Igehirdetés 2010. június 27.

Újraalapozás

Lekció: Ezsd. 3,8-13

Textus: 1Kor. 3,16-17

„Nem tudjátok-e, hogy ti Isten temploma vagytok, és Isten Lelke lakozik bennetek? Ha valaki Isten templomát megrontja, megrontja azt Isten, mert az ő temploma szent, ezek vagytok ti.”

Imádkozzunk!

Mennyei Atyánk, köszönjük neked a vasárnap örömét és a szent hely áhítatát. Áldunk téged, mert jó vagy hozzánk, és a te hűséged valóban minden reggel meg-megújul. Köszönjük, hogy ma is azzal a hittel jöhettünk ide, hogy gondoskodsz lelki táplálékunkról, amint az ég madarairól és a mezők virágairól sem feledkezel el. Óvjál meg minket most minden megszokástól, ami elszürkítené a szívünk fényességét. Távolíts el tőlünk minden hamisságot és önáltatást, óvj meg minket az unalomtól és az érdektelenségtől, attól, hogy kívül maradjunk a te jelenléted mindent megváltoztató erején. Add nekünk Szentlelkedet, hogy értsük az igét és befogadva, meg is tudjuk azt cselekedni. Jézus nevében kérünk, hallgass meg minket. Ámen.

Igehirdetés

Több mint másfél évtizeddel ezelőtt Szentendrén bővítenünk kellett a gyülekezeti termeinket a vasárnapi gyermek-istentiszteletre érkezők nagy száma miatt, és amint ástuk az alapokat a jó köves talajban, nagy örömünkre és meglepődésünkre csatlakoztak hozzánk emberek még az utcán járók közül is, mert megtudták, hogy itt istentiszteleti helység készül – és jöttek segíteni. Emlékszem egy postásra is, aki egyébként katolikus ember volt, este hat óra tájban fáradtan hazafelé tartott a napi munkájából, de leszállt a kerékpárjáról és kért egy csákányt, hogy hadd segítsen ő is. Mert templomot építeni nem csak ritka dolog, de jó dolog is – az ember szíve megtelik valami megmagyarázhatatlan örömmel, ha részt vehet benne. Miért van ez így?

A választ talán abban lehet meglelni, amit a múltkorában mondott valaki. A világban mindenhol pénzről meg kamatokról van szó, az emberek közt ezen kívül téma még, hogy ki mit mondott a másikról, és ki miben vétett – milyen nagy dolog, mondta az illető, hogy mégis van egy hely valahol, ahol az életünk igazán fontos dolgairól hallhatunk, azokról gondolkodhatunk, hogy gyógyuljon a szívünk. Hát ezért jó, ezért örömteli dolog templomot építeni, mert a templom, ha betölti hivatását, pontosan erre való.

Különösen megrendítő érzés lehet azonban, ha egy templom újjáépüléséről van szó, abban vehet valaki részt, amint arról az előbb Ezsdrás könyvéből is hallottunk. Tudjuk a történetből, hogy hetven évig csak üszkös romok voltak a jeruzsálemi szent hegyen, a Sionon, mert a templomot lerombolták, és vadállatok tanyáztak ott, ahol valamikor a Dávid zsoltárait énekelték az emberek. És íme, most itt az idő, hozzá lehet fogni a megszabadult embereknek a templom újjáépítéséhez!

Nem nehéz észrevenni, hogy ebben a régi történetben is rólunk, mai emberekről van szó, most is nekünk szól az üzenet. Hiszen a mi emberi testünk a templom, a mi életünk a Szentlélek temploma. És mégis, hányszor vannak csupán romok nálunk is ott, ahol valamikor templom volt. Egy múlt századi író írja meg egy novellájában, miként találkozott az utcán tizenhat éves kori önmagával, miként szégyenítette meg őt ifjúkori énje abban a belső beszélgetésben – lám, nem valósítottad meg legszentebb álmaidat. Másként indultál. Kiegyeztél a kényelemért, te is hajlandó vagy immár szinte mindenre a jólétért, feladtad régi hitedet. Nem az vagy, aki lehettél volna és nem az vagy, akinek lenned kellene. Ismerős ez a kép. Mert valóban, hányszor van tele az életünk szégyennel, szorongással, talán zűrzavarral, néha egymás iránti keserű vádakkal, aztán más szennyekkel is – nem pedig békével és áhítattal, ami a templomhoz, a Lélek templomához illene.

Mert hát sok baj érhette azt a templomot időközben. Lehet, hogy egyszerűen műhely vagy garázs lett belőle, hiszen ott telik a vasárnap délelőtt. Lehet, hogy konyha lett belőle, egy olyan hely, ahol minden a gyomorért van, mert a megélhetés és az életszínvonal az igazán döntő ügyek, más nem is nagyon van. Lehet, hogy már piac lett abból a templomból, ahol a híreket lehet kicserélni, mert annál nincs izgalmasabb, mint másokról beszélni – és még az sem lehetetlen, hogy esetleg pince vagy kocsma lett belőle. De ne  menjünk ilyen messzire – mert lehet, hogy összesen csak egy csöndes remete-barlang vált belőle, ahová elhúzódik az ember, ahol nem kell senkit szeretnie, vagy talán éppen egy betegszoba, mert a betegség annyi mindenre felmentést ad az embernek. Igen, sokféle átalakulás, és nagyon sok romlás érheti azt, ami eredetileg templom volt, az életünket – és mindenki maga tudja közülünk igazán, az ő temploma, a benne elhelyezett szentély vajon mivé is vált az idők során.

Éppen ezért halljuk csak meg ezt az ószövetségi evangéliumot, ami nagyon egyértelműen mondja, igenis, újra épülhet az életünk temploma. Nem kell romokban maradnia annak, ami valami miatt egyszer leomlott, mert felépülhet újra. Jézus ezt úgy mondta, hogy Isten országa egészen közel van hozzátok, itt van köztetek, hozzáférhető mindenkinek, a tiétek lehet. Ez néha olyan hihetetlen és megfoghatatlan dolog, mint amikor pár hónapja a szentendrei református gimnázium tornatermének építkezése kezdeténél egy emeleti ablakon kinézve egyszer csak egy ember jött szembe. Majd szívszélhűdést kaptunk, hiszen ott, azon a helyen eddig mindig égboltot láttunk, ha kinéztünk – pedig csak annyi történt, hogy építettek egy állványt az ablak alatt, amit belülről nem lehetett látni, és azon jött szembe egy kőműves, mi meg azt hittük, hogy valaki a levegőben jár.

A zsidók sem hittek a szemüknek, amikor a Sionnak hegyén újra épülni kezdett a templom. Azt olvassuk, hogy szerencsére voltak az idősebbek között olyanok, akik még látták az előző templomot és emlékeztek rá, és ők bíztatták a többieket. Akkoriban nem csak a fiatal, ereje teljében lévő embert becsülték, hanem az érett korúakat is emberszámba vették, sőt, hallgattak rájuk. Ők voltak az emlékezet, amire ott olyan nagyon szükség volt, mert ez segítette legjobban azt az újjáépítést. Nekünk is szükségünk van erre az emlékezésre, s ebben minket legjobban az ige segít. Amikor a Bibliát felolvassuk, mi más történik, mint hogy emlékeztet minket a mi Istenünk arra, honnan is estünk ki. Amikor igehirdetésre hallgatunk, eszünkbe juttatja gyermekkorunk tiszta hitét. Amikor odahaza reggeli vagy esti csendességet tartunk behajtott ajtajú szobánkban, ha tartunk ilyet, sorra eszünkbe jutnak a gondjaink, a tévedéseink, sőt a vétkeink is – vagy éppen az a sok jó, amiért nem szabad elfeledkeznünk a hálaadásról, hiszen valaki két kézzel szórja ránk az áldást. De mindenképpen eszünkbe jut az ige közelében a boldog és zavartalan összetartozás, amiből már úgy lehet, csak töredékek és morzsák, ha maradtak – hogy a mi lelkünk is Istentől jön, és a mi lelkünk is egykor majd őhozzá fog hazatérni, aki adta ezt a lelket. Mert a teremtés jogán mi öröktől fogva az övé vagyunk, nem a magunkéi. És ez a nagyszerű állapot, örök Atyánkkal való boldog közösségünk nem veszett el végleg, ez bármikor újra épülhet. Hát ezért érdemes olvasni az Ezsdrás könyvét, hogy ezt a hitünket újra megtaláljuk. Engedjük csak, hogy az ige emlékeztessen rá, engedjük, hogy visszakapcsolja a lelkünket eredeti helyére, örök Atyánkkal való boldog és zavartalan kapcsolatunkhoz!

Lehet persze, hogy ehhez a dologhoz mindent újra kell alapozni. Jeruzsálemben mindenesetre nem kevesebbről, hanem pontosan erről volt szó, hiszen a templom alapjait valóban újra meg kellett vetni. Sokan ettől rettennek vissza. Kisebb változtatásokra persze, ahogyan az evangélium mondja, foltozgatásra még csak hajlandó lenne az ember. De itt ennél többről van szó, mert a jó háznak jó alapra van szüksége. Szobát meg lakóhelyet esetleg szívesen építenénk, hiszen boldogan élni mindenki szeretne – de alapokat is? Igen, itt valami többről és másról van szó, mint az élet egyszerű leéléséről. Itt az élet újraalapozásáról van szó, és ez radikális és komoly döntést igényel. Olyan házat kell építeni, amit nem visz el a víz, ami nem rossz helyre, az ártérben épült, ami nem vályogból van – és ehhez mindenek előtt méltó alapra van szükség. Aki pedig még azt is megérti, hogy nekünk az életünkből nem is csak házat, hanem egyenesen templomot építeni van hivatásunk, ezt jelenti embernek lenni, az még jobban látja, hogy egy ilyen léptékű dolog valóban csak komoly alapra épülhet.

A Biblia egyértelművé teszi számunkra, hogy egyetlen ilyen alap van, és ez Jézus Krisztus. Más fundamentumot senki nem vethet rajta kívül (I. Kor. 3,11), mert őt adta az örök Atya arra, hogy benne lakozzék az egész teljesség testileg (Kol. 1,19), és mi is benne, pontosan benne alapozhatjuk újra életünket. Ő az alap igazaknak és bűnösöknek, hozzá kell visszatérni annak is, aki csak rosszkedvű vagy éppen kiüresedett életű, nem több, és annak is, aki cégéres bűnökbe süppedt volna már el – mindegy. Mindnyájunknak egyedül benne lehet újraalapozni az életünket. Ilyen tájékozódási pont volt a zsidóknak az Jézus eljötte előtt Jeruzsálem városa. Dániel még az oroszlánok vermét is vállalta Babilonban, hogy napjában háromszor kinyithassa az ablakát a szent város felé, és imádkozzék az ég Istenéhez. Nekünk ez az iránypont immár nem egy földrajzi hely, hanem maga a feltámadott és élő Krisztus, aki ígérete szerint velünk van a világ végezetéig, és mi lélekben ezért felé fordulva imádkozunk. Milyen jó dolog néha elvenni tekintetünket ettől a világtól, ennek minden szemfényvesztő villogásától és minden elkeserítő gyalázatától is, hogy végre azt nézhessük, akiben igazán gyönyörködhet a lélek, a fénylő győztest, a Feltámadottat.

Aki őrá tekint, és főleg őrá épít, az nem csak boldog földi életet akar, sikereket és megbecsülést, hanem olyan belső békét, amit még a halál sem tud elvenni tőlünk. Mert ez a mérce. Ilyen béke pedig van, hívő és megbékélt szívű emberi életek ezrei bizonyítják. Ezt a békét ő valóban megadja mindazoknak, akik ezt nála szívük szerint keresik. Aki énhozzám jön, semmiképpen ki nem vetem, mondja ő maga (Ján. 6,37). Aki megcselekszi, amit én mondok, annak nem fog összedőlni a háza a betegség, a magányosság és a halál nagy viharaiban és árvizeiben sem (Mt. 7,24-27). Hát ezért érdemes benne nem csak javítgatni, nem csak foltozgatni, hanem valóban újraalapozni emberi életünket.

Még egy sajátos vonást érdemes azonban észrevennünk ebben az ezsdrási híradásban, ami a templom újraalapozásáról szól. Azt halljuk, hogy egyszerre sírás és örömujjongás kíséri ezt a mozzanatot, úgy annyira, hogy nem lehet megkülönböztetni, melyikről is van szó tulajdonképpen. Mert mind a kettőnek helye van az ilyen megrendítő pillanatban.

Sírás azért, mert hát hova is jutottunk. Mi is olyan tanítványok vagyunk, mint Péterék voltak, akik többet aludtak, mint nem. És ezért aztán nem csak a tizenéves énünk szólíthat meg bennünket megszégyenítően, ha szembe jön velünk, hanem a drága szüleink is, akik talán már porladnak, aztán a gyermekeink, akik a maguk útjára tértek, az ismerősök, akik tisztában vannak a tulajdonságainkkal, a sok-sok szerencsétlen rászoruló, akiken nem segítettünk, pedig tehettük volna. És talán az egész magyar haza is, amelynek lobogtatjuk ugyan a zászlóit, és elvileg nagyon nagy magyarnak valljuk magunkat, miközben talán derék adócsaló polgárok vagyunk, hadd építsék az utakat, az iskolákat, a kórházakat mások – hát miért nem építik már? Amíg hívő és templomos emberek is buzgón gazdagodnak a szürke és a fekete-gazdaságból, addig van mit sírnunk, mert a templom, a lelki templom romokban fekszik – nincs áldozat és nincs önkorlátozás, csak meggazdagodás iránti fékezhetetlen igyekezet van. Az pedig nem templom, hanem valami egészen más. Hova jutott ez az ország, ahol élünk, és hova jutott benne a magyar reformátusság is!

Igenis szükség van önmagunk önkéntes korlátozására, még a haza sorsa ügyében is, mert szívbéli áldozat nélkül nem lehet fölépíteni egy jobb országot. Az áldozat, az önkorlátozás, vagy ha idegen szóval mondjuk, az aszkézis azonban nem arra való, hogy az élet örömét elvegye. Hanem, ahogyan egy magyar gondolkodó szépen mondja, az önmegtagadás arra való, hogy az embert „átemelje abba a körbe, ahol az életnél nagyobb hatalom fensőbb tudásával az élet szépségéről gondoskodni tud.” (Hamvas B.) Igen, amikor az ember tanulja a lemondást s elkezdi gyakorolni az áldozatot, akkor lehetőséget ad magának arra, hogy életét egy olyan körbe emelje át, ahol az életnél nagyobb hatalom fensőbb tudásával az élet szépségéről gondoskodni tud.

Amikor ebből valahol akár csak egy szikrányi is megvalósul, az ember előtt egy új világ bontakozik ki, és azon már lehet ujjongani, nem pedig csak sírni. Mert szem nem látta, fül nem hallotta, ember szíve meg sem gondolta, amit Isten készített az őt szeretőknek. (I.Kor. 2,9) Így vegyülhet egybe sírás és örömujjongás, mint a jeruzsálemi templom újjáépítésekor is történt, hogy az emberek nem tudták megkülönböztetni, melyikről is van szó.

Mert a templom, a lelki templom ma is újra épülhet. Engedjük közel szívünkhöz ezt a hitet. Igaz, lehet, hogy ehhez nem kevesebbre, mint újraalapozásra van szükség, hogy aztán elkezdhessünk arra építeni, aki önmagát adta értünk a kereszten, Jézusra. És lehet, hogy lesz sírnivalónk is – nem baj. Boldogok, akik sírnak, akik már tudnak sírni bűneik felett, mert ők megvigasztaltatnak. (Mt. 5,4) Aki már tud sírni azon, hová is jutottunk, s abban mi magunk is részesek voltunk, annak eljön az ujjongás öröme is. Eljön az idő, amikor megtelik a szánk nevetéssel, és olyanok leszünk, mint az álmodók. (Zsolt. 126,2) Így legyen! Ámen.

Imádkozzunk!

Istenünk, légy áldott hűségedért, hogy te mindig gondoskodsz arról, hogy templomodat újjá lehessen építeni, ha elromlott volna. Köszönjük ezt az evangéliumot, amit most újra szívünkbe fogadhattunk. Segíts bennünket erre a hitre, hogy fel ne adjuk a reménységet, amíg csak élünk a te jóságod felől. Áldd meg anyaszentegyházunkat, ezt a gyülekezetet, pásztorát, kicsinyeket és nagyokat. Adj lelki növekedést a te népednek szerte az országban mindenütt, ahol szív szerint munkálják az emberek egy boldogabb jövendő megalapozását gyülekezetben, városban, az egész nemzetünk javára. Vezess minket a most következő hét napjain, fogjad kezünket, ints és feddjél bennünket, kiálts ránk, ha arra van szükségünk, és beszélj a szívünkre, ha azt is meg tudjuk hallani. Adjál nekünk testi lelki jó egészséget és engedd meg, hogy a te házad valóban napról napra épüljön. Ámen.

Nyomtatás