Van sok isten és sok úr

Igehirdetés 2010. február 7.

Van sok isten és sok úr

Lekció: Zsolt. 138.

Textus: 1Kor. 8,5-6

„Mert ha vannak is úgynevezett istenek akár az égben, akár a földön, amint van sok isten és sok úr; mindazáltal nekünk egy Istenünk van, az Atya, a kitől van a mindenség, mi is ő benne; és egy Urunk, a Jézus Krisztus, a ki által van a mindenség, mi is ő általa.”

Imádkozzunk!

Szent és irgalmas Isten, a te nagy jóságodnak köszönjük ezt a mai napot is, és azt, hogy ide hívtál minket, hogy téged segítségül hívjunk, és vigasztaló és intő szavadat hallgassuk. Hát kicsoda az ember, hogy előtted megállhat? Gondolataink, szavaink, de tetteink is tele vannak beképzeltséggel, keménységgel és hazugsággal, és ezért van annyi tévelygés, zűrzavar és szenvedés, itt és mindenütt a földön. De te atyai szívvel vagy hozzánk, és erős kézzel megtartasz, vezetsz és megszabadítasz. Közülünk senkit nem taszítasz el és senkiről nem felejtkezel el. Te mindnyájunkhoz közel vagy és mindnyájunkat hívsz. Hadd tapasztaljuk meg ezt ezen a vasárnap reggelen is! Te méltán várod el, hogy semmi ne legyen hiábavaló és üres, ami itt történik, sem imádságunk, sem éneklésünk, sem az ige hirdetése és hallgatása, hanem teljen meg minden a te fényeddel és dicsőségeddel, ami felébreszt bennünket, mindnyájunk épülésére és megvilágosodására a Jézus Krisztusért. Ámen.

Igehirdetés

Furcsa dolog, hogy éppen a Bibliában olvasunk ilyesmit – van sok isten és sok úr! Pedig valóban égen is, földön is, vagyis a látható világban éppen úgy, mint a láthatatlanban, vannak hatalmasságok, melyek néhanap olyan erősnek bizonyulnak, hogy ember legyen a talpán, aki megküzd velük. Ezt nem én mondom, hanem az ige mondja. És hogy mennyire így van, képzeljük csak oda magunkat a sivatagi karavánnal heteken át homokon és kövek közt vándorló kereskedők közé, amint zuhog rájuk a kék égből hajnaltól kezdve a hatalmasan sugárzó égi napfény, ami ellen kendőket kell a fejükre kötni, meg délidőben lehetőleg valami árnyékba húzódni, mert olyan ereje van annak a világosságnak. Nem csoda, hogy istenségnek érezték azt a hatalmas energiát, ami nélkül – tudjuk – valóban semmi élet nem is lenne itt a földön. Vagy képzeljük oda magunkat egy másik kereskedő csapatba, akik a tenger hátán vitték portékáikat akkoriban egyik városból a másikba, és lecsap rájuk útközben a szélvihar, hogy nyolcméteres hullámok dübörögnek körülöttük, amikkel meg kell küzdeni a törékeny hajójukkal. Nem csoda, hogy a hajós görög nép, meg a többi mediterrán nemzetség is tenger-istenről beszélt és törekedett azt megengesztelni már mindig a vízre szállás előtt, hiszen az életük volt veszélyben, valahányszor csak útra keltek, és egyáltalán nem volt biztos, hogy ha elindultak, haza is térnek.

De talán nem kell ilyen messzire mennünk, tengerre és sivatagba, meg évezredekkel ezelőttre. Ha csak arra gondolunk, amit naponta látunk, hogy egy-egy vágy miként kerít hatalmába emberi lelkeket, miként uralkodik el rajtuk, és lesz belőle szenvedély, meg olykor szenvedély-betegség is – akkor semmi túlzást nem találunk abban a különös bibliai mondatban, hogy „vannak úgynevezett istenek az égben és a földön, és van sok isten és sok úr”. Valaki óvatlanul kitette magát egy rajta túli, nála nagyobb erőnek, és egyszer csak azt tapasztalja, már olyan hatalmakkal kellene megküzdenie, ha tudna – amihez nincs elég ereje.

Így tud elhatalmasodni az emberen sok vágy és sok félelem is, de ahelyett, hogy egyenként sorolnánk most ezeket, és listáznánk néven nevezve a többi úgynevezett istenséget, inkább kérdezzük meg magunkat mindnyájan, van-e valami, ami kinőtte magát úrnak és istenségnek a mi életünkben. Lehet az vágy, lehet az félelem, sőt, lehet akár a saját nagy és érzékeny, sértődékeny énünk is, tulajdonképpen mindegy – ha már uralkodik rajtunk, mint úr, vagy éppen úgy, mint egy istenség, akkor jó szembenézni vele.

Az a zsoltár, amit az előbb felolvastunk, egy olyan ember éneke, aki ismerte azt az állapotot, amikor az emberen eluralkodnak különböző, úgynevezett istenek – de a zsoltáros legyőzte őket és kijött ebből az állapotból. Ezért mondja azt, hogy „Magasztallak Uram teljes szívemből, istenekkel szemben is.” Jó lenne őt követni az ő győztes útján, és nekünk is eljutni oda, hogy mi is az igaz Istent magasztaljuk teljes szívünkből – és ez nem is lehetetlen, mert hiszen elmondja maga a zsoltáros, mi minden is történt vele az ő lelki útján.

Az első, amiről említést tesz, tényleg a magasztalás. Az ember Isten előtt állva igazából semmi mást nem is tehet, ha nem kell esetleg éppen nagyon mélyen lehajtania a fejét őelőtte, mint hogy magasztalja őt. Erre ugyanis mindig megvan az okunk, még akkor is, amikor csalódottak vagy kiábrándultak vagyunk. Mert a csalódások és a kiábrándulások vonatkozhatnak emberekre és vonatkozhatnak akár mi magunkra is, de Istenre sohasem. Ő mindig a lehetőségeket adja nekünk, ő mindig ajtókat nyit ki előttünk, ő mindig a hitet és a reménységet ápolja bennünk. És akkor is két kézzel árasztja ránk az ajándékait, amikor elvesz tőlünk valamit, mert éppen úgy ítéli, hogy azzal megpróbálja a hitünket.

Az ember dolga az, hogy sose felejtkezzen el Isten ajándékairól. Ne éljen hálátlanul, mint aki mindig csak azzal foglalkozik, ami nincs, hanem legyen hálás azért a sok mindenért, ami van. Aki kiesik a magasztalás köréből, aki először azt hajtogatja, hogy otthon is lehet imádkozni meg a hegytetőn is, aztán végül – mert ez a dolgok természete – egyáltalán sehol nem imádkozik már, az valahogy egyedül találja magát a dolgokkal. Egyedül találja magát a saját ügyeivel, a félelmeivel, néha talán éppen egy-egy embertársával, akivel ezért vagy azért nem tud mit kezdeni. A magasztalás és hálaadás köréből kiesett ember mindig reménytelen küzdelmekbe kezd a saját élete dolgaival, mert képtelen elfelejtkezni magáról és sérelmeiről, és képtelen belefelejtkezni Isten magasztalásába. Pedig pontosan arra volna szüksége, mert éppen arra, vagyis felfelé van a kiút. Hát ezért első, és ezért alap a magasztalás, Isten elismerése Istennek – ami nélkül egyetlen tapodtat sem lehet lelkileg fejlődnie az embernek.

A második azonban valami tragikusabb dolog, és ez a kiáltás. Nem kívánom senkinek, mint a magasztalás örömteli és ünnepi lelkületű állapotát, de sajnos ez az, ami szinte minden ember élete útján megkerülhetetlen valamikor. Nem feltétlenül a nagybeteg szeretteink ágya mellett, nem is a világ sorsának baljós alakulásai idején, hanem inkább saját személyes utunkon. Az ember élete néha elveszti az egyensúlyát. Néha úgy érezzük, kihúzták a szőnyeget a lábunk alól. Kifelé legtöbbször még csak nem is látszik az ilyesmi, csak belülről érzi magát nyomorultul az ember. Üresnek, kiégettnek, magánosnak, és legtöbbször még megfogalmazni és elmondani sem szokott sikerülni ezt az állapotot.

A mélységből kiáltok hozzád, mondja a zsoltáros egy másik helyen (Zsolt. 130,1), itt pedig már múlt időben olvassuk ugyanezt: „Amikor kiáltottam, meghallgattál engem.” (Zsolt. 138,3) Milyen boldogság, amikor ezt valaki megtapasztalja, hogy ő kiált, és a kiáltása nem „pusztába kiáltott szó”, hanem egy végtelen jóság hallja azt és az ő örök bölcsessége és szeretete szerint meg is felel arra a kiáltásra. Hány ilyet olvasunk a Biblia lapjain, és hány ilyet tapasztaltunk meg már talán magunk is a saját életünkben! Amikor kiáltottam, meghallgattál engem. Hát, ha van csak egyetlen ilyen tapasztalás is már a történetünkben, szorítsuk azt akkor nagyon szorosan a szívünkre. Mert aki valóban szívből kiált, az mind megtapasztalja, hogy az élő Isten hallja azt.

A baj ott szokott lenni, hogy bajban vagyunk, és nem is kiáltunk, vagy ha igen, nem az egész szívünkkel. Panaszkodni sokan szoktak, szívesen feltárják emberek a bajaikat egymás előtt, még valami megkönnyebbüléssel is jár az ilyesmi. De az Istenhez kiáltás egészen más dolog, mint amikor mi egymásra terheljük a lelkünk bajait. Aki Istenhez kiált, az elismeri, hogy ő nem jó útra tévedt, és még csak vissza sem talál magától oda, ahol elvesztette a fonalat. A mélységből kiáltó ember nem csak szabadulásért és útmutatásért, hanem magáért Istenért kiált, és ezzel odaadja magát az ő kezébe. Nem vár már saját magától és a világtól semmit, mert tudja, hogy hányszor kellett csalódnia ezeken a síkokon. Aki Istenhez kiált, de úgy igazán, a szívéből, az kész mindenét átadni őneki. És valóban ez méltó őhozzá egyedül, nem pedig a félszívvel mondott, a langyos és megszokott, vagy éppen letudott imádságok. Úgy is fogalmazhatjuk, hogy nem az a baj, hogy valaki mélyen van, hanem az, hogy még nincs elég mélyen. Még nem tudja, hogy semmi másra szüksége nincs, mint az élő Istenre. Még egy kis vigaszt és egy kis biztatást remél, nem pedig a Krisztusban való új életet.

Aki idáig eljutott, az ilyen kiáltásig, annak nagyszerű tapasztalásban lesz része. Előbb vagy utóbb elmondhatja azt, amit a zsoltárostól is hallunk, hogy „ellenségeim ellen kinyújtod kezeidet.” (7.v.) Vagyis azok az emberen túli erők, amik addig úgy tűntek, hogy „istenek és urak” az ember felett, egyszer csak legyőzőre találnak. Mert ha valóban Isten az, aki „kinyújtja karját az én ellenségeim ellen”, akkor nekem már biztos a győzelmem. Ez a dolog itt ugyanis már egyáltalán nem erőfeszítés, hanem sokkal inkább engedelmesség dolga. Izrael népe is ezt a tennivalót kapta a Vörös tengernél: „Az Úr hadakozik értetek, ti pedig veszteg legyetek!” (II. Móz. 14,14) Amikor már az Úr hadakozhat érettünk, mert mi mindent őrá bíztunk, mindent átadtunk neki, akkor nyugodtan veszteg lehet maradni. Ott már nem a mi győzelmünkről van szó, hanem az övéről.

Félre ne értsük, itt nem a tétlenség vagy a tunyaság kultuszáról van szó, hanem arról, hogy adjunk helyt őneki, hadd nyújtsa ki ő a karját a mi ellenségeink ellen. Legyen az ellenség akár a rosszkedv, a hiábavalóság-érzet, a magánosság vagy az erőtlenség, de akár megkötöző szenvedély vagy életünket megbénító bármi más bilincs, ha mi valóban az Úrhoz kiáltunk segítségért, akkor ő kinyújtja karját ellenségeink ellen.

Igaz, ehhez nekünk is végig kell járnunk azt az utat, amin Isten népe járt a kezdetektől fogva. Azt mondja erről a vallástörténet, hogy először a sokistenhit félelmei között jártak az emberek. Mindenben istenség lakozott számukra, a folyóban, a hegyben és a felhőben egyaránt. Ez a bálványozó ember szintje – amikor még bármi istenséggé lehet számára, annyira nem áll a lábán. Úrként uralkodhat felette egészen esetlegesen a világ bármely tényezője, ami csak a közelébe kerül és megejti. Aztán a későbbiekben kiemelkedett a sok isten közül egy főisten, de azért megmaradtak a többiek is, csak éppen egy kicsit kisebb jelentőséggel. Ez a vallásos ember szintje, akinek van már egy „főistene”, akit elvileg imád, de azért a hétköznapokban át meg átadja még a szívét azért egy-egy bálványnak – pénznek, vágynak, félelmeknek – ki tudja, minek. Istenhívő az ilyen ember, de belül a szívében azokra hallgat, akik azt mondják neki, „nem kell azért azt túlzásba vinni”. És ő nem is viszi túlzásba. Van egy főistene, talán éppen a Jézus atyja, de azért a többinek is áldoz, azokat is komolyan veszi, mert élni csak kell valahogy. Végül azonban, ha nem is sokan, de mégis vannak, akik eljutnak oda, hogy őrajta kívül nincs más Isten.

Aki ide eljutott, kigyomlálta már a bálványait a szívéből, az elmondhatja a zsoltárossal: „Leborulok szent templomodban, és dicsőítem nevedet hűséges szeretetedért, mert mindennél magasztosabbá tetted nevedet és beszédedet.” (2.v.)

Járjuk mi is ezt az utat, mint ő tette. Legyen dicsőítés és magasztalás a szívünkben, ami átjárja a mindennapokat, mert mindig több, amit megkaptunk, mint ami hiányzik. Ez az alap, innét kell indulnunk. Aztán merjünk kiáltani, ha arra van szükség, de szívből és igazán, mert akkor az is lesz, aki meghallja. És ha ez a kiáltás őszinte, ne csodálkozzunk, ha egyszer csak kinyújtja az Úr kezét ellenségeim ellen. Legyőzi a gonosz lehúzó, életellenes erőt, és megbátorít és lelkünkbe erőt önt. Így legyen! Ámen.

Imádkozzunk!

Urunk Jézus, légy áldott, hogy te értünk jöttél el és győztél bűnön, szenvedésen és halálon. Köszönjük, hogy azt akarod, mi is részesüljünk győzelmedben, és ezért nem kiáltunk hiába, amikor téged egész szívünkkel segítségül hívunk. Taníts meg minket a hálaadó életre, hogy áldozataink ne csak a maradékot és a fölösleget érintsék, ami már nekünk sem kell, hanem valódi áldozatok legyenek. Taníts minket igazán imádkozni a próbatételek idején. Légy azokkal, akik testi vagy lelki betegséggel küzdenek és a te győzelmedre van szükségük. Imádkozunk a földrengés sújtotta szigetországért, segíts meg a sok sebesültet és azokat is, akik segíteni próbálnak. Légy velünk a most következő hét napjain, hogy örömben és szeretetben élhessünk, amint az a te gyermekeidhez illik. Ámen.