Újkenyér ünnepén

Igehirdetés 2005. augusztus 21.

Újkenyér ünnepén

Lekció: Zsolt 104,1-14   Zsolt 104,24   Zsolt 104,30-35
Textus: Zsid 12,12-15

“A lecsüggesztett kezeket és az ellankadt térdeket egyenesítsétek föl, és lábaitokkal egyenesen járjatok, hogy a sánta el ne hajoljon, sőt inkább meggyógyuljon. Kövessétek mindenki irányába a békességet és a szentséget, ami nélkül senki nem látja meg az Urat: vigyázván arra, hogy az Isten kegyelmétől senki el ne szakadjon, nehogy a keserűségnek bármely gyökere fölnövekedvén, megzavarjon és ez által sokan megfertőztessenek.”

Igehirdetés

Aratásért való hálaadás napján terítve az úrasztala. A sákramentum kenyere a maga szent üzenetén túl arra is emlékeztet, hogy volt aratás az idén, lesz kenyér a családi otthonokban. A vallástörténészek szerint az első imádság, ami valaha elhangzott, hálaima lehetett. Kiszakadt az emberből egy “köszönöm…!” – ami akusztikailag is egy megrendült felkiáltáshoz lehetett hasonló. Az ember kapott valamit Istentől: gyógyulást, jó termést, egészséges gyermeket, szorongatott helyzetből szabadulást. Később a hangszerek megszólaltatása az imádság “fölerősítésére” ugyanezt a szándékot jelezte: a köznapiság szavait áttöri, mintegy felülmúlja a hála elemi erejű megnyilvánulása.

Az aratásért hálaadás ezért ne legyen megszokott cselekedet, ami évenként eljön és ugyanúgy ismétlődik, hanem szívből szóljon az ének és legyen igazi hálaünnep, amint az úrvacsora sákramentuma mindig is “eucharisztia”, azaz ünnepi hálaadás volt a keresztyének között. Erre utal a 104. Zsoltár véget nem érő felsorolása is, amint a teremtő szeretet ajándékait sorra veszi; kifogyhatatlan a lista, mi mindent kell megköszönnünk. Mily szép a teremtett világ, de jó az, hogy egyáltalán élek – nagyszerű dolog embernek lenni!

Törje át a hála most a szívben lapuló rossz emlékeket, a sérelmeket, a szomorúságot, a bűntudatot, az önmagunkkal vagy egymással való elégedetlenséget, a frusztráltságot, és szóljon az Ajándékozóhoz méltó hálaadás minden szívből, minden ajkon!

Azonban azt se feledjük, amit így olvasunk az apostol szavai közt: “Akarom, hogy a férfiak minden helyen tiszta kezeket emeljenek fel hálaadásra, harag és versengés nélkül!” (1Tim 2,8) Nem tiszta kezeket nem is szabad fölemelni Isten elé! Ha azokban a kezekben zsákmány és ragadomány van, vagy ha azok a kezek görcsösen szorítják a vádat: megbántottál, nem létezel számomra – akkor tisztítsa meg az ember előbb a kezét, s azután emelje fel azt Istenhez hálaadásra. (Mát 5,23-24) Az igazi böjt a szív megtisztítása, az igazi körülmetélkedés a szív körülmetélése. (Jer 9,25-26   Róm 2,28-29)

Az úrvacsorai közösségben részvétel egyetlen föltétele a megtisztulás. Tegyük le vétkeinket, rossz lelkiismeretünket, önvádunkat és egymás vádolását, s úgy jöjjünk a szent asztalhoz. Nincs méltatlan ember az úrvacsorára, csak olyan van, aki méltatlan is akar maradni; elutasítja a megtérést, a felkínált kegyelmet, az új kezdetet. Az ilyen ember ahhoz a beteghez hasonló, aki kiüti a gyógyszert az orvos kezéből, amit az feléje nyújt. Emeljünk fel tiszta, megtisztított kezeket az Úrhoz hálaadásra!

Az teszi ezt lehetővé, hogy elfogadjuk az élet kenyerét, Jézust és vele táplálkozunk. Ő maga mondja, hogy “az én testem bizony étel és az én vérem bizony ital, aki eszi az én testemet és issza az én véremet, örök élete van annak.” (Ján 6,55-56) Magunk nem vagyunk képesek a megtisztulásra és magunk nem vagyunk képesek a hiteles életre. Ez csakis és kizárólag úgy lehetséges, ha megtöltekezünk Jézussal. Ha neki adjuk át a középső helyet, ha ő lehet az életünk fő helyén, legbelül. Ezt jelenti enni az ő testét.

Ő az a kenyér, akire nekünk igazán szükségünk van. Nélküle kihal belőlünk minden, ami mennyei, isteni, ami Lélek. Vele együtt újra épül az ember: lesz kedve a jóhoz, szívesen viseli és főleg türelemmel a terhet, nem akarja minduntalan ledobni magáról.

Legyen ezért szívből fakadó az ének:

“Szállj le most mennyből életnek kenyere,
Tápláld lelkünket az örök életre!”

Ámen.