Mindenkor örüljetek!

Mindenkor örüljetek!

2003. szeptember 14.
dr. P. Tóth Béla

Mindenkor örüljetek!

Lekció: Lukács 15,1-10
Textus: Filippi lev. 4,4

“Örüljetek az Úrban mindenkor, ismét mondom, örüljetek!”

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, Köszönjük neked, hogy minden emberre számot tartasz, legyen az elsők vagy az utolsók közül való. Jó tudnunk, hogy nem vagy személyválogató, hanem minden népben kedves előtted, aki alázatosan jár Istenével és az igazságot cselekszi. Megvalljuk, nem járunk mindig alázatban előtted és nem mindig az igazságot cselekesszük, némelykor önhittek vagyunk, és gyakran van szavainkban és cselekedeteinkben hamisság. Azt is elismerjük, hogy néha messzire eltávozunk közeledből és csak a puszták magányosságában vesszük észre, hova is jutottunk. Te pedig, így tapasztaljuk, ilyenkor is utánunk jössz, mint a jó pásztor, és addig keresel, amíg meg nem találsz bennünket, ahol éppen vagyunk. Ezt szeretnénk most is átélni, hogy abban az élethelyzetben, ahol vagyunk, ránk találsz, felveszel a válladra és hazaviszel bennünket. Köszönjük az eddigi megtapasztalásainkat jóságod felől, és kérjük áldásodat erre a mostani órára, hogy semmit az te igédből ne engedjünk a földre hullani. Adj nekünk világos vezetést és közöld velünk áldott Szentlelkedet, a Krisztus lelkét!

Ámen.

Igehirdetés

Mai igénkben egy világos felhívással találkozunk: “Örüljetek az Úrban, ismét mondom, örüljetek!” Jó ezt a felhívást hallanunk, különösen akkor, ha éppen borongós lélekkel jöttünk a templomba, hiszen szeptember közepén kétséget kizáróan itt az ősz megint és óhatatlanul eszünkbe jut mindnyájunknak az elmúlás. Jó hallani az igében, hogy Isten akarata az emberrel az öröm, függetlenül attól, hogy milyen az évszak és milyen az időjárás: ő erre teremtett minket, ezzel akar minket újra és újra megajándékozni.

I.

Ám azt is nyugodtan megállapíthatjuk, hogy cseppet sem könnyű mindig örülnie az embernek, sőt vannak pillanatok, amikor ez gyakorlatilag egészen lehetetlen is. Vajon lehet-e örülni, amikor valaki beteg lesz a családban és kórházba kerül, lehet-e örülni az embernek, ha feladatai, amik rá várnak, meghaladják erejét és bölcsességét, lehet-e örülni olyankor, amikor kudarc és szégyen éri az embert? Nyilvánvaló, hogy nagyon is sok olyan helyzet van az életben, amikor mindent könnyebb, mint sem örülni, és ezek az élethelyzetek éppen úgy meggyötrik a keresztyén embert, mint bárki mást.

Hangzik az ige, hogy “mindenkor örüljetek”, és bár jó hallani ezt a bíztatást, néha az lenne az ember legtermészetesebb válasza, hogy most, most Uram, ne haragudj rám, de nem tudok örülni! Nem tudok örülni, mert éppen most a szívem tele van kétellyel és szorongással, most nem tudom, hogy fogok úrrá lenni a rám váró küzdelmeken, most legszívesebben elbújnék minden ember elől, és talán te előled is, Uram, és ezek miatt öröm most egy morzsányi sincs a lelkemben.

Bizony, sokszor van ilyen az ember életében. Nincs öröm a világ dolgaiban, mert hiszen valóban olyan kíméletlen harc folyik az érvényesülésért, a befolyásért, a pénzért és a hatalomért, hogy mindent szabad lassanként, semmi sem megengedhetetlen, és a legtöbb jó ízlésű ember inkább visszahúzódik ezektől az úgynevezett piszkos dolgoktól, amitől persze a világ dolgai általában nem lesznek jobbak, hanem inkább csak még piszkosabbak. De hát valóban nem túl sok öröme lehet az embernek, amint elnézi a világ dolgait.

Aztán az emberek! Hát nem mindenki a maga pecsenyéjét sütögeti, nem mindenki a maga egy személyes üdve után lohol, mint Péter is a Lagerlöf-novellában? Fejti le kezéről-lábáról a rá kapaszkodókat, nehogy azok őt is lehúzzák – egészen addig, míg végül senki nem kapaszkodik már rá, és akkor ő is visszahull a mennyből, pedig a kegyelem már majdnem addig felemelte?Igen, mennyi önmagáért élő ember, akinek nincs szolgálata, sehol nem számíthatnak rá, mennyi önzés és mennyi hiúság mindenhol! Emberek feláldozzák családjukat, gyermekeiket romantikus illúziókért, elüldözik egymást az otthonból, amit együtt hoztak létre, munkájukat csak addig végzik rendesen, amíg ellenőrzik őket – és folytathatnánk, mi mindenre képesek vagyunk, mi emberek! Valóban nem túl sok okunk van az örömre, ha az embereket elnézzük.

És még magunk felől sem büszkélkedhetünk, hiszen mi ismerjük igazán közelről a saját dolgainkat, azt, hogy hány fedélzete is van az énünk hajójának, hogyan beszélünk az emberekről szemtől-szembe és hogyan a hátuk mögött, mi mindent megengedhetőnek tartunk magunknak, amit zokon veszünk másoktól, és folytathatnánk itt is a sort még sokáig – mi örömünk lehetne abból, ha magunkra nézünk?
Igen, valóban így áll a dolog, nehéz igent mondani az ige felhívására, hogy “mindenkor örüljünk”, mert ha a világra vagy az emberekre nézünk, és még akkor is, ha saját magunkra nézünk, bizony, sok minden másra van inkább okunk, mint sem arra, hogy örüljünk: leggyakrabban inkább kiábrándulásra, csalódottságra vagy éppen szégyenre.

II.

Mégsem reménytelen dolog ez a felhívás! Mindenek előtt, azt mondhatjuk, hogy éppen azért fontos ezzel az igei üzenettel foglalkoznunk, mert valóban annyi okunk van a világban, az emberekben és még önmagunkban is arra, hogy ne legyen örömünk. Ahogy az ige egy másik helyen mondja, a “világosság a sötétségben fénylik” igazán, vagyis éppen egy örömtelen világban, éppen egy sok megrontott örömtől keserű világban van jelentősége annak a gondolatnak, hogy Isten akarata velünk, teremtményeivel – a szeretet után – éppen az öröm!

De hát miért van olyan kevés igazi öröm az emberekben? Miért igaz olyan mélységesen a 90. Zsoltár megállapítása, hogy “az ember élete hetven, vagy ha feljebb, nyolcvan esztendő, és nagyobb részük nyomorúság és fáradtság, amely gyorsan tovatűnik, mintha repülnénk”? Miért van olyan sok neurotikus ember, hogy a lélektan nyelvét használjuk, aki akkor sem képes az örömre és boldogságra, ha minden oka megvolna is rá? Minden valószínűség szerint azért, mert az öröm valami belső dolog kisugárzása. Történni kell az emberben valaminek, és ha ez megtörténik, akkor van öröm, van kisugárzás kifelé, ha pedig nem történik, akkor nincs minek sugároznia kifelé.

Mostanában sokat beszélünk a Marsról, mint bolygóról, mert ritkán jön olyan közel a Földhöz, mint éppen mostanában, mindössze 55 millió fényévre van tőlünk, és azt mondják, ez nagy közelségnek számít. A csillagászok megállapították, hogy ez a bolygó geológiai szempontból teljesen inaktív, mozdulatlan, kihűlt égitest, nincsenek működő vulkánok rajta, nincsenek földrengései, kontinens-vándorlásai, mint a Földön, és ha volt is rajta víz, most már nincsen. Vasoxid borítja a felszínét, vagyis rozsda, ettől vörös a napról visszavert fénye, ami azonban egyáltalán nem is látszik már komolyabb távolságról, hiszen semmi saját fénye nincsen ennek a bolygónak. Ugyanakkor, ha felnézünk az égre, számtalan olyan, sokkal távolabbi csillagot látunk, amelyben nagyon is történik valami, zajlik az élet, szinte forr a belsejük, hatalmas magfúziós erőműként működnek, még élnek, még nem hűltek ki, és ezek aztán nagy távolságra is ellátszanak, mert van saját fényük. Azt hiszem, az olyan ember, akiben történik valami fontos belül, maga is az öröm sugarait bocsátja kifelé.

Ilyen szempontból valóban furcsa képződmény a neurotikus keresztyén, aki annyira el van foglalva a maga megoldatlan belső problémáival, hogy kifelé már nem jut belőle öröm- sugár senkire. Szinte megkötözik a gondjai, vagy a rossz lelkiismerete, vagy az elérhetetlen álmok, amiket kerget és amiktől nem tud megszabadulni – tulajdonképpen mindegy, micsoda. Egy biztos, ha történik is benne valami, akkor az nem az, aminek öröm lenne a kisugárzása. Hiányzik az energizáltság, a feltöltődöttség, hiányzik az életnek az a többlete, amiből jutna másoknak is. Mert azt nyilván mindnyájan tapasztaltuk, hogy a kedves, mosolygós ember közelében lenni már önmagában fél gyógyulás, ha lelki bajunk volna, viszont rossz kedvű, haragos, ellenséges lelkületű emberek bennünk is rosszabb állapotokat teremtenek, lehúznak minket. Ne feledjük el, hogy mi is pontosan úgy hatunk másokra a bennünk lévő állapottal, ahogyan mások hatnak miránk, tehát nem mindegy, hogy milyen állapotokat engedünk meg magunknak, vagy éppen milyen állapotokat ápolgatunk magunkban! Felelősek vagyunk azért, amit magunkban hordozunk, és amivel – akarva vagy nem akarva – elárasztjuk, átitatjuk egymás lelkét.

III.

De hát mi az a belső esemény, ami bizonyosan örömmé válik kifelé? Az Úrral való szívbéli találkozás. Ez az esemény az, amiről az evangélium úgy beszél, hogy az elveszettnek hitt századik juh megtalálása, vagy az elgurult drachma meglelése – tehát az elveszettnek hitt igazi élet újra felfedezése. Az igazi, isteni élet minden ember életében elveszett, amit úgy kell újra felfedezni. Ez mindig nagy örömmel jár, emlékezzünk csak Filep és az etióp kincstárnok találkozására, ahol az egyik át tudta adni, a másik át tudta venni a Krisztusban való, új életet, és mind a ketten tovább mentek a maguk útján örömmel. Zákeus is asztalt terített a megtérése napján sok embernek, és még a mennyben is öröm, sőt, “nagyobb öröm” van egyetlen megtérő felett, mint kilencvenkilenc igazon.
Földi életünk semmi máshoz nem hasonlítható öröme az Úrral való találkozás. Ez még akkor is igaz, ha ez a találkozás esetleg nem a mi jószántunkból, hanem kényszerű körülmények között történik, ahogyan azt Babits leírja a Jónás könyvében:

“Bezároltattál, Uram, engem!
Sarak aljába, sötétségbe tettél,
ragyogó szemed elől elvetettél.
Mindazonáltal szemeim vak odva
nem szűnik meg nézni te szent templomodra.
Sóvár tekintetem nyilát kilőttem,
s a feketeség meghasadt előttem.
Éber figyelmem erős lett a hitben,
akár hogy elrejtőzöl, látlak, Isten!
Rejteztem én is elüled, hiába!
Utánam jöttél tenger viharába.
Engedetlen szolgádat meggyötörted,
magányos gőgöm szarvait letörted.
De mennél csúfabb mélybe hull le szolgád,
annál világosabb előtte orcád.
Most már tudom, hogy nincs mód futni tőled,
s ki nem akar szenvedni, kétszer szenved.
De te se futhatsz, Isten, énelőlem,
habár e halban sós hús lett belőlem.”

Talán nem kell megvárni az embernek, amíg “e halban sós hús lesz belőle” – hiszen annyi alkalmat készít nekünk Isten arra, hogy vele szépen nyugodtan, behajtott ajtajú belső szobánkban megbeszéljük életünk dolgait! Ott születnek a legjobb dolgok, a csöndes magányban, a valódi áhítatban. Ott lesz az elveszett emberből újra megtalált ember, az elrontottnak hitt életből újra értékes élet, a hiányzó drachmából örömet jelentő kincs. És akkor lehet hívni a szomszédokat, lesz megint közünk egymáshoz, épül a közösség és lesz talán a széthullott országból is újra egészséges szövetű, organikus összetartozású nemzet.

Akik így örülnek, azok az Úrban örülnek, a vele való találkozásnak örülnek. Ez a találkozás ma is lehetséges, minden embernek lehetséges, hiszen éppen ő hív bennünket erre, amikor ezt üzeni nekünk: Örüljetek az Úrban, mindenkor, ismét mondom, örüljetek!

Ámen

Imádkozzunk!

Istenünk, Megköszönjük jóságodat, türelmedet, azt a hűséges szeretetet, amellyel mindig utánunk jössz és megkeresel bennünket. Amikor nincs okunk örömre a világban és önmagunkban, akkor is van okunk az örömre benned, aki Krisztusban új életet adsz nekünk és Szentlelkedet kitöltöd ránk. Köszönjük, hogy valóban mindenkor örvendezhetünk benned, életünk Urában. Megköszönjük, hogy meghallgattad könyörgésünket, és vigyáztál szeretteink életére, gyülekezetünkre, anyaszentegyházunkra. Megköszönjük egy ifjú házaspárral az éveket, amiket immár együtt tölthettek ajándékodból és ma lélekben elmondják neked hálájukat egymásért itt, a te házadban. Imádkozunk gyülekezetünk idős tagjaiért, akik nem jöhetnek el testi erőtlenségük miatt személyesen, de lélekben velünk együtt vannak az imádság órájában. Imádkozunk az őket hordozó családtagokért, és a gyülekezet szolgáló közösségéért. Kérünk, erősíts meg minket, hogy feladatainkat méltó módon betölthessük, és futásunkat örömmel elvégezve érkezhessünk majd haza tehozzád.

Ámen