Vándorok bot nélkül

Igehirdetés 2012. január 29.

Vándorok bot nélkül

 

Lekció: Mát 10,5-16
Textus: Mát 10,7-10

 

„Menjetek el és hirdessétek: elközelített a mennyek országa! Gyógyítsatok meg betegeket, támasszatok fel halottakat, tisztítsatok meg leprásokat, űzzetek ki ördögöket. Ingyen kaptátok, ingyen adjátok. Ne szerezzetek magatoknak se aranyat, se ezüstöt, se rézpénzt az övetekbe, se tarisznyát az útra, se két felsőruhát, se sarut, se botot: mert méltó a munkás a kenyerére.”

 

Imádkozzunk!

Urunk Jézus Krisztus, berendezkedve élünk és szeretjük a kényelmet, neked pedig nem volt hova a fejedet lehajtani, mikor szenvedtél a bűnös világért és imádkoztál azokért, akik téged kínoztak. Szégyenkezünk, mert messze vagyunk attól az életrendtől, ahogyan te értetted az istengyermekséget. Életünk nélküled hevenyészett és megalapozatlan, amelyről az első komolyabb próba idején kiderül, hogy homokra van építve. Jó arra gondolnunk, hogy te mégis tudod Urunk, mit akarsz mivelünk. Segíts most, hogy el tudjuk fogadni a kegyelmet, amit felkínálsz a téged valóban követni akaróknak. Vedd el méltatlanságunkat, s adj élő igét, belső megtisztulást és Szentlelked által való békességet! Ámen.

 

Igehirdetés

Egy néhány évtizeddel ezelőtt született teológiai tanulmány az egyház lényegét két fő elemre vezeti vissza s azt mondja: esemény és struktúra. Ezekből áll az egyház, vagyis kell hozzá Szentlélektől való esemény, mozgás és történés, amikor földi életek megtelnek mennyei tartalommal, ám kell hozzá struktúra, vagyis intézmény is. Épület például, ahol össze lehet gyülekezni, egy szervezet, mely gondoskodik az épület fenntartásáról s amelynek aztán szükségképpen vannak lefektetett jogi szabályai, amiket nem változtatnak egyik napról a másikra… Az „esemény” adja az életet és dinamikát, a struktúra, a szervezet pedig a szilárdságot – de mindkettőre szükség van, ahogyan a léleknek szüksége van a testre. Azt is hozzáteszi a szerző (dr. Vályi Nagy Ervin), hogy bibliai alapokon álló református hittel csakis azt vallhatjuk, az eseménynek van elsőbbsége, a két elem közül az a fontosabb – ám ez nem jelenti, hogy tagadnunk kellene, vagy egyáltalán lehetne a maga helyén az intézmény létjogosultságát. Esemény és struktúra, történés és berendezkedettség kiegészítik egymást – ám az ige tanítása szerint egyértelműen a szentlelkes (!)  eseménynek van elsőbbsége.

Ezeket a gondolatokat találjuk az evangélium ma felolvasott részében is, ahol Jézus kiküldi tanítványait és felhatalmazza őket az életgyógyítás szolgálatára. A parancsokból és utasításokból, amik elhangzanak egyértelmű, hogy Jézus számára is az esemény volt elsődleges, nem pedig a berendezkedettség, s ha gondolt is intézményre, amivé az egyház majd lehet, azt ő is másodlagosnak tekintette. Nem azt mondta, hogy építsetek nagyon nagy templomokat és gondoskodjatok a magatok szervezetéről, hierarchiájáról és belső jogrendszeretek tartósságáról, hanem azt, hogy két ruha, saru, bot, sőt pénz nélkül induljatok útnak – így képviseljétek az evangélium jó hírét! “Vándor” életmódot alapított, ilyen volt az ő egyháza: a berendezkedettséggel szemben elsőbbsége volt a Szentlélek ihlette életújulásnak!

Mielőtt nagyon elgyönyörködnénk ebben, mondjuk csak ki azt is, hogy van a vándoréletnek egy átkozott és egy áldott formája. Lehet olyan ez a nomádság, amit otthontalanság, gyökértelenség jellemez, a sehol megtelepedni nem tudás – lényegében űzöttség és hontalanság. A szellem világában ez a szakadatlan kritika, ami mindenről tudja, miért nem jó, ám óvakodik attól, hogy egyetlen pozitívum mellett is kiálljon, mert az elköteleződéssel, pozitív hitvallással járna. Akinek semmilyen hite nincs, általában tényleg csak idáig jut: örök hazátlanság, sehova nem tartozás, értékek fel nem vállalása – űzött és zaklatott lelki hontalanság. Ahogyan az életéről vallomásos szóval összefoglalta egy pár évtizede meghalt magyar költő:

 

„Élhettem volna gyönyörűen,

de most a házak énbennem épülnek

és dübörögve énbennem dőlnek össze.

Valaminek az eszköze vagyok

Mindig magamon érzek egy égő, nagy szemet,

s hányódom erre-arra, pedig

élhettem volna gyönyörűen.”

                                                  (Ladányi Mihály)

 

Van azonban a “megtelepedéstől” tartózkodásnak egy áldott formája is – a hitből vállalt, szent máról-holnapra élés. A tanítványi létezés, ahol a Jézus evangéliuma energizálja szívünket: emberek útra tudnak indulni saru, két felsőruha, sőt bot nélkül is vándorútra abban a bizonyosságban, hogy nem fognak éhen halni. A bot a mindenkori vándorok nélkülözhetetlen eszköze kóbor kutyák s egyéb támadások ellen, segít a hegyi kapaszkodókban, adódó szükséghelyzetekben – miért kell a Jézus követésében még azt is mellőzni?

Ennek szimbolikus jelentése van: az „áldott hontalanság” kiábrázolása! A jézusi típusú vándoréletről szól mai igénk, mely arra a bizonyosságra épül, hogy mindenkihez közel van Isten királyi uralma, a „mennyek országa” – ahogyan Máté nevezi. Ez a  vándorélet nem gyökértelen hazátlanság, nem is a tagadásból fakadó, öncélú sehova nem tartozás űzöttsége, hanem annak az evangéliumnak komolyan vétele, hogy élhetünk az ő királyi uralma alatt, a nekünk szánt mennyei életrendben, nem csak hevenyészetten s magunkkal is minduntalan meghasonlott állapotban. E vándoréletnek nincs más “alapja” mint Isten királyi uralma, amit ő közel hoz mindnyájunknak, s ami a hit igenje által lesz a miénk. Ezért mondja Jézus, hogy a tanítványok mindenhol erről beszéljenek, mert lehet és érdemes az ő királyi uralma alatt élni. Így kell érteni, hogy Jézus ezzel bízza meg őket: “Hirdessétek, elközelített a mennyek országa!”  (Mát 3,2  Márk 16,15)

Mind úgy vagyunk megteremtve, hogy ha ebből kimaradunk, életünk tartalma helyén tragikus üresség marad. Az ember arra született, hogy a mindennapi létfenntartáson túl részese legyen az örök, pozitív programnak, amit Alkotója a teremtéssel kezdett el, s amit a tőle elszakadt ember világában mint megváltást, azaz életgyógyítást gyakorol. Ezért mondja Jézus a tanítványainak, hogy „Menjetek el és hirdessétek: elközelített a mennyek országa! Gyógyítsatok meg betegeket, támasszatok fel halottakat, tisztítsatok meg leprásokat, űzzetek ki ördögöket. Ingyen kaptátok, ingyen adjátok. Ne szerezzetek magatoknak se aranyat, se ezüstöt, se rézpénzt az övetekbe, se tarisznyát az útra, se két felsőruhát, se sarut, se botot: mert méltó a munkás a kenyerére.”

Aki valóban hiszi a „mennyek országát”, tényleg alá kívánja magát rendelni Isten királyi uralmának, az mindig újra megtelhet örömmel, hogy hallott erről a dologról, és ha olykor bizonytalanul és tévedezve, de mégiscsak ebben az irányban tudja élete valódi iránypontját. Ne felejtkezzünk el mindig újra hálát adni azért, hogy ma is hirdettetik az evangélium, s mi ennek az ügynek részesei lehetünk! Ugyanakkor mérjük csak oda hitünket és elkötelezettségünket a jézusi mércéhez: van-e a tanítványnak annyi hite, hogy körülötte betegek gyógyulnak, halottak támadnak, tisztátalanok megtisztulnak és ördögök kiűzetnek? Mert nem kevesebbre hívattunk, mint erre a hitre. Magától Jézustól halljuk: “Legyen neked a te hited szerint!” (Mát 8,13 Mát 15,28)  Máskor meg azt olvassuk, nem is tehetett ott csodát “az ő hitetlenségük miatt.” (Mát 13,58)  S azt is tőle halljuk: “Ha annyi hitetek volna, mint a mustármag, azt mondanátok a hegynek, ugorj a tengerbe, és meglenne nektek!” (Mát 17,20) Engedjük hát, hogy Isten királyi uralmának életújítása átjárjon – meggyógyuljunk és feltámadjunk általa!

Érdekes momentum az apostolok kiküldési parancsában, hogy a tanítvány semmit ne vigyen magával, csak a hitét. Nyilván nem a józan tartalékolás ellen mondta Jézus e tanítást – most látjuk ezt, amikor oly sok embernek van gondja országunkban az eladósodása miatt. Itt nem az értelmes és gondoskodó beosztást becsüli le az ige, amit a sáfároktól követelt hűségben például más helyen nagyon is elénk ad (1Kor 4,2), hanem az evangélium szokásos, végletekig feszített paradoxonnal fejezi ki a követelményt, hogy a tanítványi élet súlypontja a hit. Először indulj el – aztán meglátod, nem fogsz éhen halni! Ne pakolj fel, ne legyen az övedben összegyűjtött arany és ezüst, még rézpénz sem – vagyis ne a magad erőitől, tehetségedtől és javaidtól várd a jó hír életgyógyító hatását, még csak ne is a saját bölcsességedre építs – hanem annak szeretetére, aki útra indított téged!

Ebben a sorban logikusan következik a két felsőruha és a tarisznya otthonhagyhatóságának üzenete is – csak éppen azzal nem tudunk mit kezdeni, hogy még botot se vigyen magával a tanítvány. Miért szerepel e kitétel az evangéliumban? Mi a baj a vándorbottal, ha egyszer Jézus vándoréletre indítja a tanítványait? Minden bizonnyal arról van szó, hogy a bottal közlekedő emberről messziről virít, hogy egy vándor. Legyetek vándorok anélkül, hogy ordítana rólatok, hogy azok vagytok! Ne legyen cégéretek, ne hordjátok vallásosságotokat kifelé, ne hangoztassátok feltűnően, hogy milyen mások vagytok a többiekhez képest, lám, képesek vagytok a vándoréletre is. Járjatok úgy küldetésetekben, mintha a szomszédba mentetek volna át, minden magamutogatás nélkül. Egyszerűek és szerények legyetek, fontoskodás mentesen – ne mutogassátok magatokat, mint az igazság bajnokait. A legnagyobb tudást a legnagyobb alázattal hordjátok szívetekben! Egyszer találkoztam egy vallásos emberrel külföldön, aki azért járt mezítláb, mert Jézus azt mondta tanítványainak, ne vigyenek sarut magukkal. Elgondolkodtam a dolgon s arra jutottam, hogy az evangélium szavait ugyan betű szerint teljesítette, ám lelkületét nem. Nem jó a tanítványnak feltűnően tanítványnak lenni, a szívében legyen Mesterének engedelmes. Hát ezért ne vigyenek vándorbotot: a látszatát is kerüljék annak, hogy ők olyan “nagyon vándorok.”

A legszebb azonban számomra a kiküldési parancsban az ígéret, hogy ha nincs méltó fogadtatása a jó hírnek, ha nincs abban a házban „méltó” ember az evangéliumra – akkor a ti békességetek „visszaszáll reátok.” Sokan nem tudnak a jézusi mondattal mit kezdeni, pedig ha megértjük, hogy a Bibliában a “békesség” egyszerre az üdvösség szava is, akkor azt jelenti, hogy még a kudarcaitok is javatokra lehetnek. Akartatok valami jót, ami nem kellett másoknak – nem baj, ez is a ti üdvötökre lehet! Békességetek ugyanis, azaz üdvötök visszaszáll reátok. Nem kell feldúltan távozzatok a helyszínről, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretnétek.

Ez a jézusi ígéret olyasmi, amit akár így is fogalmazhatnánk: önmagunk utolérése. Néha loholunk-e olykor tanítványként is, sőt habzsoljuk az életet, s feldolgozatlanul gyűlnek az élmények… Egy európai utazó mesélte afrikai élményét: amikor siettek az őserdőben, a bennszülöttek egyszer csak azt mondták – most álljunk meg, és várjuk meg, amíg “a lelkünk utolér bennünket.” Ez az ige is pontosan ezt mondja itt: ne menj addig tovább, míg szépen minden a helyére nem kerül az életedben. „Utolérni magunkat” azt jelenti, ne legyenek szavak, cselekedetek, események, amik nem lettek igazán a mieink – vagyis nem vontuk le a belőlük fakadó méltó következtetéseket. Ne legyenek olyan részek életünkben, amikből nem folyik “ittlétünk” méltó megragadása, amikből még hiányzik a lényeg, vagyis az öröklétünkre ébredés! Amik az érdekes vagy fájó epizód szintjén maradnak, ám semmit nem tanultunk belőlük. Aki engedi, hogy az ő békessége, a neki adott üdv a világ minden dolgából, az ellenséges elutasításból is visszaszálljon rá – az valóban tanítvány! Le tudja rázni a lábáról a port, ami ott ragadt rá, ahol elutasították: nem viszi tovább, nem alszik rosszul tőle, nem vitázik, nem ágál – megy tovább az úton szívében békességgel. Tudja, mégpedig örömmel tudja:

 

„Csak vándorút az életem,

Míg majd hazámba érkezem….”

                                             (410. dics. 1. v.)

 

“Bot nélküli” apostolokról hallottunk tehát, éspedig ezeket a jókat: a Jézus követése áldott vándorút, nem zaklatott szívű, rettegő hontalanság, sehova sem tartozás. Azért áldott, mert a legfőbb jóra épül – “közel jött” hozzánk, minden percben hozzáférhető a mennyek országa! Boldog, aki ma is igent mond Isten királyi uralmára, s valóban, szíve szerint aláveti magát annak. Az ilyen életben a hit lesz a tőkesúly, de úgyannyira, hogy a kezünkben lévő vándorbot, vagy más külső bizonyíték “igazoló erejére” sem lesz többé szükséges már. Ez a fajta hit gyógyító erőként lesz ott velünk – s másokban is, bennünk is életújulást szolgál. Nem loholunk már földolgozatlan élettel magunk mögött: minden szépen a helyére kerül, még a rossz dolgok, kudarcok is üdvünket szolgálják – mert a békességünk visszaszáll reánk. Így is legyen. Ámen.

 

Fohász

Urunk, mennyei jó Atyánk, áldunk téged, hogy Krisztusban életgyógyulást hoztál a világnak.  Köszönjük, hogy minket is az ő tanítványaivá fogadtál, s így boldogan törekedhetünk a jóra, amit elénk adsz igéd útmutatásában. Segíts minket, hogy megmaradjunk a tanítványságban, s örömmel járhassuk vándoraid útját minden próbatételen és nehézségen át egész földi életünkben, sőt a tieid maradhassunk a testi elmúláson át is, amikor tenálad együtt lehetünk majd a menyei seregekkel, a boldog, tiszta lelkekkel. Készítgesd szívünket erre, amikor nálad leszünk, hisz tőled jöttünk a földi életbe, és ennek hitében adj helytállás a most következő hét napjaihoz! Ámen.