Igehirdetések

Viharban és égzengésben

A hegyek hűséggel ott vannak, ahol lenni szoktak. Néha mégis ugrálni kezdenek – mi történt? Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

Igehirdetés 2018. január 14.

Viharban és égzengésben

 

Lekció: Zsolt 29, 1-11

Textus: Zsolt 29,1-2 Zsolt 29,9-11

„Magasztaljátok az Urat, Isten fiai, magasztaljátok az Úr dicsőségét és hatalmát! Magasztaljátok az Úr dicső nevét, boruljatok le az Úr előtt szent öltözetben!…

…Szent helyén mindenki őt dicsőíti. Az Úr uralkodik az áradat fölött, ott uralkodik az Úr, az örökkévaló király. Az Úr adjon erőt népének, az Úr áldja meg népét békességgel.”

 

Igehirdetés

Miért érdemes tudni, hogy egy bibliai szöveg milyen régi? Némelyek szerint ez nem fontos, hagyjuk a témát – foglalkozzunk inkább a mai élettel. Részben igazuk van, hiszen mi valóban most és itt élünk – ám csak részben.

Amikor megpillantunk egy százéves épületet, már tisztelet tölt el bennünket, ha pedig az valamely híresség otthona, vagy akár pár órás látogatásának színhelye volt, még inkább – mit kell hát érezzünk, amikor egy ószövetségi zsoltárról megértjük, hogy legkevesebb háromezer esztendős imádság? Csodálkozás és áhítat kél az emberben, hogy olyan távoli hívő nemzedékek életébe kapcsolódhatunk egy pár sor olvasása révén!

A 29. Zsoltár az Örökkévaló hatalmas megjelenéséről szól, éspedig a viharban. Középső részében, lekciónkban ezt olvastuk: „…Isten hangja zeng a vizek fölött, mennydörög a dicsőséges Isten, az Úr, a nagy vizek fölött. Az Úr hangja hatalmas, az Úr hangja fenséges. Az Úr hangja cédrusokat tördel, összetöri az Úr a Libánon cédrusait. A Libánon ugrál miatta, mint egy borjú, és a Szirjon, mint egy bivalyborjú. Az Úr hangjára lángok törnek elő. Az Úr hangja megremegteti a pusztát, megremegteti az Úr Kádes pusztáját. Az Úr hangja megriasztja a szarvasokat, letarolja az erdőket…”

E félelmetes sorokat az 1928-ban kiásott föníciai városállam, Ugarit romjai között eredeti helyi ékírásos formájában megtalálták. Az ősi tengerparti város Kr.e. 1200 táján, a bibliai honfoglalás idején tengeri népek támadásai miatt elpusztult, a szöveget tehát ennél korábban ismerték és használták már a környező kánaáni népek, akiktől a honfoglaló zsidók átvették. Írtak hozzá bevezető és záró bekezdést (ez igehirdetésünk textusa), a Baál Hadad szír viharisten nevét Jahve nevével helyettesítették, a záró sorokban pedig Izrael népére kértek áldást. A zsoltár későbbi görög fordításában még az is szerepel: „A szent helyről kijövetelkor”. (ekszodiou szkénész)

Ezeken elgondolkodva először is megállapíthatjuk, hogy a tények tisztelete nem kárára, hanem javára van hitünknek. Ezek szerint ugyanis voltak idők, amikor a közel-keleti népek egymásban még nem az ősellenséget látták, hanem bizonyos lelki testvériségben éltek, a másik hitét megbecsülték – egymás imáit imádkozni tudták. Tegyük hozzá, hogy a Baál-vallás kétségtelen erkölcsi lezüllése, ami ellen a zsidó próféták dühösen és joggal hadakoztak, évszázadokkal későbbi fejlemény – mi már kizárólag arról hallunk a Biblia lapjain. A 29. Zsoltár, melynek egyébként mezopotámiai megfelelőjét is megtalálták, a termékenyítő esőnek kitett, mezőgazdasággal foglalkozó kultúrára utal, s a történeti adalékok tanúsága szerint Izraelen kívüli eredetű, archaikus kánaáni himnusz. Hitünk kánonja, a Szentírás tehát bízvást alkalmaz egy másik nép szívében született vallási szöveget, azt a saját legszentebb Szentélyében imádkozza, mert mércéje még nem etnikai, hanem tartalmi megalapozottságú. Ezt az ókori „ökumenikus” lelkületet ma csodálattal és áhítattal szemléljük, annál is inkább, mert a bibliatudósok szerint éppen az egyik legrégebbi zsoltárban találkozni vele.

De nézzük magát a rendelkezésünkre álló bibliai szöveget – melynek legősibb, ugariti változatában (amit a 29. zsoltárban a középső bekezdés képvisel) még Baál Hadad neve szerepelt az „Isten” és az „Úr” helyén. A mennydörgésben, villámokban és szélviharban manifesztálódó, pusztító borzalomról van szó, a végső nagy erőről – s még azt is ismételten hozzáteszi a szöveg, hogy mindez nem ő maga, hanem csak a hangja! Ami egyben azt is jelenti, lehet, nem feltétlenül voltak olyan nagyon bálványimádók (vagy természetimádók) azok az ókori népek – tudtak még különböztetni jelkép és jelentése között.

A magyarázók, éppen az eddig említettek figyelembe vételével lehetségesnek tartják, hogy az első, már izraeli eredetű bekezdésben szereplő „Isten fiai” egy korabeli isten-panteon, alkalmasint más népek isteneit, alacsonyabb hatalmasságait jelenti – s őket szólítaná fel a szerző hódolatra. Tény, hogy az ószövetségi Jób könyvében olvassuk: eljönnek Isten fiai, hogy hódoljanak őelőtte, köztük a Sátán is. (Jób 1,7 Jób 2,1) A 29. zsoltár ilyen „mitológiai” olvasatának azonban ellene mond a szent öltözet említése, amely jellegzetesen istentiszteleti utalás, valamint a „A szent helyről kijövetelkor” felirat – ami a zsoltár használatára utal. Ezekben nagyon is az e földi „Isten fiait” szólítja meg a zsoltár, akik a salamoni templom megépítése előtt a szent sátorban s pitvarában imádták az Urat. Végtelen méltóságukra emlékezteti őket: ti nem annyit értek, amennyit ma áruitok közül el tudtatok adni a piacon, s nem annyit, ahány főhajtás üdvözölt benneteket hazafelé – ti Isten fiai vagytok!

Ezzel azonban a bibliai hit központi fogalmához érkezünk. Olyan emberi méltóságot jelent „Isten fiai” közé tartozni, mint a világ oszlopai, szegeletköve, és a hajnalcsillagok társaságában lenni:

 

„Hol voltál, amikor a földnek

alapot vetettem?

Mondd el, ha tudsz valami okosat!

Tudod, ki szabta meg annak méreteit,

vagy ki feszített ki fölötte mérőzsinórt?

Mire vannak erősítve oszlopai,

vagy ki helyezte el sarokkövét,

amikor együtt vigadoztak

a hajnali csillagok,

és ujjongtak mind az istenfiak?”   (Jób 38,4-7)

 

Ennek az emberi méltóságnak helyreállítása mindenkor szükséges. Miért? Mert az Isten ellen fellázadt ember Paradicsomon kívüli állapotának egyik legfőbb jellemzője éppen a megalázottság. Nem olyan az élet, mint szeretnénk, s ez megszégyenítő – másoknak valahogy minden sikerül. Akiket sokra tartunk, azok lenéznek vagy semmibe vesznek, esetleg ki is fejezik, hogy elvannak nélkülünk – rengeteg arcpirító mozzanat számlálható meg egy életúton. Az így szerzett sebek mögött pedig gyakorlatilag szinte mindig a saját mértékvesztésünk rejlik. Törvényen kívül helyezte magát? Hát most ott van. Törvény és mérték nélkül, összezárva saját egetverő ambícióival, és szenved. Megalázott és nagyratörő, önmagában kételkedik, és énjét isteníti – egyszerre.

„Nincs békessége a hitetlennek” – ahogy a prófétáknál olvassuk: nincs és nincs. (Ézs 48,22  Ézs 57,21  Jer 6,14) Ha majd újra Isten gyermekei lesznek, annak minden összefüggésével, ha szó szerint „helyreállítják” önmagukat, s szégyenkeznek a Szentséges felé csak pillantva is, akkor újraalapozódhat létezésük – addig viszont nincs békesség. Mi van helyette? Bizonytalanság és zűrzavar, egyre fokozódó zavarodottság, sőt még rettegés is. Mint a villámok csapkodása idején.

És ebben az összefüggésben fogant a 29. Zsoltár. Aki volt már valaha égzengés idején védtelen helyen, őrjítő villámcsapkodásoknak kitéve – az tudja, miről van szó. Amikor ezer bika üvöltése a szélvihar, ránk ordít az égiháború s az életünk egy lyukas krajcárt sem ér, akkor hirtelen megértjük, mit jelent embernek lenni. Pontosabban újra megértjük, mert tudtuk mi már azt – csak jött az állam, a tudomány, a bankok, a korlátlan lehetőségek és az emberi jogok – és mi elpimaszodtunk. Elhittük, hogy nekünk alapból jár az egészséges gyermek, éspedig pontosan akkor, amikor éppen eszünkbe jut, meg az úgynevezett nívós élet – és természetesen más sikerek is. Villámokról, mennydörgésről szó sem lehet, autóval úgyis mindig hazaérünk. Ahhoz, hogy pusztító vihar és égzengés egyáltalán képbe kerüljön, el kellene olvasni a 29. Zsoltárt, de kinek van arra ideje. Aztán mégis megszólal az „Úr hangja”, váratlanul és őrjítően – s letarolja a Libánon cédrusait. Mert olyankor az beszél, aki a vizek áradatán  trónol, aki a felhők fölött lakik. Ha ő a hangját hallatja, a hegyek ugrálnak, mint egy borjú, és a Szirjon (5Móz 3,9), mint a bivalyborjú, tűzlángok törnek elő – mi pedig nem értjük, mi történik. S miért pont velünk!

A szenthelyről kifelé jövet imádkozzon így az ember, tanácsolja a Septuaginta – ami azt teszi: ha “letudottnak” vélne bármit is a vallásosságával, akkor egyáltalán nem ért még semmit. Nincs rendben az életem csak azért, mert mögöttem zúg az orgona. Meg kell érteni, föl kell fogni, hogy a valóság rettenetes. Amikor megzendül Isten hangja, megremeg bele a puszta és megriadnak a szarvasok – az emberi érvelés pedig tökéletesen üres és hiábavaló. Fogadalmat lehet tenni, mint Luther, ami az élet megjobbítása – de a nagy, külső történések nem a mi kezünkben vannak. Ezt az embernek élete útján valamikor föl kell fognia – éspedig úgy, hogy a hegyek ugrándozásai és az erdők letarolása mégis mind, őhozzá terelgetnek vissza!

A „szent öltözet” ugyanis, amiben Isten gyermekei hódolhatnak az Úr előtt, a cselekedeteket jelenti, nem pedig a pillanatnyi ruhaviseletet. Könnyű lenne egy imasállal vagy kultuszi föveggel, netán liturgiai divatbemutatóval (újabban modern antiöltözettel) kiváltani az etikumot – de sajnos, nem megy. Az Úr előtt „szent öltözetben leborulni” annyi, mint tisztán élni, és komolyan venni a szolgálatot, amire hívattunk.

Majd azután szólhat az ima Isten népéért is – de csak utána. Az örökkévaló királyt nem lehet kevesebbel kifizetni. Előbb a helytállás, a meghozott áldozat, a tisztességes munka – utána népem ügye, a szimbolikus szint. Jelszavakból hallottunk már eleget, zászlókat is lobogtattak igen szép feliratokkal. Most már következzen egy kis megvalósítás, önmagunk fölé növés – ha egyszer ilyen nemes mezőkre tévedtünk. Azután helye lesz a többinek is: „Az Úr adjon erőt népének, az Úr áldja meg népét békességgel.”

Igen, erő és békesség! Erő a helyes tettek véghezviteléhez, és békesség a szívben. Ezek jelzik, ha az égzengés használt valamit. Az erőtlen embert sopánkodás jellemzi: mindig van mire panaszkodni, élesebb változata pedig ugyanennek mások megítélése. E két téma uralja a pletykaszintű, intrikus életet – sopánkodás és mások befeketítése. Szomorú program.

Isten gyermekeinek viszont csodálatos módon van erejük. Ők tudnak hallgatni, amikor arra van szükség, idős családtagot elápolni, és nehezen megfejthető embereket megérteni. Honnan van erejük? Kapják felülről. A pár perc komolyan vett áhítat, amit önfegyelemmel maguknak megkeresnek, naponta feltölti őket. Képesek akár még tíz percet is koncentrálni! De hagyjuk az iróniát. Már csak azért is, mert az Úr nem csak erőt ad népének, hanem békességet is – az pedig tényleg ritka portéka. Éppen az előbbiekben hallottak miatt: nincs békesség a hitetlennek. Csak harag, aggódás, feszültségek és örökös gyanakvások vannak. A békességet Isten a gyermekeinek adja, mert ő maga az örök békesség – s juttat belőle övéinek pontosan eleget. (Péld 30,8) A mennyei béke nem a földön terem: azoké lesz, akik méltók rá.

Akkor hát mit tegyünk? Követve a zsoltárban elrejtett isteni igét, először is halljuk meg az Úr hangját égzengésben, villámcsapkodásban, és minden megrendítő eseményben, amikor a hegyek ingadozni kezdenek. Van ilyen az ember útja mentén sokszor. Ha már nem csak az ugráló hegyeket látjuk, de halljuk a hangot is, aminek azok engednek, s kivesszük üzenetét is – akkor beléptünk „Isten fiai” csapatába. Hirtelen észrevesszük, hogy ott a föld oszlopainak, sarokkövének, s a vigadozó hajnali csillagoknak társaságában vagyunk, teljesen függetlenül attól, emberek mennyire értékelnek, hogyan bánnak velünk – nincs okunk hát sem sopánkodásra, sem pedig embertársaink megítélésére. Dicsőíthetjük az örökkévaló Királyt “szent öltözetben”, azaz helyes cselekedetekkel – őt, aki a felső vizek fölött lakik, s aki a földnek alapot vetett. Átadhatjuk magunkat az ő mennyei békességének. Nála erő van, nem is akármekkora: figyeljünk csak az égzengésre! Az Úr ad az ő hatalmából ajándékba mindennapjainkhoz is pontosan eleget – nekünk hát marad szorgalmunk és türelmünk a feladatokhoz, amit az élet elénk hoz. Isten megáldja népét békességgel! Imádkozzunk most ezért, a zsoltár szavaival:

 

„Magasztaljátok az Urat, Isten fiai, magasztaljátok az Úr dicsőségét és hatalmát! Magasztaljátok az Úr dicső nevét, boruljatok le az Úr előtt szent öltözetben!…

…Szent helyén mindenki őt dicsőíti. Az Úr uralkodik az áradat fölött, ott uralkodik az Úr, az örökkévaló király. Az Úr adjon erőt népének, az Úr áldja meg népét békességgel.”

 

Így legyen! Ámen.