Emberlátás

Emberlátás

Igehirdetés 2015. október 4.
www.ptothbela.com

Emberlátás

 

Lekció: 1Móz 2,4-9
Textus: Zsid 5,6-10

„Krisztus sem maga dicsőítette meg magát azzal, hogy főpap lett, hanem az, aki így szólt hozzá: Az én fiam vagy te, ma nemzettelek téged. Ahogy másutt is mondja: „Pap vagy te örökké, Melkisédek rendje szerint.” Ő testi életének idején könyörgésekkel és esedezésekkel, hangos kiáltással és könnyek között járult az elé, akinek hatalma van arra, hogy kiszabadítsa őt a halálból. És meghallgattatott istenfélelméért. Jóllehet ő a Fiú, szenvedéseiből megtanulta az engedelmességet, és miután tökéletességre jutott, örök üdvösség szerzője lett mindazok számára, akik engedelmeskednek neki. Mert őt Isten Melkisédek rendje szerint való főpapnak nevezte.”

 

Imádkozzunk!

Urunk Istenünk, légy áldott a hálaadás órájáért, amikor visszatekintve most megköszönjük ajándékaidat. Ez a nap a magunkba tekintés ideje is, ezért segíts mindnyájunkat alázatra és őszinteségre. Szeretnénk megtelni tőled való örömmel és békességgel, add ehhez minden nyitott szívű gyermekednek igédet és Szentlelkedet. Építsd a te néped tagjait a belső emberben, adj nekünk igazi lelki előmenetelt. Ámen.

 

Igehirdetés

Megköszönöm a gyülekezet meghívását, hogy bár jómagam augusztus 1-vel nyugalomba vonultam, még egy ilyen „időn túli” szolgálatra is felkérést kaptam. Én ugyan már elbúcsúztam a gyülekezettől július utolsó vasárnapján, de azért most jól esik, hogy a gyülekezet is szeretné elmondani a maga búcsúzását, és erre az ünnepi alkalomra, mint igehirdető, meghívást kaptam. Csak úgy ne járjunk, mint az Illés együttes, amely adott már egyszer egy hivatalos záró-koncertet 1990-ben, és azóta két-három évenként megint van mindig egy újabb, és még végsőbb záró-koncertjük. Részemről nem is búcsúbeszédet szeretnék most mondani, hanem igehirdetést, ahogy harminchárom éven át vasárnapról-vasárnapra is tettem, de azt azért nem tudom elkerülni, hogy e különleges pár percben személyes hangok is meg ne szólaljanak.

Hogy is lehetne, hiszen voltak, akik a gyermekükként szerettek az első perctől fogva, ahogy csak ide kerültünk, és ha közülük legtöbben el is mentek már a minden élők útján, s már csak néhányan maradtak, a még meglévőkre, az ő kedves arcukra tekintve mindig drága szüleim jutnak eszembe, jóságukkal és gondoskodásukkal. Köszönöm nekik, hogy szüleim helyett szüleim lettek. Aztán voltak, akik testvérüknek fogadtak, és évtizedek hosszú során át elviselték még az érdesebb tulajdonságaimat is – nekik megköszönöm türelmüket és megértésüket, meg a rengeteg támogatást, amit közös szolgálatunkban adtak. És voltak olyanok is, akiknek magam lettem lelki értelemben a szülője, talán mert én kereszteltem, konfirmáltam vagy eskettem őket, esetleg csak a vasárnapi igehirdetések révén lettünk lelki tekintetben rokonok, de ez az összetartozás is nagyon nagy kincs. Köszönöm imádságaikat, jó szavaikat, és egyáltalán azt, hogy ők – vannak, éspedig ilyen szép számban vannak. Kérem őket, hogy utódomat éppen úgy szeressék majd, mint engem. Aztán akadhatnak olyanok is, akiket megbántottam. Ha van olyan, akinek tüske maradt volna a lelkében, azt megkövetem. Nem magyarázatként, de a magam mentségére hadd mondjam azért el, ha valaki nem ismerne még eléggé, hogy amikor odahaza kiteszem az autómban használatos GPS-t az asztalra, megszólal, és azt mondja: „Túl gyorsan mész.” Igen, én mindig túl gyorsan mentem, mert magam előtt láttam az ügyet, amiben hittem, amit jónak gondoltam, és amiért sokszor kockáztattam is. Ha ezenközben valakinek nem köszöntem olyan nyájasan és ráérősen, mint elvárta volna, vagy nem hallgattam végig, vagy egyáltalán nem is jutott rá annyi időm, amennyit magam is szerettem volna, az gondoljon a GPS-emre, amely ezek szerint jól ismeri a gazdáját…

Persze, én is megismertem gyülekezetünket, és kis városunkat is ennyi idő alatt. Hadd illusztrálja ezt egy apró történet az elmúlt évtizedekből. Egy alkalommal délután a templomkertben dolgoztam, és a kerti munka miatt a kezeslábasom volt rajtam. Negyedórával a posta zárása előtt hirtelen eszembe jutott, hogy el kellene hoznom egy fontos, régen várt, kiértesített levelet – és gyorsan el is szaladtam érte. Mire hazaértem, jön haza a feleségem a fodrásztól s azt mondja: Hallom, a kezeslábasodban voltál a postán… Egyszóval a „kontyos-rádió” nálunk is működik, mint a legkisebb faluban bárhol az országban! Az is tény, s ezt se hallgassuk el, hogy a művészeken kívül sok különös, furcsa ember lakik Szentendrén, talán az országos átlagot meghaladó mértékben. Ahogy ezt Hamvas Béla megjegyzi egy ironikus párbeszédben a Karnevál c. regényében, amit egyébként éppen itt, a mi városunkban írt: „Nálunk sok érdekes ember lakik.” „Igen, én is úgy látom, kis városunkban ebben a tekintetben nincs hiány.”

Beígértem a testvéreknek, hogy a júliusban elhangzott „Istenlátás” és „Világlátás” című igehirdetések után még az „Emberlátás” címmel is összefoglalom hitemet – ma tehát ez következik. A három összefoglaló igehirdetés címe közül az első, az „Istenlátás” Dante leleménye, a szót tőle kölcsönöztem. A második, a „Világlátás” – ma inkább „világnézet”-ként ismert szó, ezzel a témával is részletesen foglalkoztunk. Aki éppen nem lett volna itt, megtalálja ezeket az igehirdetéseket az egyházközség honlapján, és az én új honlapomon is. A harmadik pedig mai címünk, hogy „Emberlátás” elég mesterkélten hangzik, aminek az az egyszerű magyarázata, hogy a szót én magam fabrikáltam. Aki akarja, annak persze rögtön eszébe juthat az ókori görög bölcs, Diogenész, aki fényes nappal lámpást gyújtott és azzal járta az utcákat, hogy „Embert keresek!” Hát keressük most mi is „az embert” – mit jelent embernek lenni, mit gondolhatunk erről a súlyos kérdésről mi, akik a Szentírást tekintjük hitünk és erkölcseink zsinórmértékének?

A Biblia legfontosabb mondanivalója az istenemberség, ezt mindnyájan tudjuk. Azt jelenti, hogy az ember helye a világ fölött, de Isten alatt van, viszont az ember arra hivatott, hogy mind a világgal, mind pedig Istennel élő, érzékeny, valóságos kapcsolatban álljon. Nyugodtan mondhatom, lassan hét évtizedes élettapasztalatom alapján, hogy az ember minden fontosabb lelki baja abból származik, ha ez a két lényeges kapcsolat egyike valahol megsérül. Vagy a világgal, és benne az emberekkel, vagy pedig magával Istennel, esetleg mind a két irányban szakadás következik be – s akkor az ember élete megromlik. Márpedig megromlik, tudjuk – amit úgy hiszem, egyetlen őszinte ember számára sem szükséges bizonygatni.

Emiatt első mondatunk az „emberlátás” dolgában így hangzik: törékenyek vagyunk, s nehéz úgy végigjárni egy földi életet, hogy abban kizárólag öröm és boldogság legyen. Jön velünk a kín és a csalódás, jön velünk sok kiábrándulás is – egyesek szerint a földi élet illúzióvesztések sorozata. Azt nem hiszem, hogy a megszülető csecsemő már az első órájában bűnös lenne, vétkesen születne, de azt igen, hogy mindnyájan magunkkal hozzuk a lehetőséget, a hajlandóságot úgy az angyali, mint a démoni tettekre, s eddig összesen egyetlen egy asszonytól született emberről, Jézusról volt elmondható, hogy “Mindent jól cselekedett!” (Márk 7,37) Ha igaz, hogy tényleg törékeny dolog embernek lenni, akkor ebből egyrészt az következik, hogy gyöngéden és okosan vigyáznunk kell a saját lehetőségeinkre, azon belül a saját lényünk alakítására, nevelésére, mert magunk tehetjük tönkre leginkább a saját életünket ostoba, önző, hozzá nem értő kezelésünkkel. Másrészt pedig egymástól sem várhatunk nagyobb tökéletességet, mint amit magunk megvalósítunk – vagyis tegyünk le a többiek ítélgetéséről. Ezt maga Jézus is így tanácsolja: “Ne ítéljetek, s akkor titeket sem fognak ítélni.” (Luk 6,36-37) Nehéz dolognak tűnik, hogy ne ítéljünk, de csak addig, amíg valaki nincsen Krisztusban. Amint „ő mibennünk, és mi őbenne” – onnét ez már magától értetődik: a másik emberben nem ellenséget, még csak nem is vetélytársat látok, hanem önmagam küzdő lényét. „Szeresd felebarátodat, mert ő is csak olyan ember, mint te”– olvassuk Mózes III. könyvében, amit Jézus már a „Nagy Parancsolatként”  idéz az Újszövetségben. (3Móz 19,18   Mát 22,37-40)

Ám az ember nem csak törékeny lény, aki könnyen tönkre tudja tenni a saját életét is, hanem elképesztő hatalommal is van felruházva. Ma nem kevesebbet hadd állítsak, mint azt, hogy mi magunk teremtjük a valóságot, ami körülvesz bennünket, éspedig az immaginációnkkal, magyarul életképzeletünkkel. Ezt a dolgot a kvantummechanika korszakában nem kell sokat magyarázni. Ősidőktől azt hitték, hogy az anyagi világ apró, tömbszerű golyócskákból áll, ezeket hívták atomoknak, és a szó azt jelenti, „ami már nem osztható”. Aztán hozzáfogtak, és mégis csak sikerült osztani azokat az oszthatatlannak gondolt „tárgyakat”, ugyanis kiderült róluk, hogy valójában nem is tárgyak, hanem csak energiakötegek, energiakvantumok, amiket egy időre összefog ugyan valami erő egy atommá, de megfelelő körülmények között az a tárgynak gondolt valami egyszerűen szétsugárzik a térben, éspedig energia, elektromágneses rezgés formájában. Megvan ennek a dolognak a lelki valóságban is a maga párhuzama. Hadd mondjuk ezt most így, mert valóban erről is van szó, hogy az embert az álmai teremtik. „Olyan szövetből vagyunk, mint álmaink, és kis életünk álomba van kerítve” – halljuk Prospero-tól Shakespeare drámájában, a Vihar-ban. Az embert körülveszik szellemi, ásványi, biológiai és pszichés erővonalak, amiket nevezhetünk ösztönöknek, indulatoknak, szándékoknak, viszonyulásoknak. Ezek némelyikét egyszer csak egybefogja, összekapcsolja valami sóvárgás, életéhség, kapzsiság – és lesz belőle immár egy valóban „létező”, tehát nagyon is hatékony félelem, mondjuk egy fóbia, mint lelki „valóság”. Gondoljunk a rengeteg pánikbetegre, vagy egyszerűen a nárcisztikus fiatal nőkre és férfiakra, akik valamit mindig nagyon utálnak, vagy valami után mindig őrületesen sóvárognak.

Vagy, lesz belőle egy legyőzhetetlen, konkrét szenvedély, ami családokat tud tönkretenni; esetleg lesz belőle az ősök nagyszerűségére vonatkozó ideológia, netán bizonyos népcsoportok szeretése, vagy nem szeretése. Egészen addig, amíg a sóvárgást, kapzsiságot, életéhséget ki nem vonjuk belőle, mert akkor egyszerűen megszűnik az a „dolognak” gondolt valami, nincs többé hatalma, kiderül róla, hogy csak mi magunk teremtettük magunknak. Íme, az ember hatalma – olyan világot teremt magának, amilyet csak akar. Persze, a világpolitika dolgaiban azért nem vagyunk varázslók, de „kis életünk álomba van kerítve”, és mi valóban „olyan szövetből vagyunk, mint álmaink” – itt a tennivaló ezért mindig az, amit a hippokratészi eskü így mond: “Nil nocere” – nem ártani! Az ember merjen álmodni, hozzon létre nagyszerű dolgokat, de irtsa ki magából azokat az álmait, amikkel másokat károsítana. Ez a mérték. “Amint akarjátok, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is akként cselekedjetek!” (Luk 6,31) Vagyis, amit magatoknak nem akartok, azt másoknak se tegyétek. Aki ezen az úton jár, a tapasztalat azt mutatja, annak nincs szüksége a bűnök bocsánatára. Viszont meg ne bénítson, tehetetlenné ne tegyen minket a nagy vigyázás: dolgozni, tevékenyen igyekezni nagyon is szükséges. Ahogy mondani szokták, az inspiráció az a vendég, aki a lustákat ritkán keresi fel – vagyis jó dolgok ott születnek, ahol keményen dolgoznak. Aki nem akar igavonó barom lenni lent a földön, az nem száguld majd Pegazuson sem fent a csillagokban…

Végül az ember törékenysége és hatalma után a méltósága is szót érdemel. A Szentírás Jézust állítja elénk, Pilátus félreértett szavával: Íme, az ember – Ecce homo! A római helytartó azt mondta ezzel, a megkorbácsolt, immár vérző és kigúnyolt Jézusra mutatva, nézzétek, mennyire ember, ez nem Isten – fölösleges üldöznötök. Látjátok, én bebizonyítottam nektek, hogy csak ember. Mi mégis azt mondjuk, mai keresztyének, tudva immár az „ecce homo” eredeti jelentését, hogy aki „testi életének idején könyörgésekkel és esedezésekkel, hangos kiáltással és könnyek között járult az elé, akinek hatalma van arra, hogy kiszabadítsa őt a halálból” – ez a valaki valóban „meghallgattatott istenfélelméért” – és tökéletességre jutva örök üdvösség szerzője lett azoknak, akik neki engednek. Az ő papsága nem a „megfelelő családban”, vagyis nem a Lévi nemzetségében születésből fakadt, ő a Melkisédek rendje szerint (Zsolt 110,4) volt pap. Apa nélkül, anya nélkül, nemzetség nélküli (Zsid 7,1-7) – valóban semmit nem tudunk a családjáról – mégis olyan papságot alapított, ami minden hívőé lehet. Éspedig immár a világ összes népe között, hiszen Melkisédek nagyobb volt Ábrahámnál, aki tizedet vitt neki, és még inkább „az ő ágyékában lévő” (Zsid 7,9-10) Jákobnál, a későbbi Izraelnél is – akitől aztán Lévi, a papi törzs nemzetségfője egyáltalán származott.

Nekünk ez a „Melkisédek rendje szerinti pap”, Jézus az egyetlen egy vigasztalásunk életünkben és halálunkban. Ő a mi életünk jogos birtokosa, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön (Mát 28,18-20) – az ő kezében jó helyen van az üdvösségünk! A mi legnagyobb emberi méltóságunk nem az utcai demonstrációkhoz való jogunk, nem is a szólás vagy akár lelkiismereti szabadságunk, hanem az ő követése. Aki őt szíve szerint követi, az megtapasztalja, hogy amint a világ gyalázatából, hogy az egyetlen igazat keresztre feszítették, a világ üdvössége jött ki, úgy a mi életünkben is jó jöhet ki a rosszból. Ami ma még nagyon fáj, arról holnap kiderül, hogy az volt leginkább a javamra. Valakinek megszüntették a nagyon jól fizető állását – ilyenkor a legtöbb ember lélekben összetörik. Ő azonban, hívő ember lévén, azt mondta, a Gondviselés jóságát látja a dologban, mert ha ugyan sokkal kisebb pénzért is, mint eddig, de végre azzal foglalkozhat, amit tényleg szeret, és amit igazán szívesen csinál. A rosszból számára jó jött ki. Egy régi keleti történet szerint a bölcs házát egyszer kirabolták. Este ment haza, és nem volt már a házában semmi, mert mindent elvittek, csak az ablakon át besütő hold fénye. A bölcs egy darabig szomorkodott az üres falak között, aztán felderült az arca és azt mondta: Mindent elvittek, de a holdfényt nem tudták elvinni. Vagyis az élet szépsége, megismételhetetlen, tüneményes csodája akkor is megmarad, ha mindent, de mindent elvesztenénk, amink csak volt. Az élet igazi csodája pedig számunkra Krisztus, akit valóban nem vehet el tőlünk “sem halál, sem élet, sem jelenvalók, sem következendők…” (Róm 8,38-39)

Emberlátás? Igen. Az ember törékenysége, hatalma és méltósága. Mi őelőtte állva bánkódunk gyarlóságunkon, törékenységünkön, előtte megállva vetünk számot azzal, mire használtuk hatalmunkat, vagyis világteremtő életképzeletünket, és vele beszéljük meg, mert ezt tőle tudhatjuk meg, miben is áll igazi emberi méltóságunk. Ez a beszélgetés, az igével élés adja meg utunkon naponként azt az „egy csepp mézet”, ami nélkül üres és ízetlen a földi élet. Egy csepp méz pedig elég, nem kell egy egész hordóval – csak az az egy csepp el ne maradjon naponta, lelki csendességünkben, az igével élés áldott perceiben! Ezeknek a gondolatoknak jegyében köszönök meg mindent a testvéreknek. Minden gondoskodást, jó szót és imádságot – mindent, amit csak köszönet illet, a magam és a családom nevében is – és ígérem, már biztosan nem lesz több búcsúkoncert. Az ige szavaival búcsúzom: “Atyámfiai, legyetek jó egészségben. Épüljetek, vigasztalódjatok, egyetértésben éljetek, békességben legyetek, és a szeretetnek és békességnek Istene közöttetek marad!” (2Kor 13,11) Így legyen! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Urunk Jézus, te úgy szeretsz bennünket, amint vagyunk. Bocsásd meg mulasztásainkat, tökéletlen igyekezeteinket, és fogadd kedvesen szívünk odaszánását. Adj türelmet és szeretetet, hogy kijavítsuk gyarlóságainkat, jóra használjuk hallatlan nagy hatalmunkat, és felfogjuk végre, miben is áll a valódi méltóságunk. Imádkozunk gyászoló testvéreinkért, akiknek fáj most a szíve – töröld le könnyeiket, és adj számukra lelki megbékélést. Áldd meg gyülekezetünket, hozzál közénk tőled való pásztort – s vezess mindnyájunkat az üdvösség útján! Ámen.