Vagyunk-e mi, emberek?

Igehirdetés 2011. március 20.

Vagyunk-e mi, emberek?

Lekció: 1Thessz 4,13-18
Textus: 1Pét 1,3-4

„Áldott az Isten, és a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, aki az ő nagy irgalmából újonnan szült minket élő reménységre Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása által, romolhatatlan, szeplőtelen és hervadhatatlan örökségre, amely a mennyekben van fenntartva számunkra.”

Imádkozzunk!
Mennyei Édesatyánk, te bőségesen megáldod népedet lelki javakkal és gondoskodsz rólunk testiképpen is, de tőled valók a próbatételek és a nehéz idők is. Megköszönjük a javakat és tőled kérjük a bajok idején az erőt a helytálláshoz és hűséghez. Köszönjük az új vasárnap örömét, az áhítat elkészített alkalmát. Szeretnénk részesülni világosságodban és Szentlelked erejében, hogy értsük most igédet és szívünkig jusson az, amit te mondasz az embereknek. Ámen.

Igehirdetés

Egy huszadik századi német költő, Rilke többször felteszi a kérdést éppen a legszebb és legmélyebb verseiben, hogy mi emberek egyáltalán vagyunk-e. Furcsa kérdés, mondja rá az ember, hiszen ha valamit egyáltalán tudunk erről a világról, az éppen ez, hogy mi biztosan vagyunk. Az nem biztos, hogy a fényév-milliárdokra innen látni vélt galaxisok tényleg vannak-e, az sem biztos, hogy az atomfizika szubatomi kvarkjai és hadronjai vannak-e, de hát magunkról azért mégis csak naponta tapasztaljuk, ha más révén nem, hát az „itt fáj, ott fáj” révén, vagyis a testünk érzeteiből, hogy mi magunk biztosan vagyunk.
És valahol mélyen, a szívünk legmélyén mégis érezzük, hogy igaza van a költőnek, ha ezt a fájó kérdést fölteszi, hiszen ki ne gondolkodott volna el már közülünk afelett, mi is marad majd egyszer belőlünk. Emberi tudásunk és értelmünk végtelennek tűnik, egészen addig, amíg saját magunkról nincs szó. De amint ez a kérdés fölmerül, mi magunk személyesen vagyunk-e, a létezésünk érvényes és végleges dolog-e, hirtelen nagyon kicsik és nagyon bizonytalanok leszünk. Nem is lehetünk mások, hiszen Teremtőnk belénk oltotta a róla való tudást, az ott van a szívünkben, de már egészen elhalványult, homályos és bizonytalan. Ilyen maradványai vannak összesen, hogy lét és létezés, és mi még ezek felől is teljességgel bizonytalanságban vagyunk.
A Biblia egyöntetű tanúsága szerint, de a magunk mindennapi tapasztalata szerint is úgy áll ez a dolog, hogy minél inkább azonosítja magát az ember a testi valójával, és minél inkább elhiszi azt, hogy én, az ember test vagyok és semmi más, annál inkább látjuk kilátástalannak a saját létezésünket. Való igaz, hogy minden ember testben él, amíg él, de azért a testi énünk, a biológiai mivoltunk önmagában mégis csak a legalacsonyabb szintje a létezésünknek. Magasabb vonulat ennél a „lelkünk”, ahol az énünk tudatos, gondolkodó része tanyázik, meg az érzelmeink is, a terveinkkel, félelmeinkkel és mindennel együtt, ami az élményvilágunkból összegyülekezik. De még ez sem az emberlét legmagasabb szintje, mert időnként kicsap belőlünk egy-egy szikra, valami magasabb erőre adott válaszként, szinte csak másodpercekre, és ez az „égi szikra”, amiről Schiller, „Az örömhöz” c. óda szerzője is beszél, valami minden másnál nagyobb és szentebb öröm felcsillanása bennünk.

„Gyúlj ki égi szikra lángja / Szent öröm, te drága szép! / Bűvkörödbe, ég leánya, / Ittas szívünk vágyva lép. / Újra fonjuk szent kötésed, Mit szokásunk szétszabott, / Egy testvér lesz minden ember, / Hol te szárnyad nyugtatod. /
Milliók ti, kart a karba! / Gyúljon csók az ajkakon! / Túl a csillagsátoron / Él mindnyájunk édesatyja! /

És mit látunk ezzel szemben a mindennapjainkban? Azt, hogy az emberek Istenhez tartozása és egymással való összetartozása egészen ritka portéka, az öröm-óda „égi szikrája” és „szent öröme” helyett hadvezéreket és elnököket látunk, akik be akarják írni a nevüket a történelembe és ezért háborúkat indítanak, meg látunk kereskedőket is, akik fölemelik a borzalmas, hármas katasztrófa sújtotta Japánból menekülő emberek számára a repülőjegyek árát. Holott a menekülő ember-áradatok hatalmas sorállásai miatt úgyis tömve van minden létező repülőjárat – de most nyerészkedhetünk, most lehetünk vámszedői annak, hogy mások próbálják menteni életüket és egészségüket. Amikor ilyen híreket hallunk, akkor azt kell mondjuk, lám, az ember valóban csak test, mégpedig kapzsi és telhetetlen test, legfeljebb még valami hozzá méltó, megromlott és démonikus lélek, amely nem ismer irgalmat és méltányosságot, ahol a saját érdekeiről van szó – de nincs itt kérem égi szikra és az összetartozás szent öröme sehol.
Ilyenkor szoktuk elveszteni a kedvünket abban, hogy egyáltalán emberek vagyunk, és legfeljebb szégyenkezünk, mert ha nem is a háborúk indítása, meg a repülőjegyek árának meghatározása szintjén, de kicsiben és a mindennapjainkban mi magunk is ilyen és hasonló erőknek engedünk. Mi is csak test vagyunk, meg legfeljebb valami alámerült lélek, amikor ingerülten felöklelnénk azt, aki az utunkat állja, amikor képtelenek vagyunk megbocsátani annak, aki valaha is megkarcolta már a hiúságunk szép sima és fényes felületét. És mi is csak test vagyunk, amikor a saját múlandóságunkból összesen annyit látunk, és ettől rettegünk és szenvedünk, hogy a testünk nem üzemel tovább abban a formában, ahogyan azt megszoktuk és ismerjük.
Erre a súlyos diagnózisra, amit nem takarhatunk el magunk elől, mondja válaszként az ige, hogy Jézus Krisztus eljöttével egy egészen új világkorszak kezdődött kétezer éve. Megjelent egy új emberfajta, a Homo Christianus, a krisztusi ember, akit addig nem ismert a történelem. Ez az emberfajta Jézus követőjének vallotta magát, és a halál tagadása nélkül elkezdett túllátni a testi múlandóságon. Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy ezek az emberek nem tagadták a halált. Annyira nem tagadták, hogy még saját Megváltójuk útjában is valóságos és kiiktathatatlan tényként elismerték azt, ami előtt a legnagyobb alázattal és tisztelettel kell fejet hajtani, mert valóság. De megtapasztalták, hogy ő legyőzte a halált, és ezért az ő követői is mind legyőzhetik a halált – elkezdtek tehát túllátni a földi élet, a pusztán testi élet korlátain.
Ennek jegyében szültetett az előbb már említett költő, Rilke pár további nagyszerű sora, amikor arról beszél, hogy mi emberek a csillagos ég látványát, ezt a gyönyörűséget magunkkal visszük a halálon át is. Így szól: „Ó, holtan is, tudni végtelenül mind őket, / csillagaink, mert: hogyan is, hogyan is tudnánk feledni!” (A hetedik duinói elégia)
És még inkább ennek a jegyében született Péter levelének az a pár mondata, amit ma fölolvastunk: „Áldott az Isten, és a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, aki az ő nagy irgalmából újonnan szült minket élő reménységre Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása által, romolhatatlan, szeplőtelen és hervadhatatlan örökségre, amely a mennyekben van fenntartva számunkra.”
Merítsünk erőt ezekből a szavakból, ahogyan egy haldokló is erőt merített belőlük a kórházi ágyon, amikor az őt meglátogató lelkésze fölolvasta számára ezeket a péteri igéket, és ő pedig így felelt: de szépet mondtál. És valóban, itt tényleg arról van szó, hogy túl a csillagsátoron él mindnyájunk Édesatyja, és mi az égi szikra fényében megpillanthatjuk még azt is, hogy mindnyájan összetartozunk. Milliók, ti kart a karba – hát nem egymás testvérei volnánk valóban?
Ennek a szent örömnek, és ennek az emberhez méltó létezésnek van egy kezdete, mondhatjuk úgy, az a pillanat, amikor az égi szikra egyáltalán fellobban valakiben. Történhet ez egészen kora gyermekkorban, hívő szülők vagy nagyszülők imádságos otthonában, ahol mindenről olyan módon beszélnek a kicsi gyermeknek, hogy az nem csak élete végén szólhat így, „de szépet mondottál”, hanem már kicsi gyermekként is. De történhet ez ifjú korban, vagy akár felnőttként is. A kereszten Jézus mellett megfeszített latornál az utolsó percben jött el. Nincsenek általános sémák, Isten sokkal gazdagabb annál, mint hogy uniformisba akarná öltöztetni az emberi lelkeket.
De adott egy embert, a Názáreti Jézust, akihez foghatót sem azelőtt, sem azóta nem talált az embervilág, akiben egészen világossá lett számunkra, hogy milyen is a mi mennyei Atyánk. Őbenne lakozott az istenségnek teljessége testileg (Kol. 2,9), és ezért ő valóban méltán mondhatta magáról, hogy „aki engem látott, látta az Atyát.” (Ján. 14,9) Mi ezért nem vagyunk unitáriusok, akik Jézusban csak szép emberi példát látnak, mert mi őbenne Isten legfontosabb megnyilatkozását, lényegi kijelentését látjuk, aki nélkül csak egészen rossz és hiányos, vagy éppen téves fogalmaink lehetnének Istenről. Mi azt az Istent imádjuk, aki a Jézus Krisztus atyja, nem pedig egy általános istenséget. Ezért nem fordulunk a New Age és az agykontrol, meg más okkultisztikus praktikák felé, amik valami mást akarnának adni nekünk – mindenféle erőket meg élményeket, amiket ígérnek, de nem a feltámadott és élő Krisztust. Mert az mintha nem lenne elég számukra, nála valami többet akarnának. Hittel hiszem, hogy nála nincsen több és nincsen jobb semmi és senki. „Nincsen senkiben másban üdvösség, mert nem is adatott emberek között az ég alatt más név, amely által kellene nékünk megtartatnunk.” (Apcs. 4,12)
Igen, mi Krisztusban kaptunk életünknek új kezdetet. Ezért mondhatjuk az, hogy „Áldott az Isten, és a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, aki az ő nagy irgalmából újonnan szült minket élő reménységre Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása által.” És nem is mondhatunk senkinek ennél többet és ehhez képest mást, mint hogy kétségeskedve a magunk létezése felől menjünk csak vissza őhozzá, ott majd bizonyosságot találunk őnála. Mindenki, aki őhozzá fordul, valami olyasmit talál, amit sehol máshol és másvalakinél nem lehet találni, ez pedig az élő reménység.
Van a növénytanban egy sajátos fogalom. Bizonyos növények életében nagyon fontos a tenyészőcsúcs, ami általában annak a növénynek a legmagasabb nyúlványa. Ha ezt levágják róla, esetleg életben maradhat maga a növény, de többé nem növekszik a fény felé. Azt mondhatjuk, hogy emberi létezésünk „tenyészőcsúcsa” Krisztus, és ha ő nincs ott, nem lehet ott a mi életünk legmagasabb pontjaként, vagy valami más van ott, akkor megszűnik a valódi fény felé való növekedésünk. Lehetünk sikeresek, lehetünk gazdagok és hírnevesek is, vagy nagy tudósok, mindegy, de nem növekszünk Isten fénye felé. Ő az, akinek halálból való feltámadása által újonnan szüli az embereket Isten. És őt nem lehet megkerülni és nem lehet ebből kihagyni, mert maga az Atya erről a dologról, a mi üdvösségünkről így döntött.
Ez a „tenyészőcsúcs” a mi lelkünkben az élő reménység, ami Krisztus által kerül a szívünkbe, sehogy másként. Ez a dolog más, mint a pozitív gondolkodás, és sokkal több, mint az optimizmus. Milyen optimizmus vigasztalhat minket a testi mulandóságunk határán? Milyen pozitív gondolkodás ad bizonyosságot a létünk felől, amikor alapvetően megrendül a talaj a lábunk alatt? Ott valami sokkal többre van szükség, Krisztus jelenlétére. Ő majd ad nekünk most is, akkor is élő reménységet. Valami olyan tudást, amit nem vehet el tőlünk sem a fájdalom, sem a kétségbeesés, sem a saját hitetlenségünk. Ő a mi hitünk ajándékozója és beteljesítője is.
Mit jelent ez? Összesen annyit, hogy a hitben elindult ember létezésének súlypontja nem önmagában van, hanem saját magán túl. Meg kell tanulni elfelejtkezni saját magunkról, a gondjainkról, és kikerülni életünk centrumából, hogy ott ne saját magunk tanyázzunk. Az ige még ennél is többet mond: tudni kell magunkból halálba adni mindazt, ami Krisztus nélkül való. Legyen az gondolat, szokás, terv vagy érzés, mindegy – itt új születésről van szó, nem pedig vasárnap délelőtti szép hangulatról csupán. Az új születés pedig azt jelenti, hogy valóban valami egészen új kezdődik az emberben. És ez valóság, nem csak kegyes beszéd.
Létezünk-e hát valóban? Fogas kérdés, sőt életünk egyetlen igazán fontos kérdése. Ma ezt a választ kaptuk: Testünkben és lelkünkben múlandóak vagyunk, de az égi szikra, a szent láng, Isten kijelentése Krisztusban összeköt minket azzal, aki mindnyájunk édesatyja túl a csillagsátoron. Ő tud bennünk újat kezdeni, és ő úgy döntött, hogy ezt az újat Krisztusban akarja nekünk adni, senki másban. Meg ne kerüljük őt, el ne feledkezzünk róla, mert nincsen más név, ami által nekünk megtartatnunk lehetne, csak az ő neve. Ő tud és akar nekünk egy olyan életdarabot adni önmagából, ami által folyamatosan növekedhetünk a fény felé, el egészen az örökkévaló ragyogásig. Oda, ahol vár minket az égi rész, az örökség, ami romolhatatlan, szeplőtelen és hervadhatatlan, és ami nekünk van félretéve a mennyekben, akik most mind itt küzdünk még. Ámen.

Imádkozzunk!

Köszönjük Urunk, hogy amikor kétségeskedünk mi magunk, létezésünk és megmaradásunk felől, akkor te bizonyosságot oltasz belénk arról, hogy te vagy, véglegesen és örökké. Mindig voltál és mindig leszel, benned nincsen keletkezés és elmúlás. Köszönjük a mennyei szikrát, az égi lángot, ami nélkül mi magunk csak múlandó test volnánk, de Krisztusban te közlöd azt mindenkivel, aki gyermeki szívvel és nyitott lélekkel fogadja. Add meg nekünk megváltó Jézusunk közellétét a mai napon és az előttünk állókon egyaránt, hogy ennek jegyében élhessünk és erejével szolgálhassunk. Imádkozunk a nagy bajban lévő embertársainkért, ahol természeti csapások pusztítanak, és azokért, akik országában háború és békétlenség uralkodik. Könyörülj rajtunk és csendesítsd le a háborgó elemeket és az emberi indulatokat, hogy békességben és egyetértésben élhessünk. Segíts minket megmaradni alázatban és vigasztalj, erősíts és mutass nekünk utat. Ámen.