Igehirdetés 2009. február 22.

A rajtunk túli döntésekről

Lekció: Zsolt 41,1-14
Textus: Ján 16,7-11

„Jobb nektek, ha én elmegyek, mert ha nem megyek el, a Pártfogó nem jön el hozzátok, ha pedig elmegyek, elküldöm őt hozzátok. És amikor eljön, megfeddi a világot bűn, igazság és ítélet tekintetében. A bűn az, hogy nem hisznek énbennem, az igazság az, hogy én az Atyához megyek, és többé nem láttok engem, az ítélet pedig az, hogy e világ fejedelme megítéltetett.”

Imádkozzunk!

Mennyei jó Atyánk, álmélkodással csodáljuk végtelen nagy irgalmadat, mert az emberi nemzetet annyira becsülted, hogy Egyetlenedet neki elküldötted. Köszönjük a drága tudást, hogy nem magunk vagyunk romlásunkkal, hanem irgalmas szereteted hordoz minket naponta, és még egy hajszál sem eshet le a fejünkről akaratod nélkül. Így jöttünk ma is ide, hálásan ajándékaidért és szégyenkezve vétkeink és mulasztásaink miatt, hogy nem éltünk mindenben hozzád méltón. Szeretnénk most áldott csendet találni, hogy megtisztulva világosabban lássunk életünk dolgaiban. Adj alázatot minden téged keresőnek, s töltsd el szívünket mennyei üzenettel és Szentlelked erejével! Ámen.

Igehirdetés

Emberi életünk elkerülhetetlen velejárója, hogy folyamatosan döntéseket kell hoznunk. Felkelünk reggel, s elhatározzuk, mit fogunk ma tenni. Eljön a nyári szabadság és elhatározzuk, mivel szeretnénk tölteni. Ám vannak döntések, amikor érezzük, hogy valami sokkal nagyobb dologról van szó, mint ami felől biztos hozzáértéssel és könnyen tudnánk határozni. A döntés léptéke néha nagyobb, mint amit jól átlátunk, és valóban a kezünkben is tartunk. Általában meg is torpanunk ilyenkor, belátva, hogy  félelmetesen dolog történik: “elhatározzuk” sorsunkat, életünk útját kijelöljük.

Ilyesmi, amikor munkánk, hivatásunk felől döntünk – általában fiatalként indulva az életnek. Ez vagy az az életpálya rokonszenves, el is tudjuk benne képzelni magunkat, ám az mégis más, amikor elhatározzuk, egyetlen egy életünket mire fogjuk majd pazarolni. Ilyen az is, amikor életünk párjára mondunk igent, hiszen magunkról sem, róla sem tudjuk pontosan, ki lesz ő mondjuk tíz év múlva. S jönnek utunkon további kérdések, egészen súlyosak is, amik megállítanak. Azt érezzük, ez most nagyobb nálam: túl van rajtam, nem vagyok elég érett hozzá.

Amikor János evangéliuma a Szentlélekről, mint Pártfogóról szól, aki eljön és “megfeddi a világot bűn, igazság és ítélet dolgában” – akkor csupa olyan dolgot említ, amik túl vannak rajtunk. Aki vergődött már bűnben tudja, hogy néha emberen túli erők tartják fogva a lelket, amikkel pusztán a magunk erejével nem tudunk győztesen szembeszállni. Az “igazság” a Bibliában egyszerre jelenti a valóságot meg a jogosságot is, ezért olyasmi, amiről becsületes ember nem mondhatja, hogy csak úgy a zsebében hordja, mert az igazság mindig fölöttünk van! Az ítéletről pedig ne is beszéljünk, hiszen annyi trükköt kitalálunk, hogy ne kelljen szembenéznünk a magunkról való őszinte ítélettel, miközben mások felett persze reggeltől estig ítélkezünk – hogy ez a dolog is, igazi természete szerint, messze túl van rajtunk.

Különös szó, amit Jézus használ itt, amikor azt mondja, hogy a Szentlélek majd “megfeddi a világot” ezek tekintetében. A jogi eljárásrend szavát használja ugyanis az ige, ami a kétségbevonhatatlan és cáfolhatatlan bizonyítékok előtárására, ha úgy tetszik, a “nagy leleplezésre” vonatkozik. A bíróság előtt mindenki beállítja a dolgot, hogy lehetőleg neki legyen igaza s elérje a célját, de aztán megszólal valaki, akinek bizonyítékai megdönthetetlenek. Ilyen az, amikor a Szentlélek, a mi Pártfogónk (és igazi ügyvédünk!) tényleg eljön, és valóban megszólalhat. Akkor vége a látszatoknak, a beállításoknak, az ideológiáknak és vége a magyarázatoknak, de még az önáltatásnak is – fejet kell hajtani a valóság előtt! Nem véletlen, hogy Károli Gáspár ezt a nagyon erős szót találta ideillőnek, hogy a Szentlélek „megfeddi” a világot bűn, igazság és ítélet tekintetében – vagyis aki őt hallja benn a szívében, ahová Jézus ígérete szerint eljön, az már csak lehajthatja a fejét és szégyenkezhet, mint a pirongatást kapó gyerek – mit is gondolt ő eddig ezekről a dolgokról… De ez a feddés értünk van: áldott módon szégyenít meg – hogy felemeljen. A Szentlélektől jövő “feddésben” mindig ott a jövő, a megújulás – mert a megtisztulásunkat szolgálja.

Nézzük hát, mit mond Jézus a bűnről. Azt mondja a bűn az, hogy nem hisznek őbenne. Azt szoktuk gondolni, hitünk aztán tényleg magánügy – majd mi eldöntjük, miben hiszünk és miben nem. A jelen korszak is, amiben élünk, szeretné a hit dolgát bezárni a magánügyek közé, vagy, ha az nem megy, legalábbis a templomba – s azt mondja, senkinek semmi köze ahhoz, mi emberek hiszünk-e vagy sem. Ez a vélekedés egy hosszú időszak után, amikor évszázadokig emberekre kényszerítették a hitet, némileg érthető, bár már régen lejárt a szavatossága ennek az érvelésnek. Jézus azt mondja, benne nem hinni olyasmi, hogy eltakarjuk szemünket az örök szeretet maga-kijelentése elől, mert nem akarjuk meglátni azt. A hatalmas kényszerítő erővel, amit az ő teljes szeretete jelent, csak szándékosan szállhat szembe az ember, véletlenül nem. Az nem látja meg Jézusban a világ Megváltóját, aki nem is akarja őt annak látni, talán, mert elvakult a pénz imádatában, az életélmények hajszolásában, vagy bármi másban, ami neki fontosabb. A kijelentés világos és egyértelmű, amit az Atya ad a Fiúban – akinek ez nem kell, magát sorolja saját felelős döntésével a bűn világába.

Mi az evangélium ebben a kijelentésben? Az, hogy szabadok vagyunk jó döntésre is. Amint eldönthetjük, mi nem akarjuk őt látni, éppen úgy mondhatjuk az is, amit szintén János evangéliumában olvastunk: görögök jöttek Jeruzsálembe imádkozni, akik odamentek a Betsaidából való Filephez, és azt mondták neki: “Uram, látni akarjuk Jézust!” (Ján 12,20) Az ember küszködhet vétkeivel, hadakozhat az ürességével vagy elkeseredhet a csődtömeg láttán, amit élete jelent, de bármikor kimondhatja azt is: “Mi látni akarjuk Jézust!” Nem is kívánhatok jobbat senki emberfiának, mint hogy akarja csak látni ő is Jézust! Meg fog gyógyulni összetört szíve, el fog múlni szégyene, egyszerre csak lesz ereje a jóhoz, és derűs lesz a szíve – mert aki őt annak látja, aki ő valójában, a világ Megváltójának, annak szívéből már más nem származhat, mint derű és békesség! Ő mondja: “Az én békességemet adom nektek: nem úgy adom, ahogy a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!” (Ján 14,27)

Azt is halljuk, hogy a Szentlélek, amikor eljön, megfeddi a világot igazság tekintetében. Amikor emberek egymással beszélnek, gyakran hallani valakitől, hogy „Az az igazság, hogy….” Ezt emberek gyakran mondják hangosan, olykor gúnyosan és egymás megszégyenítésére, vagy leleplezésére. Pedig „az igazság” mindig felettünk van, nekünk pedig csak a „magunk igaza” jut. A kettőt könnyű összetéveszteni, és az élet lendületében ezt az összetévesztést rendre meg is tesszük. A bírósági folyosókon például mindenki meg van győződve arról, hogy neki van igaza, nem pedig ellenfelének, s ez olykor az eszelősségig is elmegy. “Elmegyek Strassbourgig” – mondják, mikor kifogynak az érvekből. Egy huszadik századi magyar író regényében olvasható a félmondat, amikor az egyik szereplő az emberek fonákságaira panaszkodik: ezek ilyenek, amazok meg olyanok és hát ez borzasztó, a világ tele van visszás dolgokkal – hogy a beszélgető partnere, aki alapjában kívülálló, azt válaszolja: “Ezt éppen ön kifogásolja, akinek az ön által felidézett fonákságokban oly sok része van…?” (Hamvas B: Karnevál) Kimondja a bibliai igazságot, hogy a világ fonákságait és visszásságait leggyakrabban éppen magunk idézzük fel, s azokban így nagyon is sok részünk van.

Jézus azonban visszautasította, hogy őt bírónak vagy örökség-felosztónak (közjegyző) tekintsék, éspedig azért, mert ez a terület mindig a „magunk igaza” körébe tartozik, az igazság pedig, amit tényleg érdemes annak nevezni, az, hogy ő “az ő Atyjához megy!” Igen, ez a legfontosabb igazság, ami mellett csak bátran sápadjanak el a „magunk igazságai” – kinek hány négyzetméter jár a szülői örökségből, kit  mennyire sértettek meg méltatlanul egy bizonyos helyzetben. Azt mondja az ige: felejtkezzetek el már végre a magatok igazáról, és gyönyörödjetek bele az igazságba, mit jelent az: “Jézus az ő Atyjához ment!” Ha ő odajutott, akkor mindnyájunknak érdemes a szeretetből való áldozat útján járni!

Heidelbergi Káténk, aminek e kérdését mai konfirmálóink is tanulják, így szól erről: Micsoda vigasztalásod van abból, hogy Krisztus eljön ítélni eleveneket és holtakat? A felelet pedig így hangzik: “Az, hogy minden háborúságomban és üldöztetésemben fölemelt fővel várom őt az égből ítélő bírámul, aki előbb érettem Isten ítélőszéke elé állott, és rólam minden kárhoztatást elvett.” Ez az igazi, nagy igazság, testvérek! Jézus odaállt helyettünk az isteni ítélőszék elé (1Pét 2,23) – s rólunk minden kárhoztatást elvett! Elgondolkodtunk-e már azon, micsoda kegyelem ez? “Nincsen immár semmi kárhoztatásuk azoknak, akik Krisztus Jézusban vannak, akik nem test szerint járnak, hanem Lélek szerint!” (Róm8,1) – kiált fel az apostol. A nagy igazság tehát az, hogy mi a kegyelem idejét éljük: a méltó ítéletet felfüggesztették, nem kapjuk a fejünkre, ami a “kárhozat” lenne, hogy kárba megy az életünk, hiába volt az egész. Nem volt hiába, s nem megy kárba – mivel Jézus az Atyánál van, a mi életünk is az Atyához fog menni! Már itt kezdődik, s odaát még inkább folytatódik, ahová most még a szemünkkel nem láthatunk. Ez az Igazság – s nekünk ezzel kell foglalkoznunk a “magunk igaza” helyett!

Végül ítélet tekintetében is feddést, azaz leleplezést kap a világ. Az ítélet nem az, hogy bűnhődjön mindenki a vétkei mértéke szerint, ahogy keserűségünkben szívesen vennénk néhanap, hanem az, hogy “a világ fejedelme megítéltetett!” Mi magunk  bizony megérdemelnénk ezt és azt – mindenki tudja. De “nagyobb az Isten a mi szívünknél” (1Ján 3,20), és ha vádol minket a szívünk, akkor ítélet tekintetében ezt kell leginkább látnunk. Aki minket vádol, emlékezzünk csak Jób történetére – azt Jézus már látta “lehullani az égből, amint a villámlás alázuhan!” (Luk 10,18) És ő ezt közölte velünk! Micsoda kép: a Sátán alázuhant az égből, nincs helye ott, nem egyenlő Istennel! Ő már bukott fejedelem, helye a mélységben van seregeivel együtt! Ítélet tekintetében ezt kell látnunk: a világ fejedelménél erősebb a Békesség Fejedelme, legyőzte őt. Ezt a győztes vezért, aki küzd értünk kell látnunk. “Bízzatok, mert Jézus eljön, ő a fővezér”– amint istentiszteletünk elején énekeltük!

Szükségünk van-e feddésre – méltán kérdezhetjük. Hiszen annyi a baj a világban: erőszak, csalás, lopás és hazugság! Igen, ez igaz. De semmi nem mentesít az alól, hogy bűnnek mindenek fölött azt lássuk, nem hiszünk őbenne, holott hihetnénk! Őt az Atya azért küldte, hogy higgyünk benne. Igazságnak azt lássuk, hogy ő Atyjánál van, és ott nekünk is helyet készített – miért nyugtalankodnánk hát és miért félnénk? Ítélet tekintetében pedig úgy áll a helyzet, hogy a fő dolog: Krisztus legyőzte a Gonoszt. Nagyobbnak bizonyult, elvette az erejét – “reá ítélet vár, az ige porba dönti.” Ez a győztes a mi Urunk, Jézus Krisztus! Neki legyen dicsőség most, és mindörökké. Ámen.

Fohász

Istenünk olyan jó, hogy megszólíthat igéd s eljöhet hozzánk Szentlelked! Köszönjük a tőled való feddést, ami életünket és előmenetelünket szolgálja. Áldunk téged, hogy eljöttél közénk Krisztusban, hogy ne a semmire, hanem igaz kijelentésedre épüljön hitünk. Jézusunk, áldozatod végeztén te az Atyához mentél, s bár nem látunk testi szemünkkel tudjuk, hogy ez mindennél fontosabb.  Legyőzted azt, aki emberölő kezdettől fogva, s hazug és hazugság atyja: erre hivatkozunk, amikor erőt és vigasztalást kérünk tőled. Segíts győzedelemre, aki az egyetlen igaz fővezér vagy. Vezesd lépteink, hogy rád figyelve járhassuk a következő hét napjait, neked dicsőségedre, magunknak és egymásnak pedig üdvére! Ámen.

Nyomtatás