Vendégségben Istennél

Igehirdetés 2004. február 29.

Vendégségben Istennél

Lekció:Lukács 14,16-24
Textus: Lukács 14,23-24

“Menj el az utakra és a kerítésekhez, és késztess bejönni mindenkit, hogy megteljék házam. Mondom nektek, hogy azok közül, akiket meghívtam, senki sem kóstolja meg a vacsorámat.”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, hívunk és várunk ebben az órában, hogy ne hagyj minket magunkra fáradtságunkkal, erőtlenségünkkel, mind azzal, amit elhoztunk és ami elválaszt minket te tőled. Szeretnénk rácsodálkozni jóságodra, amit tudunk és ismerünk és amit annyiszor megtagadunk. Szeretnénk méltó módon hálát adni az elmúlt hét örömeiért, megtartatásunkért, és minden munkáért, amit elvégezhettünk. Légy áldott az erőért, amit adtál, testi egészségünkért, és minden igei indításért, amivel bensőnkben tápláltál minket. Köszönjük a próbatételeket is, és kérjük bocsánatodat, hogy annyiszor méltatlanná lettünk megváltó Jézusunk szent nevéhez, amikor türelmetlenek, erőszakosak és hamisak voltunk. Jöjj el most, Szentlélek Isten, és taníts minket az örök élet titkaira! Ámen.

 

Igehirdetés

Az emberi élet egyik nagy többlete az ünnep, amikor vendéget hívunk a házhoz. Ilyenkor megterítik az asztalt, és az étel is kifejezi, hogy ez a nap nem olyan, mint a többi. Meg szoktuk ünnepelni a sorsfordulókat, mindjárt azt, hogy egy újszülött, egy kis jövevény érkezik egy családba. Eljönnek a rokonok és ünnepi asztal várja őket a család otthonában. Ünnep az is, amikor valaki konfirmál, és lelki értelemben tagjává lesz a felnőtt gyülekezetnek. Lakomával, lakodalommal ünneplik az esküvőt mindenhol a világon, aztán a kerek házassági évfordulókról is családi összejövetellel emlékeznek meg, sőt, még a temetést is halotti tor szokta sokfelé követni.

 

Azért van ez így, mert az élet jelentős időit, mondjuk úgy, sűrűsödési pontjait legjobban a lakoma ábrázolja ki, a lakoma testesíti meg. Még a költő is úgy mondja, hogy valaki sok évet megélt már, hogy “kenyere javát megette.” Élni annyi, mint enni, sőt, valójában inkább annyi, mint egy nagy lakomán részt venni. Amikor maga Jézus is nagy vacsorához hasonlítja Isten országát, akkor azt mondja ezzel, hogy Isten királyi uralma nem életidegen ügy, nem templomokba vagy kolostorokba zárt titokzatos cselekedetek dolga, hanem maga az igazi, ünnepi élet. Isten országa, Isten királyi uralma maga is egy nagy lakomához hasonlatos – gondolkodjunk most együtt ennek értelméről!

 

Ez a kép mindenek előtt azt üzeni, hogy örökkévaló Urunk sokkal gazdagabb asztalhoz vár bennünket, mint ahogy életünket általában élni szoktuk. Ő nem egy-két száraz kenyérdarabbal akar minket kifizetni, mint gazdag ember teszi a koldussal, hanem a maga uralmát, országlását ünnepi asztalnak szánta nekünk. Rögtön eszünkbe juthat erről, hogy milyen szomorú, amikor az emberélet köznapivá silányul, örömtelen lesz, ahol minden szűken van kimérve. Időnk sincs túl sok, aztán a türelmünk is mindig éppen fogytán van. A többi emberben sem az ünnepelni valót látjuk, hanem csak azt, aki jó esetben az ügyünket elintézi, egyébként pedig az utunkat állja és ezért lehetőleg ne legyen ott. Mennyi panaszt hallani az emberektől! A minap a közért bejáratánál egy sokmilliós autóból kiszállt fiatalember, aki nem volt még harminc éves, választékos trágársággal, fennhangon szidta az időjárást, mert az télen tél mert lenni. Egy kis fagy és ólmos eső elég ahhoz, hogy kiderüljön, semmit nem érnek a milliók, mert az emberek belül sivárak, frusztráltak, és Isten nélkül mindent összevéve egészen silányak és bestiálisak.

 

Milyen más ehhez képest az a gazdagság, amiről a nagy vacsora példázata is szól! Ahol Isten uralkodik, hiszen ezt jelenti az Istenországa, ott az emberi szívben egy ünnepi lakoma fénye és gazdagsága lakik, még akkor is, ha maga az élet esetleg nem kényeztet el valaki jóléttel és luxus körülményekkel. Valahogy úgy, ahogyan Goethe mondja:

 

” Ha merő fény bent a lélek,
Nap nélkül is megleszünk,
Amit megtagad az élet,
Szívünk nyújtja azt nekünk.” (Faust II. 3. felvonás)

 

Igen, nyújtja mindenek fölött Isten kegyelmének tudatát. Azt, hogy mi bűnös emberek régen ítéletet érdemeltünk volna, egyenként is, együtt is, de Isten türelmesen vár, hogy megtérjünk. Milyen nagy az ő türelme! Mennyire rászolgáltunk valamennyien az ő jogos haragjára és ítéletére – és reggelente mégis felkelhetünk, indulhatunk utunkra kedvünk szerint, minden nap egy újabb lehetőség, és erről minden hívő ember jól tud a szívében, hogy ez ajándék. Mennyire méltatlan ehhez a rosszkedv, az elégedetlenség vagy éppenséggel a szitkozódás!

 

Aztán az Istenországa gazdagságához, a nagy vacsora többletéhez tartozik választottságunk tudata is. Ez is olyan gazdagság, amit bűn semmibe venni. Isten úgy döntött, hogy akar velünk valamit kezdeni, valami többet, mint sok más emberrel. Nekünk adott hívő szülőket, nagyszülőket, testvéreket az Úrban, adott az evangéliumra fogékony lelkületet, adott megszólítást és elhívást, hogy végezzünk el ebben a világban valami fontosat, amit ő éppen általunk akar megvalósítani az emberek között. Mi mindnyájan, akik hitben igent mondtunk Jézus elhívására, választottak vagyunk, akiket értékhordozóknak jelölt ki az isteni szeretet. Lehet, hogy nem sugárzó nap vagy nem is ragyogó kettőscsillag az a fény, amit mi egyenként hordozunk, de egy parányi gyertyafény bizonyosan, ha élő hit van valahol egy szívben, ami egy másik embertársunknak egészen biztosan hasznára lehet. Mint tanítványok, a világ világossága lehetünk és legyünk is, így biztatott minket Jézusunk. Örüljünk ennek a megbízatásnak, hogy választottak lehetünk, Isten gyermekei, akiket ő hívott el és akiket ő vezet a megszentelődés útján!

 

És folytathatnánk még keresztyén életünk “nagy vacsora” mivoltának, gazdagságának jeleit, de ez lehet akár ennek a február végi, téli vasárnapnak a további lelki tennivalója is, csak szedjük össze bátran odahaza, délután elgondolkodva majd, milyen gazdagságokban is részeltet minket elhívó, kiválasztó Urunk, mik is azok a többletek, ami miatt bátran hihetjük, hogy Isten gyermekeiként valóban egy gyönyörűen terített, ünnepi asztal vendégei vagyunk.

 

Feltéve, ha tényleg azok vagyunk – és itt újra jó megállnunk és elgondolkodnunk. Mert keresztyén emberekkel is megesik, hogy valamikor régen, egyszer már kaptak meghívást a nagy vacsorára, de a jelen életük – lelki tartalmát illetően – nem hogy egy ünnepi fényekkel ékesített vendégséghez, hanem inkább egy hajléktalan fázós, magános didergéséhez hasonlítható inkább. Ebben a példázatban pontosan meg van fogalmazva, hogy miért van ez így, ha valahol így van. Mert a házigazda üzenetet küld, és akkor a meghívott embernek az lenne a dolga, hogy meghallja ezt az üzenetet, kizökkenjen abból, amiben van, és komolyan véve a hívást máshoz fogjon, mint amiben éppen olyan nagyon elmerült.

 

Az egyik ember a munkára hivatkozik, földet vettem. A másik a gazdasági ügyeire, amiket intéznie kell, öt pár ökröt vettem, mondja, s az előbbre való Isten királyi uralmánál. A harmadik személyes dolgaira, családi ügyeire utal, most nősültem. Hány ember van teljesen elfoglalva személyes kapcsolatok, emberi problémák ügyeivel! És ezek mind valóságos, ténylegesen megoldandó feladatok, csakhogy a meghívást el lehet velük játszani, ha még Isten királyi uralmánál is fontosabbnak növik ki magukat. Vannak persze ezeken kívül is bőven ügyek, amikben el lehet merülni: mindenki pontosan ráismerhet a maga életéből, hogy ő miben merült el olyan nagyon, és mi az, amiből ezért a nagy vacsora gazdája ki akarja zökkenteni a maga váratlan meghívásával, hogy valami jobbat közöljön ővele is.

 

Amikor az ember visszautasítja ezt a meghívást, akkor egyetlen büntetése lesz – kimarad a nagy vacsorából. Tessék megfigyelni, hogy nem Isten nyúl utánunk, hogy büntessen minket, hanem egészen ránk hagyja, hogy távolmaradásunkkal magunkat ítéljük el. Hiszen kimaradni Isten királyi uralmából, vagyis az általa nekünk elkészített nagy vacsorából annyi, mint magunk felett ítélkezni elmarasztalóan. Nem kell itt külön tűz és külön pokol majd a halál után, elég nekünk a fogcsikorgató és gyűlölködő mindennapokban megmaradni, az maga a kárhozat. “Mondom nektek, hogy azok közül senki meg nem kóstolja vacsorámat, akiket meghívtam, s akik azt visszautasították ilyen, vagy olyan indokkal.”

Ha bárki közülünk úgy érzi, hogy ő nem boldog, nem elégedett, nem azt az életet éli, amit élhetne, annak egyet ajánlhatunk: vizsgálja meg, hajlandó-e hallani a nagy vacsora gazdájának meghívását vagy sem, mert minden ezen múlik. Persze, hogy kizökkent, persze, hogy újat kezd, persze, hogy lesz, amit ott kell érte hagyni, aminek a jelentőségét át kell értékelni, de az ő asztalához invitál, nem máshová!

 

Ez az asztal, ez a királyi vendégség számunkra az úrvacsorában ábrázolódik ki legteljesebben. Abban a szent vendégségben, amikor egy falat kenyér és egy korty bor fenséges egyszerűségében Jézus Krisztus értünk magát adó, végtelen nagy szeretetére emlékeztet és arra nem csak emlékeztet, de abban részesít is minket. Amikor úrvacsorázunk, akkor elfogadjuk az Urat és elfogadjuk egymást is.
Őt elfogadva megújul a bensőnk, hiszen ő maga tud bennünk újat teremteni, senki más – még mi magunk sem. Ez a befogadás a hit igenje, amikor elfogadjuk végre azt, hogy ő jobban ért a mi életünkhöz minálunk. E nélkül nincs megtisztulás, nincs új kezdet. Mi csak foltozgatni tudjuk a régi ruhát, de ő tud egészen újat adni is. Erre van szükségünk mindenek előtt, vele megbékülni, vele békességre és szeretetre jutni. Ebből fakad minden további jó.

 

Egymást befogadva pedig elismerjük azt, hogy senki nem jobb vagy rosszabb a többieknél, mindnyájan felmentett bűnösök vagyunk, akiknek tízezer tálentum arany adósságot engedett el a gazdánk, nem fojtogathatjuk tehát egymást száz dénár adósságért. Az úrvacsorában tehát megújul az összetartozásunk Istennel és egymással, valósággal újra megerősítjük a szövetséget, ahová a keresztségben bennünket is befogadott az élő Isten.

 

Ez olyan csodálatos és magasztos magaslata az emberi életnek, hogy ettől teljesen idegen minden erőszak. Sok bibliafordítás még ma is a régi, téves fordítás szerint azt mondja, “kényszerítsetek bejönni mindenkit” – pedig egyszerűen arról van szó, hogy “késztessetek” bejönni, terelgessetek bejönni lehetőleg mindenkit, nem pedig az, hogy erőltessetek, vagy erőszakkal vegyetek rá bárkit is ilyesmire. Ez a középkori szellemiséget tükröző téves fordítás idegen az újszövetség szellemétől, ideje, hogy jól értsük: tegyetek azért, hogy bárki bejöhessen, ez itt a valódi üzenet. Ebben a tekintetben biztosan van növekedni valónk, hiszen annyira el vagyunk foglalva magunkkal, amennyire csak lehet. Legyen időnk és legyen szeretetünk másoknak javára lenni abban, hogy ők is eltaláljanak a terített nagy vacsora asztalához, Isten királyi uralmához.

 

Ezekben pedig erősödjünk meg: nem csak köznapiságban, hanem ünnepi örömben is lehet keresztyénnek lenni, és ez az eredeti, ez az Isten gondolata szerint való. Ehhez még az elvileg keresztyéneknek is újra meg kell hallani a hívást, amit ő mond nekik, és ki kell zökkenni abból, amiben túlságosan elmerültek, különben nem csak a világ fiai, akik nyíltan elutasítják a hívást, de ők is kimaradnak a nagy vacsora többletéből. És az sem baj, ha megújul a hitünk az úrvacsora központi jelentősége felől: Istenünk az egész embervilágot az ő szent vendégségébe várja! Ami ma előkép, az az ő szeretetében a jövendő valósága – ebben a hitben érjünk rá egymásért imádkozni, egymást hívogatni, betegeinket és az erőtleneket látogatni és mindenkiben a jót erősíteni! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Urunk Jézus Krisztus, köszönjük újabb hívásodat, hogy ma is, újra is asztalodhoz vársz bennünket. Nem vagyunk méltók, hogy ezt elfogadjuk, de egész szívünkkel vágyunk a közeledbe, akinek szeretete beragyogja a mindenséget és aki a latornak is megbocsátottál a kereszten. Hadd teljen meg a mi szívünk is új élettel. Adj nekünk olyan gondolatokat, amiket nem tudunk gondolni magunktól. Adj olyan hitet, ami ha csak egy mustármagnyi is, de igazi, és ezért hegyeket mozgathat meg. Segíts minket, hogy türelmes, jó emberekké lehessünk, akik nem másokban keresik a hibát és akik nem lelik örömüket mások botlásaiban és gyarlóságaiban. Vezess minket a most következő hét napjaiban, hogy hivatásunkat betölthessük, neked hűséges követőid, egymásnak pedig testvérei lehessünk. Ámen.