isten kettéválasztotta ugyan a Vörös tengert – de átmenni a szabadságra magának a népnek kellett. Erre segítsen minket a most következő év minden napján Urunk, s így nyugodjon meg rajtunk az ő háromszoros áldása! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Istenünk, szeretnénk egész évben a te gyermekeid maradni. Szeretnénk méltók lenni megváltó Jézusunk szenvedéseihez, és azt kérjük tőled, vezess minket utadon, hogy el ne tévelyedjünk. Ha megpróbálsz, adj türelmet és alázatot, ha megajándékozol, add meg, hogy el ne feledkezzünk rólad, az ajándékozóról. Hallgasd meg fogadásainkat, amit színed előtt, teneked teszünk, és adj erőt, hogy megvalósíthassuk azokat. Vezess minket egész éven át, s amikor hazahívsz bennünket, add meg nekünk, hogy készen legyünk! Ámen.