Vénségemig és megőszülésemig is

Igehirdetés 2010. április 18.

Vénségemig és megőszülésemig is

 

Lekció:Luk 2,25-38

Textus: Zsolt 71,18 Ézs 46,6

„Vénségemig és megőszülésemig se hagyj el engem, ó Isten, hogy hirdessem hatalmadat e nemzetségnek, és minden következőnek nagy tetteidet.”

”Vénségetekig is ugyanaz maradok, megőszülésetekig is én hordozlak benneteket. Én alkottalak, én hordozlak, és megszabadítalak.”

 

 

Imádkozzunk!

Istenünk, te úgy alkottad a mindenséget, hogy benne helyet készítettél az embernek, aki képmásod hordozója, és neked hírnököd lehet. Nehéz szavakat találni, amikor megértjük, milyen félelmetes és nagy megbízatás is ez, aminek azonban nem tudunk megfelelni. De látjuk a Bibliában, és ez nagyon vigasztaló, hogy mégsem lehetetlen, mert a gyermek Jézus körül is ott voltak élemedett, idős emberek, akik felismerték őt, és életük gondjai és öregségük terhei ellenére is áldottak téged az ő elküldéséért és a szabadulásért, amit hozott a világnak. Megköszönjük, hogy mi is azért jöhettünk ma szent házadba, hogy ebben a szabadulásban örüljünk. Tedd igyekezetünket áldott és megszentelt szándékká, hogy igéd mindnyájunkat építsen, tisztogasson és vigasztaljon. Jézusért kérünk, hallgass meg minket! Ámen.

 

Igehirdetés

Amikor egy elhagyott, távoli helyről van szó, szokás róla mondani, hogy Isten háta mögötti. Van ebben a meghatározásban valami kedélyes: mosolyogva mondjuk, bár a helyről ott a világ végén esetleg tényleg nem lehet semmi jót sem elmondani. Amikor azonban egy költő szól úgy, hogy Isten is elhagyott, vagy a Biblia népe mondja magáról, hogy elfordult az Úr, akkor sokkal súlyosabb dologról van szó. Ilyet a legnagyobb kétségbeesésben gondolunk, s e mondat a legszomorúbb pár szó, amit ember megfogalmazhat.

Hiszen mindnyájan tudjuk, hogy külső hatalommal mindent el lehet venni tőlünk, emberektől, a ruhánkat, a házunkat, bármi tulajdonunkat, sőt még az életünket is, azt az egyet kivéve, hogy magunk határozzuk meg, miként is viszonyulunk a dolgokhoz, amik érnek bennünket. Ez a lelki szabadság az ember kiváltsága, ez a mi méltóságunk, amit örök Alkotónk adott nekünk – az egész mindenségben valóban páratlan lehetőséget, amit szokás az ember önvalójának is nevezni, merthogy ettől ember az ember. Ám lehetnek pillanatok, amikor még ez is elvész. Így vagy úgy, de az ember mindig eljátssza a szabadságát, elveszíti igazi önvalóját és jöhetnek aztán helyzetek, kétségbeejtő magányosság, elhagyatottság, talán éppen az öregedés és vele a növekvő tehetetlenség, a kiszolgáltatottság érzete, az, hogy fölösleges vagyok, csak teher mindenkinek. És akkor egyetlen kérdés marad – van-e Istene az embernek, vagyis megőrizte-e még az önvalójának égi, nagy szabadságát, azt az isteni szikrát, parányi lángocskát a lelkében, amit a Teremtő nekiadott, amikor megalkotta őt. Ezt a lángot megőrizni magunkban a legnagyobb emberi feladat, és áldjuk Istent azért, hogy ezt az órát is azért adta most itt nekünk, hogy táplálhassa bennünk ezt a tüzet, vagy ha kialudt volna már, akkor újra meggyújthassa azt a szívünkben.

Mai igénk öregségről és megőszülésről szól, ami némelyeknek közöttünk már nem is távoli dolog, mert így vagy úgy, talán csak pár ősz hajszál erejéig, de immár benne élünk. Mások még az élet derekán járva, vagy éppenséggel az út elejét taposva azt gondolják, soha nem fog eljönni ez az idő. A Biblia azonban arra figyelmeztet, mindnyájunkra eljön, akarjuk-e vagy sem, éspedig elég hirtelen: „Az ember élete hetven, vagy ha feljebb, nyolcvan esztendő, és nagyobb részük nyomorúság és fáradtság, amely gyorsan tovatűnik, mintha repülnénk” – mondja a zsoltáros. (Zsolt. 90,10) A tovatűnő évek, az elsuhanó évtizedek sorsát éljük mindahányan, ahogyan a költő mondja: „…és az évek szálltak, mint a percek, Kihulló véred harmatával irgalmazz nekünk, Jézus herceg!” (Faludy Gy.)

Erről az elkerülhetetlen állapotról szól ma két igénk is: az egyik egy kérés, a másik pedig egy ígéret formájában. A kérés így hangzik: „Vénségemig és megőszülésemig se hagyj el engem, ó Isten, hogy hirdessem hatalmadat e nemzetségnek, és minden következőnek nagy tetteidet.” Az ígéret pedig, szinte válaszként így szól: ”Vénségetekig is ugyanaz maradok, megőszülésetekig is hordozlak benneteket. Én alkottalak, én hordozlak és én megszabadítalak benneteket.”

Induljunk ki abból, hogy a bibliai szentíró bizonyára azért írta le nekünk ezt a kérést a Zsoltárok könyve 71. fejezetében, mert arra akar bíztatni minket, hogy mi is kérjük ezt a dolgot bátran imádságunkban. „Vénségemig és megőszülésemig se hagyj el engem, ó Isten, hogy hirdessem hatalmadat e nemzetségnek, és minden következőnek nagy tetteidet.” Azért bíztat erre bennünket az ige, mert nem fölösleges dolog az imádság, mint ahogyan már önmagában az sem mindegy, mit forgatunk a fejünkben, min jár az eszünk. Hát még mennyivel fontosabb pillanat az, amikor gondolatainkkal, szándékainkkal, céljainkkal megpróbálunk odaállni az Örökkévaló elé! Akinek kihalt a szívében az imádság, kezdje újra. Akinek megszokottá, gépiessé vált volna, fényesítse ki, tegye igazivá és szívből fakadóvá. Mert az kap, aki kér, az talál, aki keres, és annak szoktak ajtót nyitni, aki bezörget, nem pedig annak, aki ott áll az ajtó előtt szótlanul.

Sokkal nagyobb lehetőség rejlik az imádságban, vagyis abban, hogy mi megpróbáljuk megszólítani teremtő Urunkat, mintsem az elidegenedett modern ember ezt egyáltalán sejteni tudná. Leginkább ahhoz lehet hasonlítani, amikor egy kicsi korában szüleitől elszakított gyermek később mégis mindent megtesz azért, hogy megtalálja a szüleit, és amikor ez sikerül, akkor kölcsönösen nagyon örülnek egymásnak. Vagy gondoljunk a régi barátokra, a gyermekkori pajtásokra, akik az elemi iskolában egy padban ültek és valamikor nagyon jóban voltak, micsoda öröm az újra találkozás negyven, vagy ötven év múlva! Hát ennek az örömét hasonlíthatjuk ahhoz, amikor visszatalálunk Teremtőnkhöz, aki a találkozás öröméhez még azt is mindig hozzáteszi, hogy visszaadja nekünk a régen elveszett önvalónkat is.

Így és ennek a jegyében bíztat bennünket most ez az ige arra, hogy mi is kérjük imádságban: „Vénségemig és megőszülésemig se hagyj el engem, ó Isten, hogy hirdessem hatalmadat e nemzetségnek, és minden következőnek nagy tetteidet.”

Amikor azonban ezt a nagyszerű fohászt alaposabban végiggondoljuk, hamar észreveszünk valami fontosat. Ebben az imában nem csak arról van szó, hogy mi magunkért imádkozunk, hosszú és egészséges életért. Nem csak azt kérjük, hogy lehetőleg ne kelljen sokat szenvednünk, amikor eljön a vénségünk és a megőszülésünk, és a hazatérés a küszöbön áll. Sokan nagyon félnek, és a példák miatt azt látjuk, néha nem is alaptalanul attól, hogy fájdalmak és talán lelki kétségbeesés közt kell majd elmenniük innen. Ez az imádság azonban valami többre tanít minket, mint hogy ennek elkerülése legyen az egyetlen jó dolog, amit magunk előtt látunk, és amiért imádkozunk. Azt mondja, azért ne hagyj el vénségemig és megőszülésemig sem, hogy hirdethessem a te hatalmadat ennek a nemzetségnek, és minden következőnek is a te nagy tetteidet.

Ugye, érezzük, hogy itt mennyivel többről van szó az egyéni életünk fájdalommentes lebonyolításánál. Aki már így imádkozik, aki ezért kéri öregedésében is, az elsuhant évek és évtizedek után is Isten közelségét – azt, hogy ne hagyj el, Uram, hadd hirdessem hatalmadat és nagy tetteidet azoknak, akik még nem ismernek téged – annak az élete már kinyílt a többiek számára. Az ilyen ember már valóban nem magáért él, éspedig nem csak abban az értelemben, hogy néha próbál nekik segíteni ebben vagy abban, kisebb vagy nagyobb dolgokban, hanem abban az értelemben is, hogy éppen a legfontosabbat, Isten megismerését és az ő nagy tetteinek meglátását akarja a kezükbe adni.

Ne felejtsük el, egyáltalán nem mindegy, hogy miként öregszünk. A múltkorában hallottam valakitől, aki éppen válófélben volt, hogy a párja „nem jól öregszik”. Találó megfogalmazás, amikor a másik emberről van szó, és talán arra vonatkozott, hogy az illető zsémbes, gyanakvó, ellenséges vagy indulatos – de arról természetesen nem esett említés, hogy ő maga ugyan miként öregszik. Áprily szép verse juthat ilyenkor az eszünkbe, mint minimális program, amit mindnyájunknak jó lenne megszívlelnünk:

 

„Öregség, bölcs fegyelmezője vérnek,

taníts meg, hogy Csendemhez csendben érjek.”

 

Milyen nagy és jó dolog, amikor az Örök Csendre készülő ember már tanul maga is halkabb lenni. A költő mindenesetre így folytatja kérését az öregséghez:

 

„Ne ingerelj panaszra vagy haragra,

hangoskodóból halkíts hallgatagra.

Ne legyek csacska fecskéhez hasonló,

ritkán hallassam hangom, mint a holló.

A közlékenység kútját tömd be bennem,

karthauzi legyek a cella-csendben.

Csak bukdácsoló patakok csevegnek,

folyók a torkolatnál csendesednek.”

(Áprily: Kérés az öregséghez)

 

Lehetséges ez az átalakulás, ez az igazi, aranyló beérése a léleknek? Minden bizonnyal, hiszen a Szentírás nem csak kérés formájában őrizte meg ezt a dolgot, hogy „Vénségemig és megőszülésemig se hagyj el engem, ó Isten!” – hanem ígéret formájában is. Éppen a napokban olvashattuk Ézsaiás könyvében, remélem, sokan voltak, akik felfigyeltek rá és mélyen a szívükbe írták: ”Vénségetekig is ugyanaz maradok, megőszülésetekig is én hordozlak benneteket. Én alkottalak, én hordozlak, és én meg is szabadítalak.”

Miért olyan erős ez a pár szó? Mert a földi élet legnagyobb tényével, a változékonysággal állítja szembe Isten hűségét. Körülöttünk minden változik, új történelmi szakaszok kezdődnek, megszokott állapotok megszűnnek, társaink, még a leghűségesebbek is, elhagynak a mulandóság következtében. Mi magunk is változunk, és nem csak az arcunk, hanem a tulajdonságaink és a belső állapotunk is. Ahogy egy régi magyar ének mondja: „Ez világ miolta’ fennáll ő mivolta, sűrű változás. Minden dolga ínség, bánat keserűség, és áhítozás. Nincsen benne állandóság, minden hiábavalóság.”

Mai igénk nem állítja azt, hogy ez nem így van. A világ tényleg változik, és valóban nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba, ahogy azt az ókori görög filozófus is megállapította.  A világban nincs állandóság, de a világ alkotójában igen. ”Vénségetekig is ugyanaz maradok, megőszülésetekig is én hordozlak benneteket. Én alkottalak, én hordozlak, és én meg is szabadítalak.” Ezek a szavak nem az igehirdető szavai, ez maga az ige, amit Isten mond nekünk. Arról biztosít bennünket, hogy ő nem változik. Szeretettel indított minket életünk útjára, szeretettel kíséri minden lépésünket, és akkor is az ő jósága fog őrködni felettünk, amikor a testünk porrá lesz. Ahogy Berzsenyi mondja a Fohászkodásban: „…zordon, de ó, nem lehet az gonosz, mert ott is elszórt csontjaim kezeid takarják.”

Ennek a hitében forgassuk szívünkben az öregedésről és a megőszülésről szóló kérést és ígéretet. Találjunk vissza az imádkozáshoz, mint emberi életünk legmagasabb rendű tettéhez. Legyen ez az ima azonban nem csak önmagunkért szóló, mint amiben magunknak kérünk kedvezményeket, hanem legyen a szív kinyílása azok felé is, akik még nem ismerik őt. Azt a nagy szeretetet és jóságot, aki életünket akarta, teremtette, aki naponként hordozza és mindenek felett meg is tudja szabadítani. Ámen.

 

Imádkozzunk!

Köszönjük Urunk, hogy te nem csak tanítasz bennünket imádkozni, hanem magad is könyörögtél értünk véres verejtékkel, mérhetetlen szenvedéseid közepette, mert szerettél bennünket, mindvégig szerettél. Légy áldott, hogy ma is imádkozni tanítasz bennünket és arra biztatsz, hogy lélekben szakadatlanul keressük a te közelségedet. Köszönjük, hogy egymásnak teremtettél minket, embereket, akik ott állhatunk azok mellett, akiknek erősítésre és támogatásra van szüksége. Így imádkozunk azért a családért, akik az elmúlt héten temették el a hitvest, édesapát, nagyapát és testvért, és így könyörgünk azért a családért, ahol ma éjszaka tért haza a hitves és édesapa. Könyörülj a megtört szívűeken, vigasztald a gyászolókat és gyógyítsd a megsebzett lelkeket. És megköszönjük neked azt is, hogy nem csak egymásnak, hanem a magad számára is teremtettél minket, és ezért a legnagyobb mélységben, szomorúságban és elhagyatottságban is a tiéid vagyunk és örökre azok is maradunk. Ebben a hitben erősíts mindnyájunkat, és vezesd lépteinket a most következő hét napjain! Ámen.