Vándorok bot nélkül

Igehirdetés 2012. január 29.

Vándorok bot nélkül

Lekció: Máté 10,5-16
Textus: Máté 10,7-10

„Menjetek el és hirdessétek: elközelített a mennyek országa! Gyógyítsatok meg betegeket, támasszatok fel halottakat, tisztítsatok meg leprásokat, űzzetek ki ördögöket. Ingyen kaptátok, ingyen adjátok. Ne szerezzetek magatoknak se aranyat, se ezüstöt, se rézpénzt az övetekbe, se tarisznyát az útra, se két felsőruhát, se sarut, se botot: mert méltó a munkás a kenyerére.”

Imádkozzunk!

Urunk Jézus Krisztus, mi mindnyájan berendezkedve élünk és szeretjük a kényelmet, neked pedig nem volt hova a fejedet lehajtani, sőt szenvedtél a bűnös világért is imádkoztál azokért, akik téged kínoztak. Szégyenkezve hajtjuk le a fejünket, milyen messze vagyunk attól az életrendtől, ahogyan te értetted az istengyermekséget. Megvalljuk a magunk életének hevenyészett és megalapozatlan voltát, amelyről az első komolyabb próba idején kiderül, hogy homokra van építve. Te tudod Urunk, mit akarsz mivelünk, mi magunk pedig még e földi rendeltetésünk felől is bizonytalanok vagyunk, amíg nem téged szeretünk teljes szívünkből, és nem rád figyelünk minden erőnkkel. Segíts most minket, hogy el tudjuk fogadni a kegyelmet, amit felkínálsz a téged valóban követni akaróknak. Vedd el méltatlanságainkat, és adj nekünk élő igét, belső megtisztulást és Szentlelked által való békességet. Ámen.

Igehirdetés

Egy néhány évtizeddel ezelőtt született teológiai tanulmány az egyház lényegét két fő elemre vezeti vissza, és ezt mondja: esemény és struktúra. Ezekből „áll” az egyház, vagyis kell hozzá az egyik oldalról Szentlélektől való esemény, mozgás és történés, amikor a földi életek megtelnek mennyei tartalommal, de kell hozzá struktúra, vagyis intézmény is – egy épület például, ahol össze lehet gyülekezni, egy szervezet, amely gondoskodik az épület fenntartásáról, és amely szervezetnek aztán szükségképpen vannak lefektetett jogi szabályai, amiket nem változtatnak egyik napról a másikra. Az „esemény” adja az életet és a dinamikát, a struktúra, a szervezet pedig a szilárdságot, és mind a kettőre szükség van, mint ahogyan a léleknek szüksége van a testre. Azt is hozzáteszi a szerző (Vályi Nagy Ervin), hogy bibliai alapokon álló református hittel csakis azt vallhatjuk, hogy az eseménynek van elsőbbsége, ez a két elem közül a fontosabb – de ez nem jelenti azt, hogy tagadnunk kellene, vagy egyáltalán tagadnunk lehetne a maga helyén a struktúra, vagyis az intézmény létjogosultságát. Esemény és intézmény, történés és berendezkedettség kiegészítik egymást, de az igei tanítás szerint a szentlelkes eseménynek van elsőbbsége a kettő közül.
Ezeket a gondolatokat látjuk viszont az evangélium ma felolvasott részében is, ahol Jézus kiküldi tanítványait és felhatalmazza őket az életgyógyítás szolgálatára. Azokból a parancsokból és utasításokból, amik elhangzanak, teljesen egyértelmű, hogy Jézus számára is az esemény volt elsődleges, nem pedig a berendezkedettség, és ha gondolt is intézményre, amivé az egyház majd lehet, azt biztosan másodlagosnak tekintette. Nem azt mondta ugyanis, hogy építsetek nagyon nagy templomokat és gondoskodjatok a magatok szervezetéről, hierarchiájáról és belső törvényeitek tartósságáról, hanem azt, hogy két ruha, saru és pénz nélkül induljatok útnak és képviseljétek az evangélium jó hírét. Vagyis ő kifejezetten egy vándor életmódot alapított, ilyen volt az ő „egyháza”, ahol a berendezkedettséggel szemben mindig elsőbbsége volt az eseménynek, a Szentlélek ihlette történésnek, az életújulásnak.
Mielőtt azonban nagyon elgyönyörködnénk ebben, mondjuk ki, hogy általánosságban van a vándoréletnek egy átkozott és van egy áldott formája. Van olyan nomádság, amit a folyamatos otthontalanság és gyökértelenség jellemez, a sehol megtelepedni nem tudás, a szakadatlan űzöttség és hontalanság. A szellem világában ez a szakadatlan kritika, ami mindenről tudja, hogy miért nem jó, de óvakodik attól, hogy egyetlen pozitívum mellett is kiálljon, mert az már elköteleződéssel, az már valami pozitív hitvallással járna. Akinek semmilyen hite nincs, az legfeljebb idáig juthat: örök hazátlanság, sehova nem tartozás, semmilyen érték fel nem vállalása, űzött és zaklatott lelki hontalanság. Ahogyan ezt saját életéről vallomásos szóval összefoglalta egy pár évtizede meghalt magyar költő: „Élhetem volna gyönyörűen, / de most a házak énbennem épülnek/ és dübörögve énbennem dőlnek össze. / Valaminek az eszköze vagyok / Mindig magamon érzek egy égő, nagy szemet, / s hányódom erre-arra, pedig / élhettem volna gyönyörűen.” (Ladányi Mihály)
Van azonban a túlzott megtelepedéstől tartózkodásnak nem csak ilyen, hanem egy másik, mégpedig áldott formája is, ez pedig a hitből vállalt szent máról-holnapra élés. Az a tanítványi létezés, amelyben a Jézustól vett evangélium energizálja a szívünket, és ahol emberek ezért el tudnak indulni akár saru, akár két felsőruha, sőt, bot nélkül is egy vándorútra abban a bizonyosságban, hogy nem fognak éhen halni. Erről az „áldott hontalanságról”, erről a jézusi típusú vándoréletről szól a mai igénk, amely arra a bizonyosságra épül, hogy minden emberhez közel van Isten királyi uralma, a „mennyek országa”, ahogyan ezt Máténál olvassuk. Ez a fajta vándorélet tehát nem a gyökértelen hazátlanság, és nem is az öncélú sehova nem tartozás űzöttsége, hanem annak a boldogító jó hírnek, annak az evangéliumnak komolyan vétele, hogy mi emberek élhetünk Isten királyi uralma alatt is, élhetünk a nekünk szánt, mennyei életrendben, nem pedig csak hevenyészetten és magunkkal is minduntalan meghasonlott, szembekerült állapotban. Ennek a fajta vándoréletnek semmi más alapja nincsen, mint Isten királyi uralma, amit ő közel hozott mindnyájunknak, és ami a hit igenje által lesz a miénk. Ezért mondja Jézus, hogy a tanítványok mindig és mindenhol erről beszéljenek, hogy lehet és érdemes Isten királyi uralma alatt élni. Így kell érteni azt, hogy Jézus azzal bízza meg őket, hirdessétek, „elközelített a mennyek országa.”
Azért fontos ez, mert mi emberek mindnyájan úgy vagyunk megteremtve, hogy ha kimaradunk ebből, akkor életünk lényege helyén egy tragikus üresség tátong. Az ember arra született, hogy a mindennapi létfenntartásán és küzdelmein túl részese legyen annak a hatalmas, pozitív programnak is, amit Alkotója már a teremtéssel elkezdett ebben a világban, és amit a tőle elszakadt ember világában most szükségképpen mint megváltást, mint életgyógyítást gyakorol. Ezért mondja Jézus a tanítványainak, hogy „Menjetek el és hirdessétek: elközelített a mennyek országa! Gyógyítsatok meg betegeket, támasszatok fel halottakat, tisztítsatok meg leprásokat, űzzetek ki ördögöket. Ingyen kaptátok, ingyen adjátok. Ne szerezzetek magatoknak se aranyat, se ezüstöt, se rézpénzt az övetekbe, se tarisznyát az útra, se két felsőruhát, se sarut, se botot: mert méltó a munkás a kenyerére.”
Aki valóban hiszi a „mennyek országát”, vagyis tényleg alá kívánja magát rendelni Isten királyi uralmának, az először is mindig újra megtelhet örömmel, hogy egyáltalán hallott már erről a dologról, és ha bizonytalanul és tévedezve is, de mégis csak ebbe az irányba sejti élete iránypontját. Ne felejtkezzünk el újra és újra hálát adni azért, hogy ma is hirdettetik az evangélium, és mi ennek az ügynek részesei lehetünk. Ugyanakkor azonban mérjük csak oda hitünket és elkötelezettségünket a jézusi mércéhez: van-e a tanítványnak annyi hite, hogy körülötte betegek gyógyulnak, halottak támadnak fel, tisztátalanok megtisztulnak és ördögök kiűzetnek? Mert mi nem kevesebbre vagyunk elhívottak, mint ilyen hitre. Hányszor halljuk magától Jézustól: legyen neked a te hited szerint! Máskor meg azt olvassuk, nem is tehetett ott csodát az ő hitetlenségük miatt. És azt is tőle halljuk: ha annyi hitetek volna, mint a mustármag, azt mondanátok a hegynek, ugorj a tengerbe, és meglenne nektek. Engedjük hát, hogy Isten királyi uralmának hatalmas pozitív, életújító programja a mi szívünket is átjárja, mi magunk is meggyógyuljunk, mi magunk is feltámadjunk, mi magunk is megtisztuljunk általa.
Érdekes momentum a kiküldési parancsban, hogy a tanítvány semmit ne vigyen magával, csak a hitét. Nyilván nem a józan tartalékolás ellen mondta Jézus ezeket a szavakat, most látjuk ezt igazán, amikor olyan sok embernek van nagy gondja országunkban az eladósodás miatt. Itt nem az értelmes, gondoskodó beosztást becsüli le az ige, amit a sáfároktól megkövetelt hűségben nagyon is elénk ad egy másik helyen, hanem az evangélium szokásos, végletekig feszített paradoxonjával adja elénk a követelményt, hogy a tanítványi élet súlypontja a hitben legyen. Először indulj el, és aztán majd meglátod, hogy nem fogsz éhen halni. Ezért ne pakolj fel nagyon, ne legyen az övedben összegyűjtött arany, ezüst, de még rézpénz sem, ne a magad erőitől, tehetségedtől és javaidtól várd a jó hír életgyógyító hatását, még csak ne is a saját bölcsességedre építs, hanem annak szeretetére, aki útra indított téged.
Ebben a sorban logikusan következik ezek után a két felsőruha, sőt még a tarisznya otthonhagyhatóságának üzenete is, csak éppen azzal nem tudunk mit kezdeni, hogy még botot se vigyen a tanítvány. Ugyan miért szerepel ez a kitétel az evangéliumban? Mi a baj a vándorbottal, ha egyszer Jézus valóban vándoréletre indítja a tanítványait? Minden bizonnyal arról van szó, hogy a bottal közlekedő emberről messziről virít, hogy ez egy vándor – hát ti legyetek vándorok anélkül, hogy ordítana rólatok, hogy azok vagytok. Ne legyen cégéretek még a bot sem, ne hordjátok vallásosságotokat kifelé, ne hangoztassátok feltűnően azt, hogy ti milyen mások vagytok a többiekhez képest, mert lám, képesek vagytok a vándoréletre is. Járjatok úgy a küldetésetek útján, mintha éppen a szomszédhoz mentetek volna át, minden magamutogatás nélkül. Legyetek egyszerűek és szerények, ne fontoskodjatok, ne mutogassátok magatokat, mint az igazság bajnokai. A legnagyobb tudást a legnagyobb alázattal hordjátok a szívetekben. Egyszer találkoztam egy vallásos emberrel külföldön, aki azért járt mezítláb, mert Jézus azt mondta a tanítványainak, hogy ne vigyenek sarut magukkal. Elgondolkodtam a dolgon, és arra jutottam, hogy az evangélium szavait ugyan teljesítette, de a lelkületét éppenséggel nem. Nem kell a tanítványnak feltűnően tanítványnak lennie, inkább a szívében legyen Mesterének engedelmes. Hát ezért ne vigyenek vándorbotot magukkal, még a látszatát is kerüljék annak, hogy ők olyan nagyon vándorok.
A legszebb azonban számomra ebben a kiküldési parancsban az ígéret, hogy ha nincs méltó fogadtatása a jó hírnek, ha nincs abban a házban „méltó” ember az evangéliumra, akkor a ti békességetek „visszaszáll reátok”. Sokan nem tudnak ezzel a jézusi mondattal mit kezdeni, pedig ha megértjük, hogy a Bibliában a békesség egyszerre az üdvösség szava is, akkor ez azt jelenti, hogy még a kudarcaitok is a javatokra lehetnek. Akartatok valami jót, nem kellett másoknak, nem baj, ez is a ti üdvötökre lehet. Békességetek, vagyis üdvötök visszaszáll reátok. Nem kell feldúltan távozzatok a helyszínről, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan ti szeretnétek.
Ez a szép jézusi ígéret valami olyasmi, amit akár így is fogalmazhatnánk: önmagunk utolérése. Néha annyira loholunk, habzsoljuk az életet, hogy feldolgozatlanul gyűlnek az élmények. Egy európai ember mesélte el afrikai élményét: amikor siettek az őserdőben, a bennszülöttek egyszer csak azt mondták, most álljunk meg, és várjuk meg, amíg a lelkünk utolér bennünket. Ez az ige is azt mondja itt, ne menj addig tovább, míg szépen minden a helyére nem kerül az életedben. „Utolérni magunkat” azt jelenti, hogy ne legyenek szavak, cselekedetek, események, amik nem lettek igazán a mieink, vagyis nem vontuk le a belőlük fakadó méltó következtetéseket. Ne legyenek olyan részek életünkben, amikből nem következik ittlétünk méltó megragadása, amikből hiányzik a lényeg, vagyis az öröklétünkre ébredés. Amik csak egy érdekes epizód szintjén maradnak, de valójában semmit nem tanulunk belőlük. Aki azonban engedi, hogy az ő békessége, vagyis a neki adott üdv a világ minden dolgából, még az ellenséges elutasításból is visszaszálljon rá, az már valóban tanítvány. Az már le tudja rázni a lábáról a port is, ami ott ragadt rá, ahol elutasították, nem viszi tovább magával, nem alszik rosszul tőle, nem vitázik, nem ágál, hanem megy tovább az úton békességgel a szívében. Tudja azt, mégpedig örömmel tudja, hogy „Csak vándorút az életem, Míg majd hazámba érkezem.” (410. ének 1. v.)
Bot nélküli vándorokról hallottunk ma, éspedig ezeket: a Jézus követése áldott vándorút, nem pedig zaklatott sehova tartozás. Azért áldott, mert a legfőbb jóra épül, arra, hogy közel jött hozzánk a mennyek országa, vagyis Istenünk királyi uralma. Boldog, aki ma újra igent mond erre az ő uralmára, és valóban aláveti magát annak. Az ilyen életben a hit lesz a tőkesúly, de úgy annyira, hogy még a kezünkben lévő vándorbot igazoló erejére sem lesz már szükségünk. Ez a fajta valódi hit valódi gyógyító erőként lesz jelen, és bennünk is, másokban is igazi életújulást szolgál. El egészen odáig, hogy nem loholunk már magunk mögött feldolgozatlan élettel, hanem minden szépen a helyére kerül, és végül még a rossz dolgok is az üdvünket szolgálják, mert békességünk visszaszáll mireánk. Így legyen. Ámen.

Imádkozzunk!

Urunk, mennyei jó Atyánk, áldunk téged, hogy életgyógyulást hoztál a világnak Krisztusban. Áldunk téged, hogy mi tudunk erről, sőt már részesei lehetünk megváltó művednek. Köszönjük, hogy minket is tanítványaiddá fogadtál, és így boldogan törekedhetünk a jóra, amit elénk adsz igéd útmutatásában. Segíts minket, hogy megmaradjunk ebben a tanitványságban, és mindig örömmel járhassuk a te vándoraid útját minden próbatételen és minden nehézségen át egész földi életünkben, sőt a tieid maradhassunk a testi elmúláson át is, amikor együtt lehetünk majd a menyei seregekkel, a boldog, tiszta lelkekkel tenálad. Készítgesd szívünket erre, amikor nálad leszünk, hiszen tőled jöttünk ide ebbe a földi életbe, és ennek hitében adj helytállás a most következő hét napjaihoz. Ámen.