Vázlat és iránytű

Vázlat és iránytű

Reformátusok Lapja, 2016. május 22. Szentháromság-vasárnap

Adventtől pünkösdig lélekben végigjárjuk az üdvtörténet eseményeit, utána pedig következik a Szentháromság vasárnapja, amely összefoglalja, ami addig történt. Tudjuk, hogy maga a szó, Szentháromság az általunk ma ismert, kristályos formában csak a Kr. u. IV.-V. században jelent meg – mégis elmondhatjuk, hogy a kétmilliárdos keresztyénség legfontosabb közös lelki kincse. Azt a hitünket fejezi ui. ki, hogy az asszonytól született, földi ember élete alkalmas színtér a teljes, üdvözítő isteni program végbementére. Halandók vagyunk, életünk sok földi korlát között zajlik, születtünk és meghalunk – ezek ellenére nem csak bepillanthatunk az Örökkévaló szándékaiba, hanem a fiúság meglelése révén, Krisztusban élve magunk is egyek lehetünk ővele. „Az én juhaim hallgatnak az én hangomra, és én ismerem őket, ők pedig követnek engem. Én örök életet adok nekik, és nem vesznek el soha, mert senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből. Az én Atyám, aki nekem adta őket, mindennél nagyobb, és senki sem ragadhatja ki őket az Atya kezéből. Én és az Atya egy vagyunk.” (Jn 10,27-30)

Ez nem csak Isten atyai szeretetéről, és Jézus főpásztorságáról szól, hanem az ember egészen kiváltságos helyzetéről is: a hívők egyek lehetnek a Kimondhatatlan Név tulajdonosával, a végtelen szeretettel. Megismerhetik őt, ahogyan kijelentette magát a világnak, élhetnek általa maguk is szelíd, irgalmas jósággal boldog életet, és kiteljesedhet létezésük egészen a végső ajándékig, az örökkévalóságig. A Szentlélek pedig mindezek jelenvalóságát hozza: ahol ő van, ott jut az Atya és a Fiú hiánytalan, örök egységre, hiszen maga a Szentlélek ez az egység (Mt 3,16-17) – amint kezdetben is volt, örök időknek előtte.

Mindez azonban csak tervrajz, ha úgy tetszik „vázlat” – még nem maga az épület. Fogalmazhatunk úgy is, hogy egy pontos és jó iránytű – amivel azonban a felfedező útra, Isten valóságának személyes megismerésére magunknak, embereknek kell elindulni. Mégoly igaz egyházi tanítás ismerete sem takarítja meg, csupán előkészíti magát az életet – döntéseket hozni nekünk, embereknek kell. Emberek pedig éppen döntéseinkben vagyunk. A dús életélmény lehetőségek közt magunk kell válogassunk, sőt még jellemünk, lelki arcunk formálása dolgában is felelősek maradunk – így a végső eredményért sem okolhatunk mást.

Érdekes felidézni a görög filozófiának a számjegyek dolgában született felismeréseit. Parmenidész azt mondta, hogy a Létező az „egy”, Pláton szerint pedig a „sok” nem létezhetne az egy nélkül, hiszen attól megkülönböztetésül nevezzük soknak. Plotinosz úgy okoskodott, hogy az egy a meg nem nyilvánult kettő, a három pedig az egységre jutott egy és kettő. Mindezt az igen elvontnak tűnő, mégis magasrendű bölcseleti tudást, mint nyelvet, és mint „vázlatot” felhasználták az atyák, mikor megpróbáltak tisztán látni és érteni, majd pedig fogalmazni az első egyetemes zsinatokon. Isten népe másfél ezer éves írott története és a Krisztus-esemény dokumentumai alapján arra az eredményre jutottak, hogy Isten Atya, Fiú és Szentlélek is egyszerre. A Szentháromság Istenről való tudás ezért a Biblia emberi olvasata, ám a keresztyénség számára másfél évezred óta a legfontosabb, felekezetek határai felett is összekötő egyetemes igazság, mely kifejezi keresztyén hitünk lényegét.

A hittételek viszont, jól tudjuk, önmagukban éppen úgy nem üdvözítenek, mint a Biblia betűi – amíg be nem váltják, meg nem valósítják őket. Érvényes ez a Szentháromságról való tudásra is. Amint mi emberek odaadóan Isten gyermekei, Krisztusnak, az örök Fiúnak követői, egymásnak pedig a Szentlélek által testvérei leszünk, a Szentháromság titokzatos lényének örök üdve is elkezd otthonossá lenni bennünk. Megtaláljuk teendőnket, egymásban a jót, életünkben az értelmet – s épül a közösség is, amely az égből szállt alá, és olyan szép, mint a férje számára felékesített menyasszony. (Jel 21,2-7) Érkezzünk hát el a „vázlattól” a valóságig, az ismert tantételtől az élő Istenig, s akkor a Szentháromság vasárnapja is több lesz puszta egyházi ünnepnapnál – öröm és beteljesedés!