Veszélyes hely a világ

Igehirdetés 2016. július 3.

Veszélyes hely a világ

Textus: Lk 10,3 5-9 16

„Menjetek! Íme, elküldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé. Ha egy házba beléptek, legelőször ezt mondjátok: Békesség ennek a háznak! Ha ott a békesség fia lakozik, megnyugszik rajta a békességetek, ha pedig nem, reátok száll vissza. Maradjatok ugyanabban a házban, és azt egyétek, igyátok, amit adnak, mert méltó a munkás a maga bérére. Ne járjatok házról-házra. Gyógyítsátok az ott lévő betegeket, és mondjátok nekik: Közel van Isten országa! Aki titeket hallgat, engem hallgat, és aki titeket elutasít, engem utasít el, és aki engem elutasít, azt utasítja el, aki elküldött engem.”

Fohász

Uram, egy lépésre van tőlem a te országod, mégis benne élek megszokott köznapiságomban. Adj hitet és bátorságot, hogy kinyissam szívemet, és beáramolhasson hozzám szereteted! Ámen.

Igehirdetés

A naiv ember egész életében rohan boldogsága után, mint egy gyerek. Meg van győződve, hogy itt minden kizárólag azért létezik, hogy az ő vágyai beteljesüljenek. Aztán a tengerparton vagy a repülőtéren géppisztoly-sorozat meg bombarepesz éri, s nagyon csodálkozik, hogy ilyen is van. Nem érti. Haragszik a tektonikus erőkre, amik vulkán-kitöréseket okoznak és városok pusztulnak el, de ami fontosabb, akadályozzák a repülőgép-forgalmat, pedig ő nyaralni menne! Fel van háborodva, mikor háborúkról hall, és akkor is, ha valaki nem él százhárom évig s nem végelgyengülés viszi el. S egyáltalán, miért kell meghalni – hiba a teremtésben! Növekedjen a gazdaság és növekedjen a fogyasztás.

Más ember viszont szorong és nem vállal semmit, mert mit lehet tudni. Legjobb semmit nem kockáztatni. Ha valaki közeledik hozzá, biztosan csak ki akarja őt használni, maradjunk lehetőleg társ és felelősség nélkül. Vagy ha mégis van valaki, hát gyermek már nem kell, nekem ne sírjon itt. Legfeljebb egyetlen egy, ha nagyon muszáj, hogy ki ne maradjunk az élményből, de minek neki már testvér is. És gyűjtünk egész életünkben, mert az anyagiakból soha nem elég, s a szerzés nem ismer határokat.

Hogy állnak hát a dolgok? Szép-e az élet, vagy pedig rettentő? Ha az evangéliumra hallgatunk, azt látjuk, egyszerre mind a kettő. Gyönyörű dolog embernek lenni, hiszen még az út menti virágok és a felettünk röpülő madarak is egy végtelen nagy, atyai szeretetre mutatnak, mely mindazt, ami csak itt van akarta, és egészen nekünk adta – de a világban iszonyatos életellenes erők is jelen vannak. Hangtalanul jelennek meg, mint kígyó a kertben: egyszer csak ott vannak. Aztán kitépnek a Paradicsomból, mert pompásan beszélik vágyaink nyelvét, s elhitetik velünk, hogy olyanok leszünk, mint Isten. Valami bódulat vesz erőt az érzületen, most, most…! Aztán mégis fázni kezd valahogy az ember, s szégyelli magát. Nincs jó íze sem a munkának, sem az életnek, sem a családnak: kiderül, hogy a világ jó is, meg rossz is, egyszerre mind a kettő. S az élet kívül a Paradicsomon maga sem egyértelmű – míg csak újra meg nem leli az ember az „elvesztett közepet”.

Ezt így, legkésőbb élete közepéig fölismeri a legtöbb ember – igaz, nem mindenki vallja be magának. Az evangélium továbbvisz ennél a szomorú, kiábrándult pillanatnál. Menjetek! – kiáltja Jézus ragyogó szemmel tanítványainak. Menjetek! Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Van itt dolog elég! Isten országa közel van – s nézzétek, olyan sokan még nem tudják! Küszködnek vargabetűikkel, próbálkoznak hiú győzelmekkel, mindenféle megoldásokkal – pedig egyetlen ajtót kellene csak kinyitni a szívükben. Hát mondjátok meg nekik, hogy közel van hozzájuk Isten országa! Menjetek!

Ahol „befogadnak” titeket ezzel az üzenettel, ott azt egyétek, amit elétek adnak – vagyis ne legyenek igényeitek. Tartsatok mértéket, ne éljetek vissza az evangélium adta kiváltságos helyzetetekkel: ne legyetek se sztárok, se ünnepelt vendégek. Viszont gyógyítsátok a betegeket. Mert a meggyógyult életű ember körül valahogy gyógyulnak mások is: bűnökből, szenvedélyekből, sőt, a gonosz olyan rafinált kötelékeiből is, mint amilyenek emberi tulajdonságaink. Valaki egyszer nagyon megbántott egy testvérét, aztán bocsánatot kért tőle levélben ilyenformán: „Ne haragudj, de én ilyen vagyok, engem így kell elfogadni.” Akit megbántott, azt nem vigasztalták ezek a sorok, hiszen azt jelentették, “én ilyen vagyok – veled van a baj”…

A gyógyulás az ige gondolatkörében nem csak azt jelenti, mint a testi orvoslásban, hogy nincsenek bajok, nincsenek már tünetek – hanem azt, hogy valami nagy többlet van: üdvösség! Nagy-nagy béke, szelíd, megbocsátó szeretet, önmagam és mások elfogadása, és megbékélés a mulandósággal. Bach zenéje azért emelkedik sok más zene fölé, mert ennek a hangján szól. Meg-megjelenik benne a sóvárgás, a magányosság, még a sötét gondok is – de mindez hatalmasan, mégis egyszerűen átszellemül egy magasabb megbékélésben. Gyógyítsátok a betegeket azzal, hogy megértetitek, mindnyájunkhoz mindenhol, mindig közel van Isten országa!

Akiknek a halászat és a fogás értékesítése, meg a hálók szárítása volt az élete, mint Péternek és Andrásnak, és a többieknek, akik vámszedők vagy zelóták voltak, azoknak ezzel a megbízatással új világ nyílt ki – pontosabban nagyon is régi, hiszen a zsidók küldetése eredetileg is az volt, hogy az élő Istenhez vezessék a népeket. (2Móz 19,6 Ésa 49,6) Micsoda élmény a visszatalálás mindehhez! Mint amikor testvérek egy fél évszázad után újra találkoznak, pedig már elveszettnek hitték egymást – s most újra ott a gyermekkor, a szülői ház, a régi helyszínek… S ne gondoljuk, hogy ez valami ritka és hozzáférhetetlen lelki tapasztalás, mert Isten országa mindig, mindenkihez közel van! Igen, ez a megtérés: valami olyasmi, ami mindig az ajtó előtt áll – mint maga a zörgető Úr is. Most is ő mondja: menjetek, és beszéljetek erről mindenkinek! Mert a világ veszélyes hely ugyan, de nem a robbantások miatt. Hanem azért, mert le lehet élni az életet anélkül, hogy valaki az egy szükséges dolgot megtalálja (Lk 10,42), az egy szükséges lépést megtegye (Mk 12,34), s a szívét egyetlen egyszer megnyissa Isten királyi uralma előtt (Jel 3,20)… ez a földi élet igazi veszélye! Kimaradni az üdvösségből, a mennyei békéből – ami pedig oly közel van! Az igazi veszély nem Heródes meg Pilátus véres kegyetlenkedése, aminek modern változatai a repülőtéri terrortámadások – az igazi veszély az, hogy Isten országa közel van ugyan, mi pedig élünk továbbra is anyagiakat hajszolva, szeretet nélkül, sok félelemben és gyanakvásban, fogakat csikorgató ellenségeskedésekben.

„Menjetek! Íme, elküldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé!” – ennek nyilván van olyan jelentése, hogy kidobnak majd, bíróság elé állítanak (Mk 13,9-13 Csel 18,12), sőt, fogadalmat tesznek megölésetekre. (Csel 23,12-13) De az igazi veszélyek, melyek közt az elküldötteknek helyt kell majd állniuk, a saját lelkünk és életünk démonai – ezek inkább elveszíthetnek, mint más veszélyek. „A mi harcunk nem test és vér ellen folyik, hanem erők és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen” (Ef 6,12), olvassuk Pálnál – a belső, lelki harcban pedig sokszor valóban nehezebb helytállni, mint a testi küzdelmekben.

Ha van ott „békesség fia” – vagyis olyan valaki, aki szent komolysággal fogadja, nem veszi semmibe s nem játssza el, ami üdvösségére tartozik – arra a ti békességetek mintegy „átragad”, gazdagítja őt. Ha viszont lelki értelemben komolytalan emberek vannak ott, ne féljetek, békességetek visszaszáll rátok. Íme, a „békesség megmaradás törvénye”, mint Isten országának alapigazsága! Nem kell vitáznotok, békességetek van. A port is verjétek le lábatokról abban a városban, bizonyságul ellenük: nincs dolgunk többé veletek. Mindazáltal vegyétek tudomásul, hogy Isten országa közel van hozzátok.

Az ezt követő komoly figyelmeztetés valójában jó hír: „Aki titeket hallgat, engem hallgat, és aki titeket elutasít, engem utasít el, és aki engem elutasít, azt utasítja el, aki elküldött engem.” Pozitív megfogalmazásban mondhatjuk ezt úgy, ahogy egy helyen szó szerint olvassuk is Máténál: „Nem ti vagytok, akik szóltok, hanem a ti Atyátok Lelke az, aki szól bennetek.” (Mt 10,20) Igen, hihetjük Isten részéről ezt a nagy bizalmat. Ő megengedi és lehetővé is teszi, hogy néha ne mi beszéljünk, hanem ő szóljon általunk! Ez persze fényévekre van a hívő gőgtől, annak pont az ellenkezője: amikor fölfelé figyelünk, Urunk iránti alázattal, s úgy beszélünk embertársainkkal, méltányosan és szeretettel – akkor vagyunk alkalmas eszközök a Lélek számára. Ha mi elhallgatunk, ő beszélhet. És beszél is, de sosem a gőgünk által. Ő „a kevélyeknek ellene áll, az alázatosoknak pedig kegyelmet ad.” (1Pét 5,5) Mennyi, de mennyi emberi kakaskodást előzne meg, ha szavainkat így rostálnák meg – éspedig idejekorán! Tudok-e, akarok-e egyáltalán „az ő hangja” lenni a világban? Összefér-e ezzel a kioktatás, a keserű „megmondom neki”, vagy az elbújtatott, hamis szándék a szavak mögött? Egy francia mondás szerint a beszéd arra való, hogy gondolatainkat elleplezzük vele. Elég szomorú, ha így van – de az is, amikor „ami szívemen, a számon”, s belegázolunk a másik emberbe, mert nekünk „igazunk van”. Az őszinte kommunikáció sosem rombolás és nem megsemmisítő kritika. Vegyük csak észre, hogy amint tényleg a Lélek súgásaira figyelünk, találunk megfelelő szavakat is – atyáink Istene még erről is gondoskodik!

Veszélyes hely a világ? Igen, mert kizárhatjuk magunkat Isten országából. Minden más veszteség és baj semmi ehhez! Azt a békességet meg nem találni, ami örök Urunk, mennyei Édesatyánk ad nekünk, valóban az üdvösség eljátszása. Forduljunk hát mindenkihez ezzel a hírrel szívünkben: az ő országa közel van! Hozzád is, hozzám is, mindnyájunkhoz! Ha ebben az ügyben járok, el ne bizakodjam, haszonlesővé ne legyek. De mindenkor hihetem, ő ma is szól – s ha hozzá engedelmességem, még általam és bennem is!

“Légy örömmondó, békekövet:
hirdesd, a Szabadító elközelgetett!” (397.dics.)

Így legyen! Ámen.

Imádság

Uram, hadd rendeljem alá szeretetednek egész lényemet. Akkor nem kell aggódnom erszény, tarisznya, saru és ennivaló dolgában. Köszönöm, hogy ezt minden nap tapasztalhatom! Ámen.