Virágvasárnap témái

Igehirdetés 2010. március 28.

Virágvasárnap témái

Lekció: Luk. 19,29-40

Textus: Zak. 9,9

„Örülj nagyon Sion leánya, örvendezz Jeruzsálem lánya! Íme, jön neked a te királyod, igaz és szabadító, szegény és szamárháton ülő!”

Imádkozzunk!

Urunk Istenünk, mennyei jó Atyánk, köszönjük, hogy együtt hívhatunk téged segítségül, és reád hallgathatunk. Mi mindnyájan egyformák vagyunk előtted. Jól ismered mindannyiunk életét, gondolatait, útjait és szívét, és ezért senki nem állhat meg előtted igazként. Mégsem felejtkezel el rólunk, közülünk senkit nem vetsz el, hanem mindenkit kész vagy néped körébe fogadni. Szereteted és gondoskodásod nélkül gazdátlan, pásztor nélküli nyáj az egész emberiség, veled, jó királyunkkal együtt pedig boldog és örvendező nép vagyunk, akik számíthatnak kegyelmedre és megsegítő jóságodra. Hadd legyünk a te néped, te pedig légy a mi királyunk, amint az első virágvasárnapon is az voltál tiéid számára. Így szenteld meg ünneplésünket, és add áldásodat a mai napon kicsinyekre és nagyokra egyaránt. Ámen.

Igehirdetés

Évről évre megállít bennünket a virágvasárnap, és emlékeztet arra, hogy egy hét múlva már húsvétot ünnepelünk. Hosszú és kemény tél van mögöttünk, tíz napja még havat lapátoltuk – most pedig váratlanul itt a virágvasárnap. A tavaszi napforduló, vagyis március 21. után összesen egyetlen holdtöltét kell mindig kivárnunk, az utána való vasárnap már húsvét. Az idén pedig ez ilyen korán lesz – mához összesen egy hétre. Ünnepeljük tehát a virágvasárnapot igazi, belső örömmel, köszöntsük ezt a napot valóban felszabadult, boldog szívvel, mert ez méltó ehhez a naphoz.

Több gondolatkört is elénk hoz a virágvasárnap, amin érdemes gondolkodnunk. Az első maga a tavasz, a fák és bokrok zsendülése, a teremtett világ évenként megújulása. Az ember szíve felvidul, megtelünk örömmel és új reményekkel. A szemünk előtt zajlik az élet pezsdülése, fakadnak a télen alvó rügyek és kezdenek nyílni a virágok is. Kitágul az élet nagy távlata. Eszünkbe jutnak talán régi tavaszok is, amikor kisgyermek korunkban járni tanultunk és először nevetett ránk a nap a kék égről. És eszünkbe jutnak talán mostani életünk tervei is, amik még előttünk állnak és megvalósításra várnak, minden, amihez nyár és jó idő kell, nem csak fizikai értelemben, hogy el lehessen végezni. A tavasz a kezdetek ideje, a nagy nekiveselkedéseké, ezért ilyenkor jól tesszük, ha számot vetünk erőinkkel.

Sokan panaszkodnak tavaszi fáradtságra, amiben általában sok igazság van, a tél átvészelése ugyanis mindenkinek sok energiáját emészti fel. De az ember életenergiái lehetnek nagyok vagy csekélyek, mindegy, mert az igazi élethez szükséges erők nem belőlünk, magunkból fakadnak, hanem rajtunk túlról érkeznek hozzánk. Pontosan úgy, ahogy mai igénk is mondja: Íme, jön neked a te királyod. Nem szolgáltam meg, nem érdemeltem ki, talán még hívni sem volt erőm és hitem az élet igazi királyát, Jézust, és ő mégis jön. Íme, jön neked a te királyod. Ahogy eljön a tél után az új tavasz, és nem azért, mert mi megszolgáltuk, hanem mert egy rajtunk túli nagy szeretet így akarja, úgy jön el hozzánk az igazi élethez szükséges erő is. Kapjuk. Amint egyszerűen csak eljön a virágvasárnap, és azt látjuk, hogy kitavaszodik. Gyönyörködjünk el most ebben az igazságban. Az élet nagy ura, teremtő Atyánk ingyen, ajándékozó szeretetéből adja nekünk ezt a mostani új tavaszt, elhozza ránk – és ugyanígy ingyen, ajándékba tudja és akarja adni nekünk az igazi élethez szükséges erőt is.

Az embernek összesen annyi dolga van, hogy elfogadja. Ahogyan a tavasz érkezését azzal ünnepeljük, hogy kimegyünk egy jót sétálni és mélyet szippantunk a tavaszi levegőből, nem zárkózunk el a szobánk mélyére – hát ugyanúgy az igazi élethez szükséges erőt is kapjuk, és csak az a dolgunk, hogy egy jót szippantsunk belőle magunknak. Hogy ne utasítsuk vissza, ne forduljunk el előle, ne zárkózzunk be előle önmagunkba – mert az életünk Ura adni akarja, afelől biztosak lehetünk. Íme, jön neked a te királyod! Ahogy a télre most megint tavasz következik, és nem lehet ezt a dolgot visszafordítani, mert az örök akarat szerint a télre tavasz következik, hát ugyanúgy kapjuk az indítást, az erőt és a Lelket is az új kezdethez, a szív megújulásához. Életünk Ura nem csak a természetet akarja megújítani, hanem minket, embereket is. És ezért kaptuk ezt a mostani virágvasárnapot is. Éljünk vele lelkünk megújulására! Ismerjük el bátran, hogy mi magunk nem vagyunk képesek megválaszolni életünk legnagyobb kérdéseit, szükségünk van a királyra, aki nagyobb és bölcsebb nálunk, aki igaz és szabadító. És ismerjük el bátran azt is, hogy nem csak a mi fejünkben, hanem magában ebben az egész anyagi világban, amiben élünk, ebben sincsenek meg a válaszok arra, miért is élünk és egyáltalán hogyan is kellene nekünk élni. Szükségünk van, nagyon is szükségünk van arra, aki felettünk áll, aki gondoskodik népéről, aki bölcsen és jól vezeti őket és mindenben példát ad számunkra. Hát ennek a jó királynak, megváltó Jézusunknak eljöttét juttassa eszünkbe most ennek az új tavasznak szép, és megint egyszer mindenestől ajándékozó eljövetele!

Aztán a virágvasárnap ünnepéhez tartozik – itt, a mi gyülekezetünk hagyományai szerint – a konfirmáció is. Ez a latin szó, hogy konfirmáció megerősítést jelent, még pedig olyat, amiben egyszerre többen is megerősödhetünk. Erre utal a szó nyelvtani összetétele. Megerősödhet Istenünk áldó szeretete által, mindenek előtt maga a konfirmáló ifjú, hiszen pontosan erre is tettek fogadalmat szülei és keresztszülei már a megkeresztelése napján. Aztán megerősödhet hitében és elkötelezettségében a konfirmáló ifjú családja is, akik támogató, segítő szeretettel eddig mellette állottak. De megerősödhet hitében az egész gyülekezet is, akik együtt ünnepelünk. Mindnyájunknak szüksége van a megerősítésre. Magában állva az ember egy idő után elveszti a kedvét, a hitét. Az egymagában, lelki közösség nélkül álló ember elgyengül, kihűl a szíve és olyan lesz, mint bárki más a világban. Az első keresztyének homloka felett, ne feledjük, lángnyelvek jelentek meg, ami egyebek közt azt is jelentette, hogy azoknak az embereknek sugárzott a homloka. Ez a fény, ez a többlet vész el, amint az ember elszigetelődik lelki családjától, a gyülekezettől és az anyaszentegyháztól. Mert mindnyájunknak szüksége van konfirmációra, megerősítésre.

És éppen ezt a megerősítést kapjuk minden virágvasárnapon. Isten úgy szeret minket, hogy elküldi hozzánk azt, aki igaz és szabadító. Kinek ne lenne szüksége szabadításra? Az egyik ember rosszkedvű, a másik szenved a magánosságtól, a harmadik nem bír a kísértésekkel, a negyedik egetverő ambíciók fogja – minden ember hálát adhat, ha eljön hozzá a Szabadító. És mi pontosan ezt az ígéretet kapjuk virágvasárnapon – hogy eljön hozzánk a Szabadító! Ne ragaszkodjunk bilincseinkhez. Szerencsétlen börtöntöltelékekről, lezüllött egzisztenciákról mutatták ki, hogy amikor letöltik büntetésüket, sokan közülük előbb vagy utóbb gyorsan ismét elkövetnek valamit, hogy visszakerülhessenek a börtönbe. Kinyílt számukra az ajtó, kezdhettek volna egészen újat, de a régi kellett – és ők visszamentek oda maguktól. Milyen szomorú diagnózis: az egyéniségünkre jellemző vétkek újabb és újabb ismétlése. Az, hogy nincs lelki növekedés, marad minden a régiben, járunk körben egy fa körül, és mindig ugyanott vagyunk.

A virágvasárnap Ura nem ezt akarja. Ő le akarja venni bilincseinket, mert ő igaz és Szabadító. Ő azt akarja, hogy az ember növekedjék lelkiekben, legyen komolyabb és igazabb a maga Isten-gyermekségében. Ő azt akarja, hogy növekedjünk egészen a teljességig. Így olvassuk: „… megismerjétek a Krisztusnak minden ismeretet felülhaladó szeretetét, hogy így beteljesedjetek egészen Isten teljességéig.” (Ef. 3,19) Hát ez a konfirmáció célja.

Végül pedig a tavasz és a konfirmáció után még egy nagy témakör, tulajdonképpen maga a virágvasárnap mondanivalója. A Jézus királysága. Amit olyan sokszor és sokan félreértettek vagy éppen félremagyaráztak. „Jézus király és magát annak vallja, De hogy királlyá tegyék, nem javallja…” – énekeltük az előbb. Mert az ő királyságának valóban van egyetlen helyes, és van sok egyáltalán nem helyes változata. Az egyetlen helyes változat az, hogy ő mondja meg nekünk, merre kell mennünk, mit kell tennünk, mi pedig követjük őt. Részünkről a folyamatos és szüntelen tanitványság az ő királyságának egyedül megfelelő emberi alapállás. Az, hogy valóban szeretnénk tudni, ő mit is akar velünk, és valóban követjük azt, amit mond számunkra. Mint a kis inas Rilke versében, aki szeretne ott lenni mestere mellett éjszaka a szomszéd szobában, és a fal is legyen papírból, hogy hallhassa mestere szavát, ha az akár csak egy pohár vizet kérne is, és hogy ő készségesen a rendelkezésére álljon.

Ez a gyöngéd költői kép sokat elmond arról, milyen is a tanitványság. A mi kemény, határozott, mindent tudó, és sokszor mindent sajnos „jobban tudó” alapállásunk a sok kész vélekedésünkkel és elméletünkkel együtt fényévekre van ettől. Tanítvány az, aki azt kéri mesterétől, taníts minket imádkozni. Tanítvány az, aki úgy veti alá magát Jézusának, mint az alattvaló a királynak. Tanítvány az, aki tud sírni a maga hűtlenségén és árulásán. Tanítvány az, aki arra a kérdésre, szeretsz-e engem, azt feleli: Uram, te tudod, hogy én szeretlek téged.

Virágvasárnapon egy nagyon alázatos király jön hozzánk. Nem fehér lovon vágtat be az életünkbe, mint a hódító királyok, hanem alázatosan, szamárháton ülve. Elutasíthatóan, agyonhallgathatóan, sebezhetően jön. Várja, vajon hogy miként köszöntjük. Mert őt minden embertől köszöntés és áldás illeti – ő az Úr nevében jön! Minket is ő keres, a szelíd és alázatos király. És mi is elutasíthatjuk ezt a közeledést, és mi is agyonhallgathatjuk, hogy itt járt már közöttünk, ahogyan ezrek tudomást sem vesznek róla.

Boldog ember az, akinek a Jézus királysága egyszerű, csöndes, szívbéli tanitványság. Nem a hangoztatott, délceg hívőség, nem is a másokat megvető melldöngetés, hanem az igazság folyamatos éhezése és szomjúhozása. A keresés, a kérés és a zörgetés. Mert ezek inkább megigazulásunkra vannak, mint az eredmények büszke elkönyvelése.

A Jézus királysága alatt prosperál a tartomány, nem pedig lezüllik és nincstelenné válik. A csendes, szívbéli tanítványságnak olyan következményei vannak, amiket egyáltalán nem hittünk és nem is reméltünk. „Szem nem látta, fül nem hallottra, ember szíve meg sem gondolta, amiket Isten azoknak készített, akik őt szeretik.” Az ember egyszer csak észreveszi, hogy van ereje ott, ahol régen mindig csak kudarcot vallott. Észreveszi, hogy immár arra is képes, amire eddig mindig képtelen volt. Lesz türelme, pedig eddig türelmetlen volt, tud elnéző lenni, holott eddig mindene volt az ítélet. Elfogadja a másik embert, ahogy van, nem akarja többé hibátlannak vagy tökéletesnek látni. Belenyugszik abba, ami eddig végtelenül bosszantotta, és elvisel olyasmit, amit régen képtelen volt eltűrni. És mindezt mitől? Attól, hogy a Jézus királysága alá helyezte életét. Hát ezért fontos a virágvasárnap ünnepe.

Ma megállított bennünket a tavasz, amely ismét eljött, és arra emlékeztetett minket, hogy ugyanígy eljön hozzánk az igazi élethez szükséges erő is. Megadatik, kapjuk, csak el ne utasítsuk magunktól. Aztán megállított bennünket a konfirmáció napja, ez a virágokkal gyönyörűen feldíszített templom, és arra hívott minket, hogy mi is erősödjünk meg az ifjakkal együtt. Életünk Ura nem akarja vergődésünket, nem akar minket erőtleneknek, hitünkben gyengéknek látni, hanem éppenséggel megerősödésünket akarja. Ezért adja nekünk ezt a mai gyülekezeti ünnepet. És az a Király, aki az első virágvasárnapon eljött, a tanitványságban közli uralmát felettünk. Mesterünkké lesz és megmutatja nekünk, halk és szelíd szóval, merre tovább.

„Örülj nagyon Sion leánya, örvendezz Jeruzsálem lánya! Íme, jön neked a te királyod, igaz és szabadító, szegény és szamárháton ülő!” Ámen.

Konfirmáció