Valaki kopog

Igehirdetés 2004. december 5.

Valaki kopog

 

Lekció: Lukács 1,1-20
Textus: Jel 3,19-20

“Akit én szeretek, megfeddem és megfenyítem: igyekezz tehát és térj meg! Íme, az ajtó előtt állok és zörgetek,, ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok és ő énvelem!”

 

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, Köszönjük a várakozás és a készülődés időszakát. Szeretnénk ezt az ádventi időt csendesen és befelé hallgatva tölteni, amikor elhallgathat a világ zaja és egyre világosabban hallhatjuk azt, amit te mondasz nekünk. Légy áldott megtartatásunkért, hogy vigyáztál ránk és szeretteinkre. Légy áldott a vezető, tanácsoló kegyelemért, hogy hozzád mindig fordulhatunk, amikor nem tudjuk az utat. Köszönjük neked a templom áhítatát, a közösség szeretetét és az istentisztelet belső örömét, hogy mindig adsz nekünk valami fontosat ezen a helyen, amikor csak színed elé állunk. Legyen velünk most is a te jóságod. Adj nekünk megcsöndesedést a szívünkben, vegyél el tőlünk haragot, ellenséges érzéseket és minden önzést és szeretetlenséget, ami csak elválaszt bennünket tőled. Formáljad gondolatainkat, neveljed érzéseinket és töltsd be üres szívünket a minket kereső Jézussal. Őérte hallgass meg minket imánkban, s add nekünk igédet és Szentlelkedet! Ámen.

 

Igehirdetés

Ádvent második vasárnapján nagyon egyszerű és tiszta evangélium szólít meg minket. A zörgető Jézus, aki kopogtat az ajtónkon és bebocsátásra vár azt üzeni most mindnyájunknak, hogy nem azt várja tőlünk, hogy mi menjünk őhozzá és keressük fel valahogyan őt, hanem ő jön el hozzánk. Megszégyenítően nagy ez a szeretet, hiszen mi emberek is olyan nehezen keressük fel egymást, még akkor is, ha minden rendben van közöttünk – őt, az Urat pedig csak hatalmasan felkészült expedíciók távoli, egzotikus utazásaihoz hasonlatos utakkal hisszük egyáltalán valahogy megtalálhatónak. Ezért aztán sokszor le is teszünk arról, hogy vele tényleg lehet találkozni.

I.

És most azt halljuk, hogy ő az ajtónk előtt áll és zörget. Kopogtat, hogy bejöhessen. Itt van, a mi utcánkban, a mi házszámunk előtt. Ott áll, és vár. Nem azt jelenti-e ez, hogy fontosak vagyunk neki? Eljön hozzánk a menny magasából és a létezés mélységéből – számot tart ránk! Lehet, hogy a kilencvenkilenc juh mind megvan, s íme, a jó pásztor a századikat sem akarja veszni hagyni. Kilenc drachma megvan, a tizedik elgurult.

Hányszor érezzük magunkat szakadék-mélységben, mint a példázatbeli juh, hogyan fogok innen kivergődni – és hányszor érezzük magunkat a földön, a sötétben, mint az elgurult pénzdarab, amely egyedül várja, hogy felfedezi-e a tulajdonosa. Milyen sok elveszettnek, magát földre hullottnak érző ember van a világon! Rosszkedvű, csalódott emberek, akiknek nem sikerült, ami másoknak igen. Többre vitték, nekik sikerült, ők módosabbak, egészségesebbek vagy egyszerűen boldogabbak. És ettől úgy érezzük magunkat, mint pénzdarab az asztal alatti sötét zugban. Engem ki keres fel, én vajon kinek vagyok fontos? Kit érdekel, hogy mi van az én szívemben?

Jézust érdekli! Odajön a házszámhoz, ahol lakom, felkeres a mélyben, ha kell, az asztal alatt, a sötétben, mert mindegy, hogy hol vagyunk, neki abban az állapotban vagyunk fontosak, amiben vagyunk. Lehet, hogy éppen kételyek közt talál minket, mert nem tudjuk, hogyan tovább. Lehet, hogy szégyenkezünk, mert önmagunk mércéjéhez képest alantas megoldást választottunk egy probléma megoldására. Lehet, hogy beláttuk, le kell mondanunk valamiről vagy valakiről, és ez fáj, mert még nem gyógyult meg az üresség. Lehet, hogy kezdünk megbarátkozni az öregkorral és nem megy nagyon egyszerűen. Mennyi fajta élet és milyen más gondok mindenütt! De a zörgető ugyanaz! Ő Jézus, aki szeret minket. Ezért jön hozzánk ebben az ádventben megint.
Szeretné, ha örülnénk a jöttének és ott akar minket felkeresni, ahol és amiben vagyunk.

Sokan olyan távolinak gondolják őt, mint egy ismeretlen, messzi lakó embert. A múltkor valaki egyenesen azt magyarázta, hogy szerinte Isten alszik. Egy másik ember meg nem is mer szinte rá sem gondolni, mert azt hiszi, hogy előtte úgysem tudna megállni, annyira félelmetesnek véli őt. És az ádventi evangélium azt mondja: nem, ő sem nem távoli, mint egy rokon, akit évtizedekig nem látunk, sem nem alszik, mint egy jól lakott napközis, sem nem rettenetesen ítéletes bíró, akit jobb nem látni, hanem olyan, mint a legjobb barátunk, aki az ajtó előtt áll és zörget. Szeretne bejönni hozzánk. Minket keres. Arra kíváncsi, mi van velünk. Neki éppen ez fontos. Ezért kopog!

II.

Vajon az ajtónyitásra készen vagyunk-e? Mert akit beengedünk az otthonunkba, az meglátja, miben vagyunk. Ha eszünk éppen, akkor azt, ha veszekedik a család, akkor azt, ha nehéz kérdések gyötörnek valakit és most semmi mással nem tud foglalkozni, akkor azt is észreveszi a látogató csakhamar. Az ajtónyitás Jézus számára azt jelenti, hogy elé tárom mind azt, amiben vagyok. Tessék, így élek, ez és ez foglalkoztat.

Csakhogy ez az ajtónyitás nem is olyan egyszerű dolog. Néha az ember szívesebben zárna ki egy látogatót, ha az rosszkor jön. Minek lássa, hogy milyen is ennek a családnak a légköre. Minek lássa, hogy már régóta nem beszélnek egymással őszintén és bensőségesen. Hogy ott van közöttük a szégyent takargató fügefalevél, a titok, amiről nem lehet beszélni, talán a fenntartások, talán a fel nem dolgozott sérelmek és a meg nem bocsátott bűnök.

Ha Jézus bejön, mert őneki valaki ajtót nyit, az felér azzal, mint amikor valaki valóban megtér. Ez az esemény azt jelenti, hogy minden megváltozik. Amikor valaki kinyitja az ajtót, az azt jelenti, hogy Uram, szükség van rád idebenn. Itt a helyed ebben az emberi kapcsolatban, amit mi elrontottunk, és ha te bejössz, elfoglalod a helyedet a középen, a fő helyen, mert ez illet téged, akkor elkezd majd gyógyulni a sok seb, amit mi okoztunk egymásnak.

Itt a helyed, nélküled üres ez a ház. Miket megtesznek emberek, egyszerűen ürességükben! Elkezdenek néha betegségeket gyűjteni és még operáltatják is magukat, jó sokszor, mert egyébként semmi érdekes nem történik. Aztán nagy ürességében szokott elkezdeni inni a legtöbb ember, meg a másét kívánni, meg a meglévő dolgait félteni másoktól, mi lesz, ha elveszik tőlem, aztán nagy ürességében kezd el beleszólni a legtöbb ember mások ügyeibe, amihez semmi köze nem lenne – és még van egy csomó dolog, ami ürességében történhet az emberrel.

Ezért fontos, hogy ő bejöjjön a szívünkbe és ne maradjon üresen az a ház, aminek az ajtaján ő ádventben kopogtat. “Te készítsd el, tenéked lesz otthonod e szív” – énekeljük. És valóban, nélküle csak a saját énünk uralkodik, a tulajdonságaink kavarognak bennünk, pedig a fő hely őt illeti nálunk. Ha ő nem lehet ott, akkor hiába vannak az élmények, hiába vannak az eredmények, mert a lényeg hiányzik.
Az ajtónyitás azonban a mi dolgunk. Helyettünk őt senki sem engedheti be hozzánk. Vajon meddig kell neki várnia a bebocsátásra? Az ádvent időszakát arra kapjuk, hogy ezen elgondolkodjunk.

III.

Végül pedig az ajtónyitás értelme: bemegyek ahhoz és vele vacsorálok és ő énvelem. Ennél szebbet már nem is mondhat az örök szeretet. Bejön hozzánk és vele vacsorálunk és ő mivelünk! Ahogyan az ember a barátját vendégül látja asztalánál. Hihető ez? Nem bíró és nem ügyész és nem rendőr és nem ítélet végrehajtó, ahogyan legtöbbször egy személyben róla gondolkodni szokás, hanem – a barátunk! Valóban ennyire közel jön hozzánk. És annál az asztalnál, ahol együtt vacsorálunk, hosszan elbeszélgetünk mindenről, ahogyan a barátok szoktak.

Ott szóba jöhet minden félelmünk, és ő majd eloszlatja azt a szeretetével. Elmondhatjuk neki azt is, hogy mitől van lelkiismeret furdalásunk, és ő majd megmondja, hogyan tisztulhat meg a szív. Tanácstalanok vagyunk? Az ő neve éppen az, hogy Aki Tud Tanácsot Adni. Annál az asztalnál semmit nem kell elhallgatni, mert ott életünk Urával beszélgetünk. Ő a mi jobbik énünk, aki nélkül féloldalas az ember élete, hiányos, üres, mert az értelmet adó szeretetet ő hozza nekünk, embereknek.

Vele együtt vacsorálni azt jelenti, hogy baráti beszélgető kapcsoltba fogad minket önmagával. Már nem a Sinai hegy magasságából mennydörög le ránk, villámokat szórva, hanem asztaltársaságban mellettünk ül és hallgat minket, amint beszélünk, aztán meg ő beszél és mi hallgatjuk. Együtt vacsorálunk, derűsen, őszintén és barátian. Ezt a közelséget semmi nem pótolhatja. Az ilyen fajta beszélgetések emléke még a halálos ágyunkon is erőt ad és megvigasztal, amikor már minden mögöttünk van, ami ebben a földi életben történhet velünk. Az ádvent öröme éppen ez a baráti közelség, ez a bensőséges szeretet, az otthon megosztásának öröme. Milyen kár, amikor ebből kimarad valaki. És milyen erőt adó, vigasztaló, amikor ezt megtaláljuk, vagy amikor ehhez visszatalálunk. Mert a gyermekek még tiszta szívvel tudnak imádkozni – csak később romlik el az élet, amikor jön a sok okosság meg a haszon, meg a siker és a lehetőség, amit nem szabad kihagyni, meg a versengés és az önközpontúság, hogy az én életembe ne szóljon bele senki. Akkor ritka vendég lesz az asztalunknál Jézus.

Hát ezért jó, hogy megint ádvent van és ismét szólhat az ige a zörgető Úrról. Jön, mert szeret minket és fontosak vagyunk neki. Jön, de az ajtót nem töri rá senkire, ahogy énekünk mondja, kulcsfordulásra vár. És jön, hogy asztalunkhoz üljön és mi ővele, és bensőséges közelségben jót beszélgessünk egymással. Ilyen ádventet adjon nekünk Isten. Ámen.

 

Imádkozzunk!

Urunk, köszönjük neked, hogy fontosak vagyunk neked és szeretsz bennünket, amint a jó szülő a gyermekeit. Köszönjük az advent ígéretét, hogy eljössz hozzánk, nem hagysz minket magunkra. Köszönjük a közelséget, az összetartozást, amit megerősítettél most bennünk. Imádkozunk az ajtónyitás öröméért, és azért, hogy valóban tied lehessen asztalunknál a fő hely. Kérünk betegeink gyógyulásáért, az erőtlenek erejéért – te add meg a kéréseket, amik hozzád szállnak ezen az ádventen a vágyakozó szívekből. Imádkozunk ezen a napon hazánkért, nemzetünkért, minden jóakaratú ember közös ügyéért, előmenetelünkért és összetartozásunkért. Adj nekünk szeretetet, jóságot és egyetértést, vedd el szívünkből az önzést és minden ellenségeskedést. Fiadért, a Jézus Krisztusért kérünk, hallgass meg! Ámen.