Villognak a szép szántóföldek

Igehirdetés 2012. augusztus 26.

Villognak a szép szántóföldek

Lekció: Gal 6,2-10
Textus: Gal 6,7

„Ne tévelyegjetek, Istent nem lehet megcsúfolni. Mert amit vet az ember, azt fogja aratni is.”

Imádkozzunk!

Mennyei Atyánk! Jól tudjuk, te vagy az, aki mindkettőt megadja: az akarást és a cselekvést is. Te adod a vágyat, amely magával ragad, hogy általad, Békéltetőnkkel és Üdvözítőnkkel szövetségünket most megújítsuk. Segíts abban, hogy ha valóban elragad minket ez a vágy, mi is megragadjuk a vágyakozást; ha magával sodor minket, valóban adjuk is át magunkat. Segíts abban, ha közel jössz hozzánk hívásoddal, mi is álljunk készen elhívatottságunkkal, szenteljük meg vágyakozásunkat ebben a csendes órában komoly gondolatokkal és áhítatos szándékokkal, hogy erős és kipróbált legyen a vágyakozás, amely megkívántatik azoktól, akik méltóan kívánnak részesülni az úrvacsorában. Mennyei Atyánk, a vágy a te ajándékod, senki sem képes rá, ha tőled nem adatik nekik, még ha mindenét eladja is, de ha te adod a vágyat, úgy mindent eladhat, hogy mégis megvegye magának. Imádkozunk, hogy akik ma egybegyűltek, szívbéli vágyakozással járulhassanak az Úr a szent asztalához, és ha távoznak onnan, még erősebb vágyakozással keressék őt, Megbékéltetőnket és Üdvözítőnket. Ámen.
(S. Kierkegaard)

Igehirdetés

Terítve az Úr asztala, mert ezen a vasárnapon hálaadó ünnepet szentelünk. Megköszönjük az aratást, annak, aki azt adta nekünk. Megköszönjük annak, aki a kémiai elemeket mennyei tudásával egyesíteni tudta, hogy élő búzaszem legyen belőlük, aztán majd kenyér az asztalunkon, és legvégül legyen fizikai erő és élet a tagjainkban, ami egy magasabb, mennyei élet hordozója is lehet. Aki a mi emberi testünket a maga tudásával és szeretetével egyáltalán egyberakta, születésünk óta táplálja és gondoskodik róla, ő ezen a vasárnapon emlékeztet arra, hogy mindezt tőle kaptuk. Nem őneki van szüksége a mi hálánkra, mert ő nagyon jól elvan anélkül – a mi saját, emberi életünk hiányos, sőt üres, ha még annyit sem tudunk mondani mindezért, hogy köszönöm. Legyen hát ez a vasárnap valódi hálaadás, szülessenek hálaáldozatok, és teremjenek olyan imádságok a szívekben, amikben valódi új életre kötelezzük el magunkat, ha tényleg szívből énekeltük az előbb, hogy „Fogadást tésznek néked itten, Tisztelvén tégedet”.
A 65. zsoltár felirata szerint aratási ének. Szenczi Molnár Albert fordításában a magyar irodalom talán legszebb sorai közé tartozik, jómagam legalábbis biztosan oda sorolom, amit a 9. versben énekeltünk: „A szép sík mezők ékeskednek Sok baromcsordákkal / Villognak a szép szántóföldek Sűrű gabonákkal.” Alighanem Jézus szava is ott járhatott a költő fejében, amikor ő ezt mondta tanítványainak: „Emeljétek fel szemeiteket, és lássátok meg a tájékokat, hogy immár fehérek az aratásra!” (Ján. 4,35) Ez a pár szó, hogy „villognak a szép szántóföldek” tulajdonképpen olyan egyszerű, költői erőben mégis olyan páratlanul pompás, mint amikor Berzsenyi egy elégikus sorában, visszaemlékezve az elhagyott és végleg elveszített kemenesaljai paradicsomra, ifjúsága színterére – földrajzinak tűnő, valójában mégis lelki helymeghatározásként, mintha immár a tengeren túlra költözött volna, ezt mondja arról, hol is van ő: „A zúgó Balaton déli vidékein…” (Az első szerelem) Az igazán nagy költők kevés szóval is sokat tudnak mondani, még a szavak zenéje is csupa üzenet – hát így ízlelgessük aratási hálaadó ünnepünkön ezt a pár szót, ami ennek az igehirdetésnek a címe is: „Villognak a szép szántóföldek.”
Ma tehát az aratás szépségéről gondolkodhatunk együtt, arról, amikor is „Tüzesen süt le a nap sugára”, mint ezekben a mostani napokban is, aztán gondolkodhatunk a tüzes napfény érlelte bőségről, a terített asztalról, és életünk mivoltáról, még akkor is, ha esetleg éppen valami mást hoztunk volna ma ide a szívünkben. Mert az aratási ünnep ősidőktől fogva magától értetődik, amiről csak a hálátlan szívű ember felejtkezik el. Amikor azonban ilyen szépet hallunk, hogy „villognak a szép szántóföldek”, azonnal eszünkbe jut az is, hogy mennyi le nem bomló műanyag hulladékot földelünk el évente csak itt a mi hazánkban is, mert az a legolcsóbb hulladékkezelés. Hogy valódi ellenőrzés hiányában sok ezer tonna veszélyes hulladékot hozhattak be un. fejlett országokból és földelhettek el minálunk. Hogy az ivóvíz tisztítása egyre költségesebb mindenhol a világon, mert olyan anyagok kerülnek a folyókba. Hogy, amint mondják gyakorlatilag kifogyott a kálium és a foszfát a Földön, már csak Marokkóban és a Szaharában van belőle valamennyi – és mind, a tékozlás és a felelőtlen emberi élet többi jelei is eszünkbe jutnak. Amiből e pillanatban az következik, és ezt is felelős szakemberek mondják, hogy az előttünk álló háromszáz évben maga az is eldől, az emberi faj egyáltalán fönnmaradhat-e a Földön vagy sem.
Talán nem véletlen, hogy ünnepi zsoltárunk nem csak a villogó, szép szántóföldekről énekel, hanem azt is kimondja, hogy „Rajtam a bűn elhatalmazék Terhelvén engemet.” (2.v.) Igen, ahol terített asztal várja a templomból hazaérkezőket, ahol roskadásig van földi jókkal a hűtőszekrény, ahol a gyerekek nyugodtan eldobálhatják a tízórait és fanyalogva turkálhatnak az iskolai ebédben, hogy „fúj, de utálom”, mert tudják, hogy a szüleik minden kívánságukat úgyis azonnal teljesítik – tehát ahol minden megvan, sőt még fölösleg is bőven akad – ott nagyon is aktuális lehet a bűnbánat. És ez nem csak anyagi javainkkal való gazdálkodásunkra érvényes, hanem az időnkkel, erőinkkel sőt, az érzelmeinkkel és indulatainkkal való gazdálkodásra is, hiszen emberi életünk tulajdonképpen egyetlen nagy, egységes háztartás.
Igenis fel kell ébrednünk, és szükséges az életünk megfordítása, megtérése – éspedig egyéni életünkben éppen úgy, mint globális méretekben. Vannak, akik abban reménykednek, hogy szépen fejlődik az emberiség, már van egy tudatosságra ébredt kis csapat, aztán ha elegen lesznek, akkor jön a nagy áttörés, elkezd fogyni a bűnözés és az erőszak, uralkodni kezd a szeretet és minden rendbe jön. Az evolúciónak ez a naiv hite, hogy szépen belenövünk egy új világba, legfeljebb a felébredés szóig jut, de közben csaknem irtózik a megtérés szótól, attól a nagyon is fájdalmas és gyötrelmes dologtól, amikor ki kell dobni valamit az életemből. Majd az evolúció megoldja – hát nem. Az égvilágon semmit meg nem oldott magától az emberiség történelmében az un. fejlődés, ma legfeljebb immár gépekkel tudjuk egymást gyilkolni és tesszük is, így sokkal nagyobb tételben és hatékonyabban, mint valaha. De az emberi problémák, az erkölcsi megújulás gyötrelmei pontosan olyan szülési fájdalmak ma is, mint az évezredekkel ezelőtt volt. Egy szenvedély uralmától ma semmivel nem könnyebb és nem is nehezebb megválni, mint a görög vagy római időkben. Mindenki ugyanazokkal az örök emberi feladatokkal néz szembe, amikor meg akarja tisztítani az életét, mint bármikor a történelem során. Ezt azért fontos kimondani, mert vannak, akik azt mondják magukban, hogy így nem szenved senki, mint én, ilyen nagy, megoldhatatlan feladat másnak nem jutott, mint nekem. Sok embert húz le szinte egészen a tehetetlenségig a saját önsajnálkozása. Mások pedig elszállnak, hogy itt az új korszak, ez már az információ világa, vége az előző gyötrelmeknek, leráztuk a tekintélyelvű feudális világot, itt a demokrácia és a tudomány, már csak az emberiség egysége hiányzik – azt pedig megoldjuk a globalizációval, a kereskedelmileg egységes világ látomásával. E pillanatban azonban semmi jele, hogy a gazdasági információáramlás helyébe a szellemi-erkölcsi tudás áramlása lépne, hogy az ilyen típusú információcsere szaporodna, hiába van ezer tévécsatornánk és millió okos telefonunk. A spiritualitást pedig egészen biztosan nem a meghalt lelkekkel és a titokzatos helyekkel és erőkkel való kapcsolat keresésében találhatjuk meg, hanem a saját életünk erkölcsi megújításában.
Azért is így van ez, mert az aratás szó nem csak a maga konkrét „termény betakarítás” értelmében jelenik meg előttünk a Bibliában, hanem szimbolikus fogalomként is, az ember egyéni cselekedeteinek következményeként. Ezt hallottuk az előbb: „Ne tévelyegjetek, Istent nem lehet megcsúfolni. Mert amit vet az ember, azt fogja aratni is.” Ez a mondat arról szól, hogy az Örökkévaló beleszerkesztett ebbe a világba bizonyos törvényeket, és őt nem lehet korrumpálni, hogy csak éppen most az egyszer függessze fel azokat, mert nekünk úgy kényelmesebb lenne. Nagyon is kényelmetlen dolog néhanap, hogy megvan az ideje a vetésnek és a kiszaggatásnak is, és ezért aztán nem lehet a legnagyobb hőség idején vetni, csak tavasszal vagy ősszel. És Isten beleszerkesztette a valóságba azt is, hogy amilyen mértékkel mi mérünk, az emberek is elkezdenek nekünk ugyanazzal a mértékkel mérni, sőt, még ráadást is adnak, meg is púpozzák (Mk. 4,24), és csodálkozva vesszük észre, hogy pontosan azt kapjuk vissza másoktól, amit mi megengedhetőnek tartottunk velük szemben. Mert hát az élet csak ilyen, és mi emberek nem tudunk egykönnyen fölé emelkedni a sérelmeinknek, akár milyen nagy lelkek volnánk is elviekben. Amit vet az ember, azt fogja aratni is. Jól emlékszem gyermekkoromból, amikor egyszer édesapámat rádiós igehirdetés tartására kérték fel, a mutatványnak meghagyott vasárnap délelőtti egyházi félórában, hogy a külföld azt ne mondhassa, itt nem szabadok az egyházak. Nem volt abban az igehirdetésben semmi felforgató, egy mondatot mégis kihúzott a cenzúra, azt nem hallottuk vissza a rádióból, és az pontosan így szólt: „Amit vet az ember, azt fogja aratni is.” Nem nehéz kitalálni, hogy miért éppen ezt a bibliai mondatot nem tűrték el: mert lélekben nem akartak szembenézni azzal, hogy nem szabad minden megtenni, amit megtehet az ember. Hogy nem mindent szabad, amit lehet. Hogy lesznek következmények, még ha egy ideig teljhatalma volna is valakiknek. Ez olyan gondolat volt, ami akkor nem szólalhatott meg a magyar rádióban. Nem tudom, hányan hallgattatják el az „aratás” szó ilyen értelmét ma is a szívükben, azt a tényt, hogy végül semmi nem marad belőlünk, emberekből, még a testünk is porrá lesz, csak a cselekedeteink és azok következményei maradnak meg, a „nevünk”, ahogy ezt a Bibliában olvassuk. A Mennyei Jeruzsálembe, vagyis az üdvösségbe csak azok mehetnek be, akik neve be van írva az Élet Könyvébe, akik pedig tisztátalanságot vagy hamisságot cselekszenek, azoknak nem oda írják a nevét. (Jel.21,27) Mert amit vet az ember, azt is fogja aratni. Újkenyér és aratás ünnepén erre mindenképpen emlékeznünk kell.
Van végül az aratás szónak egy nagyon távlati jelentése is, amit a történelem végeként, a Biblia nyelvén az Utolsó Ítéletként érthetünk. Ez minden dolgok célhoz érése, ahonnan valóban nincs tovább. Ez az Omega-pont, ahol minden megnyugszik, minden kiegyenlítődik, ahol az összes lehetséges mozgás, erő és változás elcsitul, mert Isten lesz minden mindenekben. (I. Kor. 15,28) Ha ennek a pillanatnak súlyát átéljük, akkor igazán megrettenünk, ahogy a Sixtus-kápolna freskóján is látunk megrettent arcokat, akiknek véget ért az élete, és visszatekintve megpillantják mindazt, ami immár jóvátehetetlen. Eljön a pillanat, amikor mindenről és mindenkiről kiderül, hogy mennyit ér, mit is gyűjtött magának. Ott már nem az embertársainktól kapjuk vissza az erkölcseink következményét és tükörképét, mint itt, a földi életben, hanem minden magától Istentől kapja meg a végső értékelését. És ugyan mi mást mondhatunk, amikor erre gondolunk, mint amit egyik gyászénekünk kezdő sora is mond: „Szomorú a halál a gyarló embernek, Halál követétől mindenek rettegnek, Kiváltképpen, kik e világban örülnek, Nehéz e világtól megválni ezeknek.” (403. dics.1. v.) Mi mindnyájan „e világban örülünk”, és bizony nagyon kevéssé abban a másikban, ahol Istenünk is lakik. Van-e valami mentségünk és vigasztalásunk ebben a menthetetlenül e földi és gyarló mivoltunkban, amikor aztán az elmúlással találjuk szembe magunkat? Igen, nekünk életünkben és halálunkban mégis csak van vigasztalásunk, éspedig az, hogy nem vagyunk mi magunkéi, hanem hűséges megváltónknak, Jézus Krisztusnak tulajdonai vagyunk. És ha nem tudunk felmutatni előtte makulátlan életet, mint ahogy nem tudunk, akkor egyetlen mentségünk és vigasztalásunk mégis csak megvan, éspedig az, hogy ő kegyelmes és jó. Ebbe az egybe mégis csak kapaszkodhatunk. Semmi másban nincs, de ebben van mentségünk. Emlékezzünk a kánaáni asszonyra, aki azt mondta, „Igen Uram, semmi túlzás nincs abban, hogy engem nem a fiakhoz, hanem az ebekhez sorolsz, így áll a helyzet, ne szépítsük a dolgot – de az ebek is esznek az asztalról lehulló morzsákból!” (Mt. 15,27) – és Jézus ezért az alázatáért, ezért a bűnbánatáért jót tett vele, segített rajta, és meggyógyult a leánya. De ehhez el kell jutni ehhez a ponthoz, hogy nem én Uram, hanem te. „Jövök semmit nem hozva, Keresztedbe fogózva / Meztelen, hogy felruházz, Árván bízva, hogy megszánsz.” És ez nem kibúvó, és nem a könnyebb út, mint a bűnbánatot elutasítók tartják, hanem az egyetlen helyes emberi alapállás.
Aratás ünnepén a sok hálát adni valóról jusson eszünkbe mindaz, amit mohóságunkkal és mértéktelenséggel vétünk a saját életünk, egymás, és maga a lábunk alatt lévő Föld ellen is. Ebből üdvösségesen csak megfordulni, megtérni lehet, ezen nem segít semmilyen evolúció és semmilyen szép történeti fejlődés. A világ nem fejlődik, a világ pontosan olyan, amilyen mindig is volt – csak mi emberek magunk változhatunk. Az pedig ritkán megy fájdalom és kín nélkül, ahogyan a gyermek testiképpen sem születik fájdalom nélkül. Ne vádoljuk, és ne hibáztassuk egymást, mert rendszerint éppen azt kapjuk vissza másoktól, amit mi adtunk nekik. Ha bajok vannak körülöttünk, akkor ne egymás vétkeit nézegessük és ne azokat emlegessük, hanem nézzünk a tükörbe, mert ez a gyógyulás útja. Ha nem adtunk szeretetet, hát ők sem fognak azt adni. Ha mosolyt és jóságot adunk, elfogadást és támogatást, akkor tőlük is azt fogjuk kapni. Mert amit vet az ember, azt is fogja aratni. A végső, nagy „aratásról” pedig csak így gondolkodjunk: minden joggal sorolhatna minket az Úr az ebek közé – mi mégis tudjuk, hogy ő kegyelmes és jó, hogy életünk végül is az övé, és nagyon üdvösséges lesz, ha majd végleg az övé lehet, és örökre az is maradhat. Így legyen. Ámen.

Úrvacsoraosztás

cheap Elavil