Kicsoda a Szentlélek, akiről pünkösd ünnepe szól, s mit jelent az, hogy mi magunk is eljöttéért fohászkodunk? Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

 

Igehirdetés 2020. május 31.

A pünkösdnek jeles napján

 

Lekció: Ján 16,12-15

Textus:  Ján 16,13

„Amikor eljön ő, az igazság Lelke, az eljövendő dolgokat is kijelenti nektek.”

 

Igehirdetés

Pünkösd vasárnapja a Szentlélek kitöltetésének ünnepe. Egyházi rendünk szerint minden évben itt van emlékezete, hogy húsvétra ötven nappal a tanítványok mennyei tüzes Lelket, hitet és új erőt kaptak, ami mindenestől megváltoztatta életüket. Beteljesedett számukra az ígéret, hogy „nem hagylak titeket árvákul, eljövök hozzátok” (Ján 14,18) – s a Jézusban lakó Lélek világra szóló, örömmondó utakra indította őket! Mi, mai tanítványok pünkösdkor azért imádkozunk, hogy kaphassuk meg ezt a csodát magunk is – teljen el a mi szívünk is Istennek Szentlelkével!

Miért van szükségünk erre? Legegyszerűbben úgy fogalmazhatjuk, hogy a köznapiságunk miatt. Biztosítani kell a megélhetést, elő kell teremteni a technika nyújtotta kényelmi eszközöket (másoknak már megvannak…), gyarapítani kell, ami van. Belehallgatva emberek beszélgetéseibe utcán vagy boltban, leggyakoribb témának az bizonyul, hogy mi mennyibe kerül, és hol lehet esetleg még olcsóbban hozzájutni; aztán, miben marasztalható el egy jelen nem lévő rokon, szomszéd vagy kolléga, akinek viselkedése teljességgel elfogadhatatlan; végül pedig, hogy újságírók – és újabban a közösségi oldalak notórius hozzászólói – mit találtak szenzációnak, amihez bölcsességeiket (minden felelősség nélkül) hozzáfűzhették…

Platon szerint a lezüllött társadalmakat haramiák és járványok pusztítása jellemzi, valamint az, hogy a nyilvános tereken és magánkörben silány beszédek hangzanak el.  Ha ezen a mércén mérjük korunkat, bizony, akad elgondolkodni való. Gonosztevők és színvonaltalanságok persze mindig is voltak, ezt tudjuk – ám a pünkösdöt követő „Szentlélek-áramlásban” éppen ellenkezőleg, tömegével születtek csodás emberi életgyógyulások, s a piacokon olyan beszédek, magánkörben pedig olyan beszélgetések hangzottak el, amiket irodalmi formában megörökítve kétezer év óta Szentírásának tekint a világ legnépesebb vallása, s amely könyv ma is a legnagyobb példányszámban kerül kiadásra évente a világon.

Ez a gyűjtemény, a Biblia embervoltunk alapvető kérdéseit veti fel, válaszait pedig máig nem haladta meg bölcselet érdemben: a benne képviselt szellemi alapzat szilárdabb a koronként fölmerülő gondolati nóvumoknál. Egyedül Isten az, aki valóban „van” – a világ jelenségei pedig, beleértve az embert és annak pszichés történéseit is, mindenestől átmenetiek. Életünk vándorútján sehol biztos pont, csak az örök Úrban, aki minden dolgok forrása és beteljesítője. Ő az Én, aki joggal mondhatja magáról „Vagyok” (2Móz 3,14) – s Jézus tanítványai pontosan azt tapasztalták meg, hogy igéje immár nem csak egyetlen népet, hanem az egész világot szólítja meg a Fiúban! (Csel 19,10  1Kor 12,13)

Életünk súlypontját ő képviseli, lelkünk bizodalmát pedig egészen belé kell vetnünk: amit ő mond, az a valóság. Ez a hit ébredt újra az első pünkösdkor Jeruzsálemben, mikor sokan megértették, hogy azt a Jézust, akit ők „…gonosz kezeikkel megfeszítettek – Isten Úrrá és Krisztussá tette.” (Csel 2,36) Akik pedig őbenne megújult szívvel és túlcsorduló, mámoros örömmel hisznek, azok nem bortól részegek, hanem a régi ígéret örökösei: „…Az utolsó napokban, így szól Isten, kitöltök Lelkemből minden halandóra, és prófétálnak fiaitok és leányaitok; ifjaitok látomásokat látnak, véneitek pedig álmokat álmodnak.” (Jóel 3,1)

Nem lehet hát eleget hallanunk a Szentlélekről, Isten köztünk megtapasztalható jelenlétéről – ő életünk megújítója! Nélküle marad az ember a köznapiságban, a pletykákban és újságolvasásban – végeredményében az üres értelmetlenségben.

Mit közöl mármost velünk az Úr, ha van elegendő alázatunk egész szívünkkel, egész lelkünkkel és egész elménkkel kérni: „Jövel, Szentlélek Isten”? Erről szól a Biblia minden sora, ám pünkösdkor jól tesszük, ha azokra az igékre figyelünk, amik kifejezetten személyével foglalkoznak. Ilyen mai textusunk is, mely jézusi szóval emlékeztet: az elküldött Lélek elvezeti majd követőit a teljes igazságra. „Még sok mindent kellene mondanom nektek, de most nem tudjátok elviselni; amikor azonban eljön ő, az igazság Lelke, elvezet titeket a teljes igazságra, mert nem önmagától szól, hanem azokat mondja, amiket hall, és az eljövendő dolgokat is kijelenti nektek.” (Ján 16,12-13)

Mit tudunk meg ebben a kijelentésben? Mindenekelőtt azt, hogy a keveseknek, akik odahagytak a Jézus követéséért mindent (Mát 19,27-29) s tanítványokká lettek, bementek a szoros kapun és elindultak a keskeny úton – nekik is szükségük van a Szentlélek többlet-erejére! Emberi lények maradnak keresztyénségükben, nem válnak angyalokká: megfáradnak, elcsüggednek és olykor meg is tévednek. Tudják ugyan, hogy életük nem a maguké, hanem „hűséges Megváltójuknak, Jézus Krisztusnak tulajdona” – de ebben mindig újra meg kell erősödniük, s megújult állapotukban is kizárólag fölfelé figyelő, lelki éberségben képesek az igaz úton megmaradni, önmagukra támaszkodva nem.

Erre utal az ige, amikor magát a Szentlelket is „halló lényként” mutatja be: „…Nem önmagától szól, hanem azokat mondja, amiket hall…”

Érzékszerveink közül a hallás leginkább spirituális. Hamis hangot a muzsikában azonnal érzékel még az is, akinek nincs úgynevezett „zenei hallása” – hazug, álságos beszédet pedig nem annyira tartalmából, mint inkább hanghordozásából azonosítunk. Zenedarabot, színházi előadást, de mindennapi párbeszédeket és közéleti megnyilvánulásokat is le lehet hallgatni ilyen értelemben – mert „lelki fülünk”, ha még nem romlottunk meg egészen, sok mindenről tájékoztat.

A Szentlélek az a valóság, aki Istenre figyel – ezért nem a magáéból szól, hanem azokat mondja, amiket hall. A Fiúval pedig azért van a legszorosabb összetartozásban, mert amit Jézus végigjárt a golgotai kereszten, az a magunk mértéke szerint – számunkra, embereknek sem megkerülhető. Van szenvedés és van keserű pohár! Erőfeszítés nélkül hozott, kis ujjunkból kirázott „teljesítményekkel” másokat megtéveszthetünk, akár tapsokat is arathatunk – ám önbecsülésünkben ott a titkolt szégyenkezés, Isten előtt pedig az elodázott, késői megjelenés…

Ezért mondta az egyház – hitem szerint helyes úton járó fele Kr. u. 1054-ben, az un. Nagy Skizma idején a Szentlélekről, hogy ő nem csak az Atyától, de „Filioque” – a Fiútól is származik! Krisztus szenvedéseit veti meg az  elviekben keresztyén, ha a valóságban nem harcol meg a magasabb létezésért, mégpedig úgy, mint aki életéért küzd – ez a jézusi üzenet (Luk 16,16) valódi jelentése az Isten országába jutásról! Nincs „expresszvonat a mennyekbe.”

Értékes alkotásokat sem külső csillogásuk minősít („csiribirivalcer”) – hanem a bennünk rejlő tényleges erőfeszítés, a véres verejték. (Luk 22,44) Mindnyájunkra érvényes, éspedig függetlenül foglalkozásunktól és életkorunktól, amit egy nagy képzőművész így mondott: engem az ihlet mindig munka közben szokott érni. Vagy, ahogy egy író fogalmazta ugyanezt: a mű értékét az adja, hogy milyen ellenerőkkel szemben jött létre. Befelé hallgatni, a Szentlélek beszédére figyelni a legmagasabb erkölcsi tett, amire ember képes – pünkösd pedig azt mondja mindnyájunknak: Fogj hozzá! (Csel 2,37-39)

Ugyanakkor figyelemre méltó a jézusi ige indításában megszólaló fokozatosság. „Még sok mindent kellene mondanom nektek, de most nem tudjátok elviselni…” Minden emberi lélek bonyolult szövevény, valójában egyedi, megismételhetetlen folyamat. Még egy közönséges kerti locsolócsövet sem lehet könnyedén megszabadítani a víz folyását gátoló horpadásaitól és deformációitól, komoly türelmet igényel, amíg „kisimítjuk” s újra zavartalanul betöltheti rendeltetését – a bennünk zajló lelki érlelődési folyamatok is, nyilván más szinten és komplexitással, de idők során zajlanak le. Ezeket az „időket” szabályozzák, látják el hozzánk méretezett ritmussal egyházi ünnepeink. Ha jól ünnepelünk, mindig életünk magasabb körébe érkezünk.

Pünkösd azé lesz, aki Krisztussal együtt meghalt és feltámadott (Gal 2,20 Kol 3,3-5) – Szentlélekért pedig az könyöröghet, aki testestől-lelkestől hajlandónak bizonyult mennyei életét a Feltámadottól átvenni. (Ján 20,22) Megvannak a lépések, amik pontos szekvenciát képviselve követik egymást: aki Krisztussal való „meghalás” nélkül kíván a Szentlélek csodás erőihez, vigasztalásához jutni, az nem csupán csalódott lesz, de súlyos terhet is idéz fejére. (Csel 8,18-24) “Orando et laborando – Imádkozzál és dolgozzál!” – igen, minden dolog annyit ér, amennyi imádság van mögötte: s amennyire becsülettel meg is dolgoztak érte!

Istenünk jósága siettetés nélkül pontosan elegendő időt biztosít számunkra a belső érlelődésre – ezzel azonban nem jó visszaélni. Aki lekésik a saját életéről, egyedül önmagára vethet. „Mindennek megvan a maga ideje: az ég alatt minden szándéknak megvan a határideje.” (Préd 3,1-8) Ezt a mostani pünkösdöt bizonyára azért érhettük meg, mert örök Atyánk világterve számunkra pontosan így, és nem másként kíván végbemenni – boldog, aki érti s számon is tartja a kegyelem óráit!

Igénk legmélyebb üzenete itt szól hozzánk: „Amikor eljön ő, az igazság Lelke, az eljövendő dolgokat is kijelenti nektek.” Vajon jósokká válnának a keresztyének, akik belelátnak a holnapba…? Szó sincs róla. Kevés dolgot utasít el oly határozottan az ige, mint éppen a jóslást. (5Móz 18,10-15) Lezüllött, anyagiakért mindenre hajlandó emberek használják ki mások lelki bizonytalanságát, s mondanak ellenőrizhetetlen, viszont a legszemélyesebb erkölcsi döntésekbe illegitim módon beavatkozó „jóslásokat” – amik mindenkor a tisztátalan, sötét világ megnyilvánulásai.

Itt nem erről, hanem a jövendő eseményekhez való viszonyulás megváltozásáról van szó. Olyan belső épülésről, ami felvértez minden eshetőségre: „…Sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, jelenvalók sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el  minket Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban.” (Róm 8,38-39) Ilyen fényt egyedül a Szentlélek gyújthat lelkünkben, aki „az Atyától és a Fiútól egyenlőképpen származik” – s nem más, mint valóban az örök szeretet bennünk, emberekben.

Ő ugyanakkor az igazság Lelke is. Igénk nem kevesebbet ígér felőle, mint hogy „elvezet minket minden igazságra” – ami nem a meglévő könyvtári információk tömegének további gyarapítását jelenti, sem az Armageddon seregeinek harci dobogását, amint lángtengerben átgázolnak fölöttünk – hanem a ránk tartozó összefüggések éltető, gyógyító megértését és azok magunkra alkalmazását. A valóság különböző dimenziókból, „körökből” áll, amiknek hierarchiáját, valódi szerkezetét igazán egyedül Isten ismeri – ám ő mindenkor ki is jelenti gyermekeinek, ami ebből minket illet, és szívüket jobbá teheti. Ez szólal meg a költő konklúziójában is:

 

„…Mi dolgunk a világon? küzdeni

Erőnk szerint a legnemesbekért.”

                                                           (Vörösmarty M.)

 

A legdurvább valóság és kiábrándító csalódás is feljebb emelheti a lelket, ha megértés, intellektuális tudatosulás következik belőle. Ezért könyörögnek hát Isten gyermekei Szentlélekért a pünkösdnek jeles napján – mert tudják, hogy az “Úr az ő világosságuk”! (Zsolt 27,1 Mik 7,8) Bennük, akik ezt komolyan veszik, egy eljövendő jobb világ előhírnökei jelennek meg a rettegés, félrevezetés és gátlástalan szerzés korszakaiban. Így volt ez kétezer éve, s így van ma is.

Megérteni a valóságból ránk tartozó összefüggéseket, életünket pedig hozzászabni a hozzánk érkező mennyei kijelentés igazságaihoz – kívánhat-e többet emberfia magának? Ez az üdv és a földi boldogság összhangja. Jézus megígérte ezt övéinek, s akik benne hittek, mindenkor meg is kapták tőle. Kérjük el hát magunk is pünkösdi fohászkodással: „Jövel, Szentlélek Isten, töltsd be szíveinket éppen…!”

Legyen ünneplésünk fölülemelkedés a köznapiságon. „A dolgokból elég” – mondta egy nagy gondolkodó, s azt is hozzátette: „Istenben az a nagyszerű, hogy nem dolog; semmiféleképpen nem dolog, és nem fogható meg, és nem érzékelhető, nem kiszámítható és nem mérhető és nem kényszeríthető és nem gépiesíthető és nem rászedhető és nem félrevezethető – és aki a dolgokban marad, az hozzá soha nem jut el.” –  Igaza volt! Szentlélekért imádkozni annyi, mint kilépni a megszokott, “magunkhoz rontott” világból, s elindulni Isten felé, hogy az ember újra egyszerű és tiszta legyen.

Azt is meghirdette mai igénk, hogy ily módon élni annyi, mint hallani. Jobban és mást, mint amit a világ sulykol, vagy amit saját rögeszméim sürgetve-kiabálva követelnek tőlem: mert igazság pedig igenis van! Isten az, ő a Vagyok – s amíg csupán magamat állítom „létezőként”, azaz minden dolgok mértékének, addig tényleg ne számítsak lelki békére. A “nyelveken szólás” is, hogy ti. ki-ki a maga nyelvén hallotta s pontosan jól értette őket, amint szóltak Isten nagyságos dolgairól, annak “jele” volt (Csel 2,8-11 1Kor 14,22) – hogy szívük egybekapcsolódott az ő magasabb világával, s ez nem elválasztotta, hanem még jobban összekötötte őket.

Végül megérthettük azt is, hogy a „bekövetkezők megjelentése” nem a holnap titkainak fölfedését, hanem azokra méltó fölkészülést jelent. A világ bonyolult szövetének megértéséhez egyedül a magam tisztulása vezet, amivel közben mások tisztulását is munkálom – bár az utóbbi mindig akaratlan ráadás. A teljességre vágyunk mind, holott elég volna, nagyon is elég, a mai nap feladatának megfelelni. „Íme, itt a kellemetes idő, itt az üdvösség napja!” (2Kor 6,2) – vagy, amint Urunk Jézustól halljuk: „Bizony, bizony, mondom nektek, eljön az idő, és az most van, amikor a halottak hallják Isten Fiának szavát, és akik hallják, élnek.” (Ján 5,25) Pünkösd a megelevenedés, az örök élet Lelkét hozza – fogadjuk szívünkbe s megtapasztaljuk, hogy ő valóban erőnek, szeretetnek és józanságnak Lelke. (2Tim 1,7) Így is legyen! Ámen.

Foglalja össze ezt a hitünket most egy 1590-ből való fohász:

 

„A pünkösdnek jeles napján

Szentlélek Isten küldeték,

Erősíteni szívüket

az apostoloknak.

 

Melyet Krisztus ígért vala

akkor a tanítványoknak,

Mennyországba mikor méne

mindenek láttára.

 

Tüzes nyelveknek szólása,

úgy mint szeleknek zúgása,

Leszálla az ő fejükre

nagy hirtelenséggel.

 

Megtelvén ők Szentlélekkel

kezdének szólni nyelveken:

Mint őnékik a Szentlélek

ad vala szólani.

 

Örüljünk azért őneki,

mondván szép ékes éneket:

Fölmagasztalván ő nevét

örökkön örökké.

 

Dicsértessél Atya Isten,

és Megváltó Fiú Isten,

Szentlélekkel egyetemben:

mind örökké! Ámen!”

                                     (374. dics. 1-6. v.)