Várván vártam

Igehirdetés 2015. december 6.

Várván vártam

Lekció: Zsolt 40,1-14
Textus: Zsolt 74,9

„Jeleinket nem látjuk, próféta nincs többé, és nincs közöttünk, aki tudná, meddig tart ez.”

Fohászkodjunk!

Urunk, nálad tudás, fény és jóság együtt áll, és mindez már öröktől így van. Adj csak egy morzsát is ezekből szegény adventi szívünknek! Ámen.

Igehirdetés

A 2015-ös év egyik legfontosabb eseménye a budai Várban rendezett Csontváry kiállítás, ami december 31-ig még megtekinthető. Ha valamire büszkék lehetünk az, hogy ez a festő magyar volt. Felróják ugyan naivitását, beszélnek lelke zaklatottságáról, megírták patológiáját, de le nem tagadhatják képei erejét, kimondhatatlan költői intenzitását. A Panaszfal-ról írja egyik ritka értője: „…Csontvárynak az a műve, amely a művész helyzetét, a mélyen szellemigényű ember helyzetét együttesen a XX. század elején a legtökéletesebben ábrázolja, s ezek szerint a szó legszorosabb értelmében világkép. Ez a kép az emberiség a lelki szegénység állapotában, az ügyefogyott nosztalgiában, az intenzív idiotizmusban, sóváran és bambán várakozva. De éppen ebből a képből derül ki, hogy ez a lelki szegénység, ez az idiotizmus és nosztalgia nem valamilyen alacsonyrendű állapot, sőt ennek éppen az ellenkezője. Ez a megrendítő ügyefogyottság az, amelyben mindnyájan élünk, tanácstalanul a valóság rejtélye előtt. Ezek vagyunk mi mindnyájan, éspedig legjobb és legmagasabb perceinkben. Ilyen arcunk van, amikor Karamazov Iván-i arcunkat levetjük, és ma itt igazán emberek vagyunk. Ilyen névtelen fájdalmak ülnek ki arcunkra. Ennyire szenvedünk attól, amit életnek hívunk, s amiből olyan rettenetesen keveset értünk, és amit annyira szeretnénk szeretni. Ilyen elhagyatottak vagyunk. Ilyen elvetélt és árva lények vagyunk, és így didergünk és panaszkodunk.”

Valahogy hasonló a mi adventünk is. Sóváran és bambán várakozunk, azt sem tudva talán, mit remélünk. Szenvedünk attól, amit életnek hívunk, és amiből olyan rettenetesen keveset értünk. Vajon beismerjük-e? A legparányibb őszinteség is méltó tartalommal töltheti meg az időszakot, ami évente adventben segítségül adatik – hogy a Jézus születésének ragyogó ünnepe ne előkészületlenül érjen minket, akik mind híjával vagyunk eredeti, isteni mivoltunknak.
Mert a valóság rejtélye előtt tényleg mindnyájan tanácstalanul állunk. Bambán nézünk, hátha eljön a megértés, mert félelmetesen tudatlanok vagyunk. És ami a legrosszabb, általában még azt sem tudjuk, hogy így állunk – tudománnyal és felvilágosultsággal, meg modernséggel áltatva magunkat, csak a valóban őszintébb perceinkben támadnak kételyeink. Pedig a legnagyobbak mindig is erre tanítottak: „A tudást nem-tudásnak tartani a legmagasabb fok”, ahogy Lao-ce mondja, „A bölcsesség annak belátása, hogy semmit nem tudok”, állítja Szókratész. „Mikor azt gondoltam, hogy bölcs vagyok, én tőlem a bölcsesség távol volt. Felette igen messze van, ami van, és felette mélységes, kicsoda ismerheti azt?” (Préd 7,23-24), „Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot” (Mt 5,6) – talán nem is kell folytatni. Aki még nem tudja, mennyire tudatlan, az tényleg semmit nem tud. Úgyhogy induljunk csak innen, mert ez a helyes emberi alapállás. Az igazán jó tudós sem az, akinek könyvtárnyi információ van a fejében, hanem az, aki tudja, mit nem tud, vagyis hol van olyasmi, amit érdemes kutatni. Mi emberek például egyáltalán nem tudjuk, hol voltunk a születésünk előtti évmilliárdokban, és nem tudjuk azt sem, hol leszünk a halálunk után – de még a holnapi napot sem ismerjük. Életünk sokkal inkább megesik velünk, mint azt mi formálnánk, tulajdonságaink is jönnek valahonnan, de vajon honnan és miért, nem tudjuk.

Fordítsuk most javunkra ezt az önmagában nagy és szomorú tudatlanságunkat. Legyen az advent valódi sóvárgás a megértésre, hogy eljuthasson végre hozzánk, amit tényleg tudnunk kell. Gyanakodjunk előzetes tudásainkban, keressük okosan az összefüggéseket, tekintsünk friss szemmel arra, amit régen látunk, és amit régóta érteni vélünk. Jézus szerint áldottak, akik éhezik és szomjazzák az igazságot. Ha elég komolyan veszik éhségüket és szomjúságukat, lesz eredménye! Megelégíttetnek, mondja az Írás, ami azt jelenti, hogy egyáltalán nem reménytelen a tudás és megértés utáni sóvárgásunk. Az agnosztikusok mondhatják, hogy én még nem ismertem meg (pl. Istent), de azt nem, hogy akkor tehát meg sem ismerhető. Mert nekik nem sikerült – hát olykor éppen a kicsinyeknek és a tudatlanoknak sikerül! (Mt 11,25-26) Biztosan léphetünk előre az ige olvasása, hallgatása, és elmélyült imádság által abban, hogy mit is akarhat az Örök Szeretet a mi parányi életünkkel – miért ne lenne az advent csendes várakozásának ez a szép ajándéka? Igen, várjunk csak „ügyefogyott nosztalgiában, intenzív idiotizmusban, bambán és sóváran” – nem baj! Odüsszeusz is bolyongott húsz éven át, de tudta, hogy valahol van egy otthona – és ezért végül haza is talált.

Aztán vár minden ember nem csak a megértésre, hanem a szép eljöttére is. Minden testi és lelki vágy ide tartozik. Kierkegaard ugyan a legalacsonyabbnak tekinti az „esztétikai stádiumot”, és joggal, de egy szép piros alma vajon nem juttathatja eszünkbe magát a Teremtőt is? „Ami ugyanis nem látható belőle, az ő örök hatalma és istensége, az a világ teremtésétől fogva alkotásainak értelmes vizsgálata révén meglátható.” (Róm 1,19-21)

Hogy mi a szép, és mi nem az, annak megítélése adottságaink, emlékeink és ízlésünk szerint nagyon eltérő lehet, de azért egy sugárzóan szép szivárvány, a végtelenbe vesző, kék óceán, vagy a csillagos éjszakai égbolt mégis vitán felül állnak. Más meg a piacon vész bele egy szép darab hús csodálatába – legyen neki is hite szerint. Az élet minduntalan hoz elénk varázslatokat, és a „szép” valóban akkora erővel bír, hogy minden erkölcsi ott kezdődik, tudunk-e határt szabni vágyainknak, a bennünk élő „esztétikai stádiumnak” – mert mindnyájan a szép koldusai vagyunk. De ha az élet bármely darabja a forrásához terelget, ám legyen az egy piaci portéka, vagy magas költészet, muzsika – hát vigyen tovább, emeljen, és döbbentsen rá hiányainkra, fogyatkozásainkra, s akkor már nem a „legalacsonyabb” stádium, hanem áldott életforrás lesz. Adventben az angyali üdvözlet (Lk 1,26-38), Zakariás némasága (Lk 1,5-23 és Lk 1,57-80), vagy Mária és Erzsébet találkozása (Lk 1,39-45) mind-mind olyan üzenetek, amik égi tartalmukon túl a legmagasabb földi esztétikumot is bírják. Az agg Simeon és Anna áldása is olyasmi, ami megrendíti és gyönyörűséggel tölti el azt, aki értelemmel fogja fel történetüket. (Lk 2,25-38) Olvassuk őket! Ott él bennünk a szép utáni sóvárgó várakozás – hát ne éljen ott hiába. Isten kijelentése, a vele találkozás csodája mindig szép.

Végül pedig várunk mi sóváran a jóra is. A régi mondás ugyan sokakat kiábrándít: „Ritkán jön jobb” – az ember szíve mégis nyughatatlanul remél. Terrorral telítődő, klímaváltozásos retteneteket magára húzó korunkban is ott él bennünk a jó iránti rendíthetetlen várakozás. Mert az advent nem egyházi ünnep, hanem egyetemes emberi állapot: szeretnénk jobbak, őszintébbek, igazabbak, tisztábbak lenni mindahányan. És mindez, tudjuk, még előttünk van, nem mostani állapotunk. Mi például dúskálunk, mások meg nem tudnak inni sem adni gyermekeiknek – s érezzük, ez így nincs rendjén. Kimondunk kemény szavakat, súlyos ítéleteket is mások felett, s az esti csendben szégyenkezve állapítjuk meg, nem kellett volna, mert nem vagyunk különbek. Mi magunk is csak várunk a jóra. Hát tegyük akkor ezt is adventi szívvel! Minden jónak forrása az a Krisztus, aki karácsonykor Betlehemben született, és aki őt küldte, az örök Atya – hol keressük máshol a jót? (Jak 1,17 és Ján 17,3) Forduljunk az ég jósága felé az advent várakozásával, és megtelik majd a szívünk olyan javakkal, amiket nem is reméltünk: türelemmel, megbocsátással, megelőlegező jósággal.

Mert a szép, jó és igaz foglalata a szent. Kevés nép érezte ezt olyan világosan, mint az ószövetségi Izrael, amikor így sóhajtozott: „Jeleinket nem látjuk, próféta nincs többé, és nincs közöttünk, aki tudná, meddig tart ez.” (Zsolt 74,9) Kereshetjük mi a szépet, jót és igazat a világban, de igazán csak Istenben fogjuk megtalálni. „Jeleinket nem látjuk” – ez a belső élet folytonosságát elvesztő emberről szól, aki egy indításokkal teli, izgalmasan gyönyörű világból, ahol vezetésben és útmutatásokban részesült, belecsúszik a kiszáradt, víz nélküli sivatagba, saját lelki lepusztulásába és sivárságába. Talán csak annyi történt, hogy „kinőtte” azokat a naiv, hívő embereket, akik a templomban körülvették, vagy elkezdte az ő fogyatkozásaikat látni a sajátja helyett – ezek valahogy mindig együtt szoktak járni. „Próféta nincs többé” – a Biblia nyelvén itt az igehirdetőről, az igehirdetés komolyan vételéről van szó. Olyan okos lettem, mint Iván Karamazov, beszélhet már nekem bárki „emberek vagy angyalok nyelvén”, úgysem fog megérinteni. Pedig Isten népének ígérete van arról, hogy a prófétai szó nem fog közöttük kihalni, az Örökkévaló mindig elmondja majd akaratát érthető, emberi beszéd által is. (5Móz 18,15-20) Milyen nagy gondoskodás ez! Mennyire értünk van, milyen sokat meríthetünk belőle – ezt mindenki tapasztalta már. Amikor elhagyták, amikor a lelkét roskadozva vitte, ahogy a költő is vall erről – akkor csöndesen és váratlanul átölelte Isten. (Ady: Az Úr érkezése) Hányan vannak, akiknek megadatott anyagiakban szinte minden, és belülről mégsem tudják szeretni a saját életüket! Mi hiányzik? A szentséges előtti megállás katarzisa. Hogy az kiégessen belőlünk irigységet, telhetetlenséget, mások más volta iránt értetlenséget. A múltkorában valaki arra panaszkodott, hogy egy ismerőse nem úgy öltözik, mint ő. Elcsodálkoztam, mi lehet ezzel a baj, míg végül megértettem: igazolást keresne magának az illetőben, de haragszik rá, mert így nem talál. Testvérek, így működik az élet, ennyire szubjektívek tudunk lenni.

Ha mindez így igaz, csöndesedjünk meg, legyünk egyszerűek, őszinték és kicsik – és az advent Ura eljön, felemel és magához ölel – csendesen és váratlanul, mint a lélekben fázó, didergő költőt. És ha ő ölelhet át bennünket, embereket, már nem fogunk olyan tudatlanul, ügyefogyottan és tanácstalanul nézni a saját életünkre, mint a Panaszfal népe. Eljön az igaz, a szép és a jó, éspedig talán éppen úgy egyszerre, mint Máriához az angyali üdvözlet: te fogod megszülni a világ Megváltóját! Ott az üdvösség az életedben – fogadd csak el égi ajándékát. Isten gyermeke vagy, ne rettegj, ne unjad életedet, ne leld örömödet a panaszkodásban, ne vádolj másokat – sugározd a fényt, amit ő ad a szívedbe. Ettől lesz advent az advent – hogy végre tényleg elkezdünk inkább őrá figyelni, mintsem magunkra. És akkor talán újra látni kezdjük majd jeleinket, és megszólal az ige is. Akik eddig csak „várván várták az Urat”, most megtapasztalják, hogy ő eljön hozzájuk.

„A sötétség szűnni kezd már, / Az a csillag eljő hozzánk, / Véget ér a gyász sóhajtás./
Ahol az a csillag kigyúl, / A többi mind elhalványul, / Ő előtte mind térdre hull.”

Így legyen! Ámen.

Imádkozzunk!
Ha te meg nem tartasz, Uram Isten, hiába vigyáznak a mi szemeink! Ámen.