Üzen egy régi templom

2005. augusztus 28. Pilisszentlászló
dr. P. Tóth Béla

Üzen egy régi templom

Lekció: II. Krónikák 5,1-8, 9-14
Textus: II. Krónikák 5,13/b-14

“Amikor hangosan szóltak a harsonák, a cintányérok és a hangszerek, és dicsérték az Urat, mert ő jó és örökkévaló az ő hűsége, akkor a házat, az Úr házát felhő töltötte be, úgyhogy a papok a felhő miatt nem tudtak odaállni, hogy szolgálatukat végezzék, mert az Úr dicsősége betöltötte az Isten házát.”

Imádkozzunk!

Szent, szent, szent a Seregeknek Ura, teljes mind a széles föld az ő dicsőségével! – így kiáltott Urunk egykor a rólad szóló angyali harsonaszó a próféta templomi látomásában – és mi sem mondhatunk mást most, amikor a magunk töredezett emberi szavaival eléd járulunk. Tudjuk jól, hogy ha napfénybe mártanánk is az ecsetünket, akkor sem tudnánk felséges voltodnak még árnyékát sem festeni, és azt is látod, te, aki az emberek bensőjét vizsgálod, hogy szívünkben oltárodat ma is csak füstölve találod. De nincs rejtve, mert nem is lehet előtted az sem, hogy vágyakozással jöttünk szent igédet hallani. Keressük a veled való közelséget, őszintén vágyakozunk az új életre, szomjúhozzuk igazságodat, mert nekünk önmagunkban minden szentségünk olyan, mint a megfertőztetett ruha. Tiéd a dicsőség Urunk egyedül, és miénk orcánk pirulása, mert a magunk útjára tértünk, törvényedet elhagytuk és Szentlelkedet megoltottuk. Légy most hozzánk ismét jó Urunk, aki mindig hűséges voltál a tiéidhez, és engedd megtapasztalnunk, hogy most is, ma is gyermekeid, szeretett választottaid lehetünk Krisztus áldozatáért. Az ő nevében kérjük áldásodat, mert az ő neve a mi egyetlen menedékünk, aki elveszi a világ vétkeit, és aki az út, az igazság és az élet.

Ámen

Igehirdetés

Aki néhanap bekapcsolja a televíziót, nehezen kerülheti el a különböző események és rendezvények állandó szereplőit, a pop-zene együtteseit, amelyek a maguk fellépését azzal igyekszenek hatásosabbá tenni, hogy fényvillogó berendezéseket s ködöt fújó alkalmatosságokat használnak. Elgondolkodtató a fények villódzása és különösen is a köd előgomolygása, hiszen az utóbbi évezredeken át a templomokban volt látható. Van valami félelmetes a köd előgomolygó látványában, a titokzatosan változó, különös formákban, amik közt az emberi alakok isteni magasságba emelkednek.

Ez a látvány eredetileg nem üzleti fogás volt, mint mainapság, hanem az Istennel találkozó ember belső, lelki élménye: az elragadtatás és az átszellemülés pillanata, amilyen a szövetség ládájának felvitele is volt az újonnan épült salamoni templomba. A Biblia hangsúlyozza, hogy semmi más nem volt a szövetség ládájában, mint a törvény két kőtáblája. Ezt vitték tehát ünnepi menetben, hatalmas és pompázatos áldozatokat bemutatva – fel a templomba.

Mielőtt elgondolkodnánk az ott előgomolygó köd jelentésén, ami betöltötte az egész házat, álljunk meg először magánál az eseménynél, annál a szónál, hogy “felvitték” a szövetség ládáját a templomba. Ez a szó itt nem csak topográfiailag értendő, bár a Sion hegyén épült templom valóban “fent” volt Jeruzsálem többi negyedéhez képest, hanem lelki értelemben is. A törvényt a városból “felvitték” a templomba, ott is legszentebb helyre, ami legbelül volt, a Szentek Szentjébe. Ennek az eseménynek az a lelki jelentése, hogy a törvény mintegy a helyére került: a profán, mindennapi közegből, a városból “felvitték” az őt megillető, a legfontosabb, a központi helyre, a Sion hegyén épült templom szentélyébe. Mert a szövetség lényege egyfelől az, hogy Isten jó, és örökkévaló az ő hűsége, ahogy az előbb hallottuk is, másfelől azonban az, hogy ő törvényadó, aki rendet ad, ezért rá kell figyelni, ha népe vele szövetségben áll. Eddig a törvény nem volt méltó helyén, a köznapok profán szintjén volt, vagyis nem vették igazán komolyan – “fel kellett vinni” oda, ahol annak lennie kell, a legszentebb, a legfontosabb helyre.

A mai idők hőse a törvény nélküli ember, aki abban hisz, hogy nyugodt szívvel lehet a törvényt semmibe venni, mindent szabad és következmény nincs – bármit tesz is valaki. Ugyanakkor soha ennyi összekeveredett élet, szétesett család, megbomlott lelkű ember nem volt, mint ma – a törvény elvetésének, feloldásának idején. Ezért kell figyelni e régi történetre, mikor Isten népe újra elkezdte tisztelni a törvényt. Az Istenhez tartozás, a szövetség fenntartása elképzelhetetlen törvénytelenséggel együtt. Minél közelebb vagyunk őhozzá, annál fontosabb, amit ő mond, amilyen rendet ő akar látni szívünkben és az életünkben.

Kerüljön tehát a törvény, vagyis az ő szava – amit az újszövetség népe így nevez, hogy ige – az őt megillető helyre! Legyen a középen, a fő helyen, legyen a Szentek Szentjében, a szívünk közepén, hiszen “ő jó és örökkévaló a hűsége”, a mi részünk pedig az ő törvényének “felvivése” az őt illető helyre – vagyis az, hogy aszerint éljünk, amit ő mond nekünk.

Aztán gondolkodhatunk a templomban történtek felől is. Amint a fehér ruhákba öltözött énekesek és muzsikusok, meg a százhúsz harsonát fújó pap összehangolva zengték az Úr dicsőségét és örökkévaló hűségét a szövetség ládájának elhelyezése pillanatában, akkor a házat “felhő”, vagyis köd töltötte be.

Két értelmezése is van e szemünk előtt megjelenő mozzanatnak. Az egyiket maga a szöveg adja: az Úr dicsősége töltötte be a házat. A másikat a Szentírás egészéből érthetjük meg: Isten mindenütt jelenvalóságára utal a házat betöltő köd. A két értelmezés, a dicsőség és a mindenütt jelenvalóság nincs egymástól távol, sem ellentmondásban, most mégis gondolkozzunk egymás után és külön e két magyarázat felől.

A köd egyik jelentése tehát, hogy Isten dicsőségét “ábrázolta ki” a fehéren ragyogó, felhőszerű látvány, ami olyan sűrűn és kézzel foghatóan volt jelen, hogy maguk a papok sem tudtak odaállni az oltárhoz szolgálatukat elvégezni. Egyszerűen “helyet kellett adjanak” az Úr dicsőségének – ami betöltötte a házat. Nem az ő szép énekük volt már fontos, nem is a tanításuk, vagy díszes öltözékük. Egyáltalán nem volt fontos már, amit ők tenni tudtak, hanem csak az a ragyogás, amit az Úr adott ehhez az eseményhez.

Jó lenne elkérni Istentől, hogy a mi szemeink is nyíljanak fel az ő dicsőségének szemlélésére, amely közelében nem fontos már, amit mi magunk teszünk. Még ha szent is az a szolgálat, még ha csupa tiszta és igaz szándék vezérel is, még ha valóban tökéletes lenne is az a cselekedet – jó dolog tudni “veszteg maradni” (2Móz 14,14), sőt arrébb állni, hiszen van nálam fontosabb: Isten dicsősége! Aki az ő fényét megpillantja a felkelő nap sugarában vagy az unokája tiszta szemében, vagy az ige csendes olvasásának áhítatos pillanatában, annak könnyű már szemlélődővé lenni, nem fogja hajszolni a “megpihenni nem tudás” az ilyet.

Pál azt mondja, hogy akik Krisztushoz megtértek és fedetlen arccal szemlélik az Úr dicsőségét benne, azok ugyanarra a képre formálódunk át az ő Lelke által dicsőségről dicsőségre. (2Kor 3,18) Vagyis a “dicsőség szemlélése” nem öncélú öröm, hanem folyamatos nemesedés: a mi lelki arculatunk is átitatódhat a mennyei ragyogással, ami az Örökkévaló sajátja. Mindig marad bennünk valamennyi földi és sötét, ám szomorú lenne úgy elmenni innét, hogy nincs egy porcikánk sem, életünknek egy darabja sem, amit ő világított volna át. Kálvin szerint az ember életének értelmet Isten dicsőségének szolgálata adja, ezért méltó szívünket égő hálaáldozatként neki adni. Hát erre emlékeztessen a Salamon templomát betöltő, világító fehér köd: az Úr dicsőségénél nincs fontosabb e világon, mert az ő dicsősége – ő maga!

A másik értelmezése e ködnek Isten mindenütt jelenvalósága. Ez így talán egy sápadt fogalmi meghatározás, amit hittanórán megtanultunk és azóta vallunk. De az, hogy ő nem csak mindenütt, hanem itt és most is jelen van, mégpedig mindenben, ez nem kárhoztatni való panteizmus, hanem minden ember számára felemelő és fontos üzenet.

Ha ő tényleg mindenütt jelen van, tehát itt és most is, akkor nem túlzás az ének, hogy “Szent ez a hely, légyenek szentek, kik e házban megjelentek.” Ha ő tényleg jelen van és minden embert ő teremtett, akkor nem túlzás az a mondás, hogy “életed legfontosabb embere az, akivel éppen ma találkozol”. Ha ő tényleg mindenütt jelenvaló, akkor addig érdemes keresni a legrosszabb vagy velünk legellenségesebb ember lelkében is, amíg ott valami jóra nem lelünk. Így kell komolyan vennünk azt, hogy ő mindenütt jelen van!

És nem kevésbé fontos, hogy ő nem csak mindenütt, de mindenkor is jelen van. Nem csak itt, hanem a most-ban is ő jön hozzánk. A történeti ember, és mi mind azok vagyunk, időben él és folyton tervez. A létezése egyik része számunkra mindig csak virtuálisan van meg, ezért mindig mintegy “oda delegáljuk” a szívünket, ahova majd megyünk. Isten “mindenkor” jelenvalósága azonban azt mondja, hogy aki nem találja meg őt a most-ban, az hiába fogja keresni őt a majd-ban is.

Ne várjuk ezért a jövőtől a teljességet, ne halogassuk a feladatok elvégzését, ne készüljünk mindig úgy valahová, hogy “majd ott aztán tényleg” boldogok és tényleg Isten gyermekei leszünk – mert ő az üdvöt itt és most adja övéinek. Mennyi halogatás és illúzió kapcsolódik ahhoz, hogy az üdv és Isten a jövőben van! Pedig ő nem csak mindenhol, hanem mindenkor is jelen van, így most is, a jelen pillanatban is. Ezért a jelent mindig a legmagasabb hőfokon kell komolyan venni, s abban a feladatot vagy az örömöt – melyik pillanat milyen – a legteljesebben kell megtalálni.

Sokan szokták kárhoztatni a “carpe diem” filozófiáját, pedig Horatius szép verse Leuconoé-hoz egészen ebben a gondolatkörben mozog:

“Ne, ne, csak ne kutasd – bűn, ha tudod! – éveim, éveid
meddig tartanak, óh Leuconoé; és ne kísértsd asszír
jósod csillagait. S mert a jövőt jobb ha tűröd, akár
ad még új teleket Isten, akár elvisz ez, ez, amely

partunk szirtjeit úgy nyögeti most kint a rohamvert
tengert: idd okosan könnyű borod s mérd az örök reményt
kurta lét araszán. Míg fecsegünk, száll az irigy idő:
élvezd a napot és hagy a gyanús holnap ígéretét.”

Amit az antik római szerző, mint epikureus filozófus a mai nap élvezetének látott és javasolt is, azt a hívő ember a mai nap értelmes felhasználásának és Isten dicsőségével megtöltésének nevezi. Ez a nem múló tartalom, amely súlyt és komolyságot ad emberi életünknek. Aki Krisztus követőjeként így tölti, így “ragadja meg” napjait, annak nem lesz idegen Pécselyi Király Imre 1640-es évekből származó imádsága sem, amikor majd földi életétől készül megválni:

“A pályafutást mi is elvégezvén,
lelkünket ajánlhassuk szent kezedben;
Mint megváltottak, mondhassuk nagy szépem
Éltünk végében:

Hála légyen a mennybéli Istennek,
Ki megváltója lőn bűnös embernek,
És megszerzője szent békességünknek:
Idvességünknek.” (337.ének 14-15.vers)

Így legyen! Ámen

Imádkozzunk!

Istenünk, támogatásra van szükségünk, hogy a keskeny úton megmaradva az életre menjünk, ne pedig a sokasággal együtt a veszedelemre. Ezért jóságodért folyamodunk, amit sokszor megtapasztaltunk már. Hűségedre hivatkozunk, aki magadat meg nem tagadod. Légy segítségül hitetlenségünkben! Vedd el köznapiságunkat, adj új távlatot lelki látásunknak, hogy ne csak a feladatokat és az akadályokat lássuk, hanem a boldog beteljesedést is, amit dicsőséged kiáradásával adsz tiéidnek. Erőtlenségünkben erőnk, ürességünkben vigaszunk és felemelőnk voltál eddig is, légy az a most következőkben is, amíg csak erőről erőre jutva meg nem jelenhetünk színed előtt. Megváltó Jézusunkért hallgass meg minket imádságunkban!

Ámen.