Világlátás

Igehirdetés 2015. július 26.

Világlátás

Lekció: Zsolt 104,1-8 4-24

Textus: Róm 1,18-22

Imádkozzunk!

Urunk, adj elegendő alázatot, hogy végtelen jóságod titkait megértve életünket végre megjobbítsuk. A te megnyilvánulásod az egész látható világ, és rólad beszélnek a láthatatlan erők is, amik hatnak és működnek, életünket igazgatva. Segíts a te hangodat ma tisztán és világosan hallani, hogy utunkat ahhoz igazíthassuk. Jézusért kérünk, hallgass meg és cselekedj irgalmasan. Ámen.

Igehirdetés

Ha akarnám, sem tudnám kikerülni, amit mindannyian tudunk is, hogy hivatalosan most állok utoljára a szentendrei református templom szószékén, mint ennek a gyülekezetnek a lelkésze, mert augusztus 1-vel nyugalomba vonulok. Szeretném megköszönni a sok jót, amit a testvérektől kaptam az elmúlt harminchárom esztendőben. Emlékszem beiktatásunkra, 1982. advent első vasárnapjára, akkor is ilyen szépen teli volt a templom. Azóta eltelt harminchárom év, és most már a „kiiktatás” következik, amely azonban nem a mai istentiszteleten fog zajlani, hanem – ha Isten akarja és élünk – a következő hetekben, amikor egy istentisztelet keretében a búcsúvétel hivatalosan megtörténik.

Aki múlt vasárnap itt volt, emlékezhet, hogy az istenlátásról volt szó, amit még Dante is fontos helyen, nagy műve zárókövében, a Divina Comedia századik énekében írt meg. A mai napon, innen továbblépve a „világlátás” témájáról próbálunk együtt gondolkodni, legutolsó szolgálatom pedig majd az „emberlátás”-ról szól – ha az Úr akarja és élünk. Isten, világ, ember.

Ma tehát a világlátás van soron, s nem véletlen, hogy ez a téma egyáltalán előkerül. Gimnazistaként jómagam reáltárgyakból, fizikából, kémiából, matematikából voltam jó, s fizikusnak készültem, míg Istentől elhívást nem kaptam a lelkészi szolgálatra. Később is nagy téma maradt azonban számomra a világlátás, ha úgy tetszik, a világnézet dolga, s tudom, aki a 20. században nőtt föl és ott iskolázódott, az nemigen kerülhette el a kérdést: kinek van igaza, a Bibliának vagy a tudománynak? Hogyan kell nézni a világot, melyik a helyes világnézet?

Megvallom, nekem a teológia elvégzésén kívül egy másik egyetem elvégzésébe is került, míg utánajártam, mit jelent a tudomány valójában, mit jelent annak szemével nézni a világot és az embert, mire képes egyáltalán a tudomány és mire nem. Évtizedekig tartott, amíg igazán békességre jutottam ebben a dologban, ugyanis a tudományt mindig úgy mutatták fel – s hamis módon ma is úgy mutatják fel sokfelé – mint ha annak kötelező és magától értetődő része lenne a természetfeletti tagadása. A természetet tették Isten helyébe, azt nevezték ki abszolútumnak, és annak imádata, kultusza folyik ma is, amikor összesen egyetlen kérdés maradt: valami természetes és természeti-e, mert akkor biztosan jó. Pedig az ember például, hogy mindjárt a legfontosabb ki ne maradjon, ott kezdődik, ahol a természet véget ér.

De maradjunk most magánál a világnál, hiszen ezúttal a világlátás, a világnézet a témánk. Annak a nagy elsötétedésnek, ami a felvilágosodással vette kezdetét, s aminek valamennyien részesei vagyunk, három hamis szellemi tanítása van: Isten nincs, az ember állat, a halál teljes megsemmisülés. Valamennyien ezek evidenciájában növünk föl, mintha tökéletesen igazak lennének, s ezek az áligazságok mélyen beivódnak a gondolkodásunkba, sőt a lelkünkbe. Az ember évtizedeket kínlódik, hogy a tudomány vagy a hit, amíg el nem érkezik oda, ami egészen magától értetődő is lenne egyébként, hogy ezek nem ellentétes dolgok, hanem egyszerűen másra vonatkoznak. A tudomány a látható anyagi világ összefüggéseit kutatja, mindig feltételek tekintetbe vételével, vagyis csupán “ha-akkor” mezőket vizsgálva, hiszen ez a módszere – hitünk tartalmában viszont a végső nagy emberi kérdésekre kapunk válaszokat, olyan kérdésekre, amik feltétel nélkül érintenek bennünket, amiket a tudomány még föltenni sem tud, nemhogy megválaszolni: mi az élet értelme, mi van a halál után, hogyan élhetünk szeretetben embertársainkkal. Tehát amikor „vagy-vagy” értelemben szembeállítják – még egyszer mondom, hamis módon – a két nagy szellemi valóságot, hogy hit és tudomány, akkor olyasmi történik, mintha almát mérnének össze körtével, vagy éppenséggel azt vetnék fel, melyik gyümölcs inkább a kettő közül. Egyszerűen mások, hiszen egészen másra is vonatkoznak. Az újkor kezdete óta az ember tobzódik abban, hogy értelmi erejét abszolút érvényesnek gondolva mindent megkérdőjelezzen a valóságban, és végül minden felől mégis bizonytalanságban maradjon. Információnk s tudományunk már annyi van, hogy nem fér a fejünkbe és a számítógépeinkre, de közben nem találjuk helyünk a világban.  Goethe, ez a hatalmas elme és egyetemes gondolkodó mondja a pompás szavakat: „Rontó minden, ami szellemünket fölszabadítja, de uralmat önmagunk felett nem ad.” Vagyis minden tudás, és igen, minden tudomány, amiből hiányzik a végső kérdések megrendültsége és erkölcse, az puszta elmejáték s adatok halmozása, ami rongálja életünket, „ha uralmat önmagunk felett nem ad”, vagyis egy magasabb életre nem kötelez.

Ezért hát hadd legyen ennek a mai igehirdetésnek első nagy üzenete, hogy nagyon szegény az az ember, aki a világ csodáit látva, amikről a 104. Zsoltár is szól, nem jut el az ámuldozásig, sőt a megrendülésig. Vakon járja végig életét, hiszen a világ, amiben élünk, egészen alapvető rejtélyekkel teli. Már azt hittük, mindent tudunk és akkor a fizikusok és a csillagászok azzal a meghökkentő igazsággal állnak elő, hogy amit a világegyetemből mi emberek látunk, az összesen 5%-a a létező anyagnak, míg  kilencvenöt százalékát egyáltalán meg sem tudjuk közelíteni. “Sötét anyagnak” nevezik, amit megdöbbentő módon semmilyen műszerrel kimutatni nem lehet, egyetlen hullámhosszon érzékelni vagy megközelíteni nem vagyunk képesek, összesen csak azt látjuk, hogy a fény valaminek a vonzására megváltoztatja irányát, kitér, s csak utána érkezik hozzánk. A világban tehát működnek hatalmas erők, amikről fogalmunk sincs, micsodák! Kénytelenek vagyunk sötét anyagnak, meg sötét energiának nevezni őket, éspedig jobb híján, mert egyáltalán semmit nem tudunk róluk. Mikor már azt hittük – mert hát ezzel vannak tele még az újságok is – hogy alig van hátra valami megismerni való, „csupán ezredmásodpercekre vagyunk a teremtés csodájának feltárásától, hogyan lett a semmiből valami”, ahogy a bulvárlapok harsogják. Minket úgy tanítottak az iskolában, hogy a világ dolgairól gyakorlatilag szinte mindent tudunk – akad még egy-két apróbb fehér folt itt-ott, de a tudomány rövidesen azokat is megválaszolja. És mit hallunk újabban a fizikusoktól és csillagászoktól? Hogy még az anyagi valóságnak is legkevesebb kilencvenöt százaléka fehér folt, s úgy alig öt százalék az a hatalmas, határtalannak tűnő univerzum, amit érzékelni tudunk a világegyetem valóságából a sok milliárd fényév határig, még egyre csodálatosabb távcsöveinkkel is. Kilencvenöt százalékról, a messze túlnyomó többségéről egyáltalán fogalmunk sincs, micsoda!

Hát valóban nagyon szegény, aki nem tud ámuldozni. Azt mondtam, szegény, de az ige többet mond ennél. A Római levélből ezt hallottuk az előbb: menthetetlen. Egyszerűen nem lehet rajta segíteni – úgy látszik, vannak reménytelen esetek. Emberek, akiknek annyira begyöpösödött a fejük és kiszáradt a lelkük, hogy már azt hiszik, ők maguk a jó Isten.  Ők mindent tudnak, tanításra, vezetésre, elöljáróra szükségük nincs, nem is tűrnek el ilyesmit. Az ember, miközben magát létezőnek hazudja, indirekt módon Istent, az egyedül igazán Létezőt tagadja. Megint kénytelen vagyok Goethe-t idézni: „A dolgok minden viszonylata igaz, tévedés csak az emberben van. Benne semmi sem igaz, csak az, hogy téved. Hogy viszonylatát önmagához, másokhoz, a dolgokhoz nem leli.” Testvérek, ezt a gondolkodót sokan hitetlennek nevezik, s íme, micsoda erővel fogalmazza meg a bibliai igazságot, hogy valami igenis alapvetően elromlott, s az ember nem találja önmagát.

Ezért a második mondat ma hadd legyen ez, hogy nagyon szegény, sőt menthetetlen az ember, aki idáig nem jut el: mi nem azt az életet éljük, amelyet élhetnénk, ami eredeti és igaz. Valami nagyon elromlott. A Biblia nem véletlenül kezdődik azzal a néhány lappal, ami arról szól, hogy kiestünk a Paradicsomból, kiestünk Isten közelségéből. Orcánk verítékével esszük kenyerünket, a kert magától csak gyomot hoz, s a családi élet fájdalom és meg nem értés. Az élet távlata pedig: „…Csak az a vég, csak azt tudnám feledni” – ahogy Madách fogalmazza. Por vagy te és ismét porrá leszel – nem véletlenül indul szent könyvünk innét. Valami elromlott, az életünk messze nem az, ami lehetne, aminek Isten teremtette. Igenis testvérek, mindannyian megromlott, korrumpálódott emberek vagyunk, éspedig betegek és bűnösök egyszerre. Ezt akkor értettem meg igazán, amikor az alkoholizálás problémájával foglalkoztam és jól látszott, hogy két iskola küszködik egymással. Az egyik azt mondta, hogy ez bűn, erkölcsi kérdés, mert akarat dolga. A másik pedig azt, hogy betegség, amiben az ember már tehetetlen, és külső segítségre van szüksége. A valóság azonban az, hogy mindkettő igaz, éspedig egyszerre. Mert az ember élete úgy megromlik, oly módon korrumpálódik, hogy bűnös és beteg lesz egyszerre; képtelen saját maga teljes odaszánására, erkölcsi döntésre, ehhez külső segítségre is szüksége van – még akkor is, ha nem tévedt valami szinte levethetetlen bilincs, szenvedélybetegség fogságába. Betegek és bűnösök vagyunk, akiknek gyógyulásra és megszabadulásra is van szükségünk, ami azt jelenti, hogy még maga a világ sem az eredeti körülöttünk; nem az, ahogyan azt a Teremtő megalkotta. Ez a világ egy alázuhant világ, mi rántottuk magunkkal emberek, s azért olyan átláthatatlan, aránytalan, ijesztő meg ellenséges is, mert mi látjuk olyannak. Hipotéziseket, elméleteket gyártunk, amik aztán megakadályoznak abban, hogy a valóságot mindig újra friss szemmel megnézhessük, újra körbejárva őszintén, higgadtan gondolkozzunk azon, jól látjuk-e a dolgokat, magunkat is, meg a másik embert. A napokban olvastunk Kalauzunk vezetésével arról a Bibliában, amikor a zsidók kérték a fáraót, adjon nekik rabszolgamunkájukban könnyítést. A fáraó azonban azt hajtogatta, ezek lusták, ezek lusták! Inkább még a szalmát is elveszem tőlük a téglavetéshez, kerítsék elő maguk. A fáraó fejében volt egy hipotézis, hogy a zsidók lusták, ezért még jobban meg kell büntetni őket – így szaladt aztán vesztébe egészen odáig, míg végül „lovat lovasával együtt” elnyelt a tenger. Ránk vall a világ, amiben élünk, “a mi világunk” – rólunk szól inkább, milyennek látjuk azt, mintsem a valóságról!

Hadd mondjam el testvérek, hogy harminchárom évvel ezelőtt, mikor ideköltöztünk, még Győri Károly bácsi volt a tiszteletbeli főgondnoka gyülekezetünknek. Már 83 éves volt, és mivel nekünk kicsi gyermekeink voltak, hát hozott egyszer a zsebében cukrot. Odaadta az udvaron éppen megtalálható legkisebbnek, aki aztán egy hét múlva, a következő vasárnap elé állt és azt mondta: Károly, hol a cukor? Egyébként ez az akkor éppen beszélni tanuló kis gyermekünk – ha Isten akarja és élünk – a most következő szombaton délután 5 órakor fog házasságot kötni élete párjával itt a templomunkban – közhírré tétetik, minden érdeklődőt szeretettel látunk, aki szívesen részt vesz a nekünk családi értelemben nagyon kedves alkalmon. Az ő világa akkor még ez volt: Károly, hol a cukor? Most már meglett ember és olyan önkéntes szolgálatot is végez, amelyben olykor száznál többen kíváncsiak arra egy hétvégén, mit is hallhatnak tőle, milyen tanítást, milyen életvezetési tanácsot nyerhetnek abból, amit ő a maga a lassan harmincöt éves élettapasztalatából adni tud nekik. A valóság úgy áll testvérek, hogy mindig ránk vall, milyen a világunk, és megmondja, tulajdonképpen hol is tartunk.

De hadd mondjam a harmadik, számomra nagyon fontos mondatot is: nagyon szegény, sőt menthetetlen az az ember, aki nem jut el, bűnös volta, beteg volta ellenére, korrumpálódott volta ellenére a kegyelem szükségének felismeréséig. Testvérek, Krisztusban maga az Örökkévaló szólított meg bennünket, éspedig oly módon, hogy úgy kell őt kikerülni, ha nem akarjuk látni, kicsoda. El kell menni a világ végére, Indiába, Tibetbe, Dél-Amerikába, mert itt nincs…. Naponta leírjuk, hogy most 2015 van. Miért is? Mert ő ennyi esztendeje született. A Bibliát is hányszor akarták elégetni, és kétezer év alatt nem sikerült – mert az Örökkévaló megromlott életünk gyógyulására elküldte őt, hogy legyen a világ Megváltója. Boldog ember, aki megismerte már Krisztust! Mindig nagyon sokat mond számomra, hogy megint Madáchot idézzem: „Szabadon bűn s erény közt választhatni, mily nagy eszme, / s tudni mégis, hogy felettünk áll / Istennek kegyelme.” Nagyon szegény, sőt menthetetlen az ember, aki nem jut el idáig.

Azt szokták mondani, hogy a világszemléletünktől függ, mit tartunk Istenről, ez lenne az a bizonyos világnézet. Milyen a világnézeted – szokták kérdezni. Pedig pont fordítva áll: amennyit Istenről tudunk, az határozza meg, milyennek látjuk a világot. Istentől elszakadva milyennek is szoktuk? Veszélyesnek, ellentmondásosnak, megbízhatatlannak, bűnösnek, menthetetlennek – és még tudnánk sorolni. Aki pedig visszatalált az Örökkévalóhoz és Istenben az Atyát találta meg, mint Jézusunk, annak az ég madarairól, amik feje fölött elröpülnek, meg az út mentén látható gyomokról, amiknek virága csodálatos színekben pompázik, az jut eszébe, hogy milyen jó is ő: teremtő Istenünk, mennyei Édesatyánk! Az ő atyai jóságához vezetnek bennünket a legegyszerűbb köznapi pillanatok, amikor úgy gondoljuk, ezt már nagyon sokszor láttuk, ez már kézenfekvő, ugyan mi is van még ebben olyasmi, ami valamit még mondana. Igen, fölfedezünk nagyszerű új üzeneteket a madarak röptében s az út menti virágok szépségében is!

Hát tanuljunk testvérek újra csodálkozni, tanuljunk újra ámuldozni! Ez volt az első mondat, amit nagyon szerettem volna elmondani. Azért, mert az én saját életem, most már közelebb a 70-hez, mint a 65-höz, ma is a legnagyobb kincsének és ajándékának tekintheti, hogy még tudok csodálkozni. Engem meg tud rendíteni, milyen szép egy hajnal, és milyen szép egy napszállta, milyen a csillagos éjszakai égbolt, és milyen akár egy közönséges szúnyog is. Csodák között járunk! Igen, ez a világlátás első, legfontosabb kelléke: tudni csodálkozni. Aztán ezt is el akartam mondani, s ez volt a második mondat: ne tagadjuk testvérek, hogy a világot magunk rontjuk el, s ez így is marad mindaddig, amíg el nem jutunk – de ez már a harmadik igazán fontos mondat, amit el szerettem volna mondani – amíg el nem jutunk a kegyelem fölszabadító és gyógyító öröméig. Hogy Isten olyan jó, mint Jézus! Róla pedig azt tudjuk, azért volt olyan jó, mert közel volt az Atyához, mindig csak őt kereste, még a kereszten is, a nagy elhagyatottságban is neki ajánlotta lelkét. Amint ő az első helyre kerül életünkben, lesz békesség a szívünkben. Megtaláljuk önmagunkat, megtaláljuk az utunkat – és a ránk bízott feladatot is. Hát legyen ott szívünkben, e mai napon és mindaddig, amíg csak el nem jön a “színről színre látás”, hogy mindenkor az Úrral lehetünk – ami mindennél jobb. Ámen.

Imádkozzunk!

 

Köszönjük Urunk, hogy tisztogatod látásunkat, s megóvsz attól, higgyünk a szemeinknek, elbízva magunkat, hogy mi mindent jól látunk. Add mindenkor elénk Jézust, és akkor látunk téged is, az Atyát. Vezess az ámulat és az alázat útján, hogy meglássuk az igazi valóságot, a te igéd valóság. Segíts életünk megjobbításában, hogy fel ne adjuk az igyekezetet semmikor. A Jézus Lelke által légy mindig velünk, s akkor megújul életünk. Ámen.