Váratlan segítség

Igehirdetés 2017. május 14.

Váratlan segítség

Lekció: 2Sám 16-17

Textus: 2Sám 17,27-29

 

Dávid életének egyik legsötétebb fejezete, amikor saját fia, Absolon összeesküvést sző ellene, majd elűzi Jeruzsálemből. Bukott királynak lenni nyomorult dolog, barlangokban rejtőzve az életét menteni valakinek pedig különösen is az. Közben odahaza pártütő fia még külön megalázza a nép előtt: a palota tetőteraszán a király feleségeivel hál.

Elolvasva a lekciót láthatjuk, hogy menekülése során valóban hajszálon múlik a Dávid élete. A lázadó királyfi ugyanis történetesen arra a tanácsosára hallgat, aki szerint ne üldözze őt azonnal, hanem gyűjtse össze Izrael minden seregeit, s akkor menjen Dávid után hatalmas erővel – így viszont sikerül elegendő időt nyernie, s el tud rejtőzni a pusztai hegyekben. Útközben találkozik még Sémei-vel is, Saul kiirtott családjának egyik rokonával, aki átkozza őt, kövekkel dobálja és port szór felé – de még ezt is szó nélkül el kell viselje. Megrendült állapotában úgy tekinti, hogy bűnei miatt az Úr beszél vele még Sémei válogatott szidalmai révén is.

Megesik tehát Isten választott emberének életében is, hogy egyszer csak minden összeomlik. Jönnek és jönnek a borzalmak egymás után, s nem lehet mit tenni, csak – elviselni. Az elviselés tudománya! Persze Dávid is próbálkozik, hiszen menekül, teszi, amit ilyen körülmények között egyáltalán tehet – de belátja, hogy e rendkívüli időben többre van szükség, föl kell nőnie a helyzethez. Nem segít indulatosság, harag, sem pedig az önsajnálat vagy a kétségbeesés, de még az akarnokság sem – próbatétel idején csak és kizárólag a szív megtisztulása visz előre.

Fontos észrevenni, hogy Dávid ennek jegyében – a menekülést leszámítva – gyakorlatilag teljesen passzív. Egyetlen szóval nem mentegeti magát Sémei szitkozódásaival szemben: nem vitázik, nem támad vissza, nem is magyarázza, hogy az ország érdekében tette Saul örököseivel, amit tett – hallgat. Ott ennyiből állt Dávid számára „fölnőni a helyzethez” – csendben lenni, s nem szólni egyáltalán semmit. Nehezebb dolog ez, ha jól meggondoljuk, mint ékesszólóan bizonygatni és megvédenie valakinek magát – olyasmi, amihez nagy önfegyelem, vagy igen nyomós érvek szükségesek.

Dávid esetében az utóbbiról volt szó. A „nyomós érv” az ő hallgatása mellett az volt, hogy e pillanatban immár nem csak vízszintes síkon szemléli életét, mint legtöbb ember teszi. Vannak barátok, vannak ellenségek – s tudjuk mi a teendő ezekkel is, azokkal is. Nem! Dávid számára Absolon elképesztő összeesküvése Isten intésévé válik, és azt hallja ki Sémei elkeseredett átkozódásaiból is.  (2Sám 16,7-14) Ezt mondja szolgáinak, mikor azok ajánlkoznak a szidalmazó megölésére: „Hagyjátok, hadd ócsároljon, hiszen az Úr parancsolta neki. Bárcsak rám tekintene nyomorúságomban az Úr, és javamra fordítaná azt, hogy ma ócsároltak engem!” (2Sám 16,11-12)

Mi történt? Egy embernek meghökkentő módon valóban javára lett, hogy nyilvánosan gyalázták, kegyetlenül fejére olvasva bűneit – mert életének ezek a keserű pillanatai őt Istenhez fordították. Nem vált az események hatására tagadóvá, de még agnosztikussá sem. Mindkettőből látunk pedig eleget. Keserű Isten-tagadók azzal magyarázzák álláspontjukat, hogy ők csak gonosz dolgokat láttak a világban – ami nyilvánvalóan abszurdum. Ugyan miért csak a természeti katasztrófák vagy történelmi kataklizmák idején foglalkoznánk a végső kérdésekkel, a valóban és véglegesen létező dolgával – amikor viszont szépen süt a nap, bejön a vállalkozás és mindenki egészséges a családban, akkor nem? Cizelláltabb megfogalmazás szerint, olykor ilyesmit is hallani – valakinek „Istenről nincsen semmilyen tapasztalása, viszont a gonoszról van”. Ez lényege szerint ugyanaz, mint az előbbi, csak ravaszabb és bújócskázóbb szavakba öltöztetve. Szomorú állapotok!

Agnosztikusnak azt szokás nevezni, aki Istent még nem ismeri, vagy elvi alapon egyáltalán nem is tartja megismerhetőnek. Utóbbival nehéz bármit is kezdeni, hiszen az így gondolkodó kiépített már magának egy szellemi erődítményt, amit hiúságból is, de véd a végsőkig. Rajta csak Isten segíthet – amit egyébként akár az illető akarata ellenére is megtehet. (Csel 8,3) Aki viszont azt vallja magáról, hogy „még nem találkoztam ugyan Istennel, de nyitva a szívem a megismerésére” – az mindenképpen ígéretesebb állapotban van: talán zárva van a szíve a valóságban, de legalább nem tett rá még külön lakatokat is. Ha segíteni akarunk valakinek ilyen téren, ami nagyon nehéz dolog, meg kell tudjuk ítélni – esetleg szeretettel meg is kérdezhetjük – hová tartozik a kettő közül. De a cél sosem az, hogy ő is úgy gondolkozzon, mint mi, hanem az, hogy őhozzá is eljusson Isten jósága!

Dávidot megrendíti életének megfoghatatlan, különös fordulata. Tudatosul benne, hová jutott, hol is áll ő most Isten előtt. Ez olyankor válik nagy jótéteménnyé, amikor valakinek sokáig zárva volt a szíve az ég csöndes intéseire – egyszer mégis rádöbben, hogy egy sereg ügy tökéletesen rendezetlen az életében, ami nem maradhat úgy. Itt van mindjárt maga a megszólíthatóság dolga: a mindennapok lerakódó rétegei, a fokozatos elpiszkolódás – de a sikeres élet néha még hatékonyabban – lelkileg süketté tud tenni! És tesz is sokakat. Így járt maga Dávid is. Beleszokott abba, hogy első ember az országban, mindenki az ő parancsait lesi – és csak fiának elképesztő lázadása ébresztette föl arra, hogy bármilyen nagy király, neki is szíve szerint keresnie kell az Urat, mint más emberfiának! (1Krón 16,11-12   Ézs 55,6)

És megteszi. Elcsodálkozunk, hogy Sémei átkozódásaira nem válaszol viszont-átkokkal, sem pedig a megöletését nem rendeli el, hanem az előbb hallott, megrendítően összetört szívű, alázatos fohászt mondja: „Bárcsak rám tekintene nyomorúságomban az Úr, és javamra fordítaná azt, hogy ma ócsároltak engem!”  Aki így tud könyörögni, attól már nincs messze az ég.  Az ilyen, de csak az ilyen ember megtapasztalhatja, hogy „Közel van az Úr a megtört szívekhez; és megsegíti a sebhedt lelkeket!” (Zsolt 34, 19) S hogy ez mennyire így áll, azt egy meghökkentő külső jel is erősíti.

Elcsigázott, menekülő kis csapatát ugyanis segítő adománnyal keresik fel emberek a titkos rejtekhelyén, Mahanaimban. Idegen is van köztük, az ammóni Sóbi, aztán még két gileádi, Mákir és Barzilai. Tábori eszközöket, meg nagyon szükséges ennivalót hoznak csapatának: takarókat, tálakat és cserépedényeket; búzát, árpát, lisztet és pörkölt gabonát, babot meg pörkölt lencsét, továbbá mézet, vajat, juhtúrót és tehénsajtot. (2Sám 17,27-29)

Gyönyörűséges felsorolás. Ez ott Dávid csapatának az életben maradást biztosító felszerelést és elemózsiát jelentette, s a hadviselésben jártasak tudják, hogy a takaró és az élelmezés a csapattestnél még a fegyverek dolgánál is fontosabb. Ez a fordulat legalább annyira meghökkentő, mint Sémei szitkozódása volt a bajok tetőzéseként – de a dolgok kezdenek más irányt venni.

Vegyük észre, hogy ami váratlan segítségként anyagi formában érkezik itt Dávid és néhány szolgája számára, mintegy „angyali kezek” által, az olykor kifejezetten belső történésként zajlik le a hívő emberben. Egy belátás, rádöbbenés átsegít rémisztő lelki mélységeken – s ha megadatik ilyesmi, arról rendszerint utólag értjük meg, hogy az is az ég ajándéka volt. Nagyon is bele tudunk keményedni „igazunkba”, elmérgesednek emberi viszonylatok, összegubancolódik az élet: s akkor vagy érkezik angyali segítség a belátás útján – „…Consideration, like an angel came” – vagy pedig minden még sokkal rosszabb lesz.

Itt a sorrend nagyon fontos, feltétlenül figyeljünk erre. Dávid előbb jut el az alázatra, hogy ti. kész lehajtani a fejét bűnei miatt – s csak utána érkezik a támogatás Sóbi, Mákir és Barzilai által! Az ég lehajol, igen – ám csak ott, ahol valaki méltóvá lesz erre. Az embernek mindenért meg kell lakolnia, ahogy Goethe fogalmaz Eckermannal beszélgetve, és a valóságnak ezt a sarokkövét igazán dőreség lenne semmibe venni. Viszont az is tény, s Dávid különös útja pontosan erről szól, hogy Isten már a legkisebb alázatra is meglepő módon válaszol – küld jelet magáról! Az elűzött királynak ugyan még vitéz módon helyt kell állnia magáért – de lám, kap előtte egy fontos biztatást: nem hagytalak el, itt vagyok! Vagy amint sokszor olvassuk a Szentírásban: „Én, az Úr vagyok a te Istened!”

Ne menjünk el az ismerős szavak mellett sietősen – ez ugyanis Istenünk igéjének szíve közepe! Ha valamiben, hát ebben olyan üzenet szól, ami nélkül csak éhen halni lehet lelkileg. Nem hagyott el az Úr, itt van velünk – s engem személyesen is éppen olyan fontosnak tekint, mint az egész Mindenség fenntartását együttvéve…! „Nem hagylak el, sem el nem távozom tetőled!” – mondta Jákobnak is (1Móz 28,15-19), majd  Mózesnek és Józsuénak (5Móz 31,6   Józs 1,5) – hogy aztán egy évezredes láncolat végén az ígéret újszövetségi örökösei is mind hittel hihessék ezt (Zsid 13,5), el egészen odáig, hogy „…mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít!” (Fil 4,13)

Barzilai és társai „tábori gyorssegélye” erről hozott egyértelmű hírt Dávidnak. Igen, ő az Úr jelenlétére ismert a néhány takaróban, edényben, a kapott gabonában, mézben, vajban, juhtúróban és tehénsajtban! Amit azonban semmiképpen ne feledjünk: ilyen angyali segítséget ma is, lelkiekben is lehet kapni. Valahányszor elakadt, megtespedt életünk továbblendül, s hitetlenné vált, csalódott lelkünk új erőre, reménységre kap, pontosan ez történik. Váratlan segítség érkezett. Becsüljük meg nagyon!

Viszont itt a kérdés, ha ad Isten ilyesmit nekünk is, egyáltalán észrevesszük és felfogjuk-e? Mert könnyű elkönyvelni bizonyos eseményeket az élet forgatagának – amint Dávid is mondhatta volna magának, ha a körülményeket csupán politikai helyzete szerint értékeli, hogy lám, e gileádi jóemberek már a kitört háború végére spekulálnak. Ehelyett épült és lelkileg erőre kapott a váratlan gesztusuk által. Biztos, hogy mi sosem kapunk ilyen angyali érintéseket? Hiszen még a kerti madarak által is tud Isten üzenni, meg a vonuló felhőkben – hát még emberek jóságában! Ne vegyük a szeretet mozdulatait soha vállrándítással, mert az Úr jön közel általuk. Szabad figyelni és érteni a saját életünket is!

Dávid például, ha volt szeme ilyesmire – s ezek után nem nehéz feltételezni, hogy volt – észrevehette, hogy az embereknek és jószágoknak felhasználható, szükséges élelmiszerek között mézet is hoztak nekik Barzilai és társai, ami pedig kifejezetten luxuscikknek számított. Életben lehet maradni nélküle, az igaz – de olyan aranyló fényt hozhatott nyomorult életükbe, ami felderítette a lelkeket. Kevesen tudják, hogy a „luxus” szó éppen fényt jelent: azt, ami nélkül lehet élni ugyan, de nem nagyon érdemes. Még fizikai értelemben is így van ez, lelkileg pedig sokszorosan igaz: öröm, reménység, szeretet – csupa fényes dolgok! Vannak viszont matt, sőt egyenesen fényt elnyelő, tönkretevő dolgok is – de hiszen tudjuk: gyanú, irigység, érzéketlenség – és mind, a többi…

Hozhat valami többletet a mindennapjainkba mondjuk a szokottnál nagyobb vagy költségesebb vásárlás, tehát a fogyasztás – és sokak számára itt már vége is a lehetőségeknek. Pedig hány más úton jöhet még világosság az életünkbe! Jó és igazán minőségi irodalom, zenei elmélyülés (nem csak fogyasztás), saját belső életünk őszintébb feltérképezése, másoknak adott okos segítség, valódi szolgálat – és mindenekfölött: Isten megszólaló hangjának felismerése. Hiszen ő választotta el a világosságot a sötétségtől, s ma is ő a fény egyetlen valódi forrása, Krisztusban pedig „a világ világossága.” (Ján 8,12  Ján 9,5) Miért érnénk be pislogó, füstölgő fényekkel, vagy éppen talmi, hamis villódzásokkal – ha mi Istenből merítve magával a Fénnyel töltekezhetünk? Az ő világossága mindig lelkileg is energizál, amint a tisztázott életű emberek közelsége is erőt ad – csak éppen ezerszer erősebben. Őt megkeresni, a közelében lenni, Szentlelkéből gyógyító erőt meríteni: erre születtünk. Lehet élni nélküle, ahogyan fény nélkül, sőt börtön mélyén is lehet – de nem nagyon érdemes. Jobb az égboltot látva hegytetőn nézelődni, vagy erdőn-mezőn kirándulva, folyóparton letelepedve – vajon kell-e ezt bizonygatni?

Mai igénk tehát a bajban lévő ember dolgairól tanít. Ébredjen rá mindenki, miben áll az ő saját helyzetében, hogy életünknek valahogy állandóan és folyamatosan vannak Isten-vonatkozásai. Dávidot a rázúduló baj útjának megjobbítására serkentette – egyszerűen odafordította az Úrhoz. És mikor tudta magát megalázni, egy Sémei szidalmazásait sem viszonozva – akkor kapott életéhez váratlan „angyali” segítséget is, hogy végső kétségbe ne essen, hanem megküzdve hivatásáért újra betölthesse feladatát. A kapott élelmiszerek közt lévő méz pedig – a hagyomány szerint a Szentlélek jelképe, hiszen Jézus is ezt ette feltámadása után (Luk 24,42) – az aranyló életfény többletét hozta ott a megmaradásukért küzdők szívébe. Hát így olvassuk ezeket a régi, véres történeteket – talán mondhatnak valami fontosat nekünk is! Így legyen. Ámen.

 

Fohász

Urunk, te a kevélyeknek ellene állsz, az alázatosoknak pedig kegyelmet adsz. Légy áldott, hogy úgy intesz minket életünk megjobbítására, hogy azt meg tudjuk érteni s el is tudjuk fogadni. Segítsd a küzdőket, hogy eljusson hozzájuk a tőled való jó. Miránk pedig kérünk, vigyázz, hogy embereket ne elválasszunk, hanem összekössünk kegyelmeddel! Ámen.