A Biblia olyan változásról, átnemesedésről beszél első lapjától az utolsóig, ami nyitva áll valamennyi teremtmény számára, aki Isten képmását hordozza – de, amely változáshoz ki-ki személyes döntése elengedhetetlen. Az „angyal” elröpül mindenki fölött legalább életében egyszer: okolni csak és kizárólag magunkat lehet, ha kimaradunk belőle. S ha kimaradunk, azok ott felettünk talán kezdenek valóban éles sarlókat dobálni a földre – de a dolgok nem ott kezdődtek. Erről szól az alábbi igehirdetés.

Igehirdetés 2022. július 31.

Legázolni a másikat?

Lekció: Jel 14,14-20

Textus: Jel 16,8-11

„A negyedik angyal is kiöntötte poharát a napra, és megadatott neki, hogy gyötörje az embereket annak tűző sugarával. És az emberek gyötrődtek a nagy hőségben és káromolták Isten nevét, akinek hatalma van ezek fölött a csapások fölött – de nem tértek meg, hogy dicsőséget adjanak neki. Az ötödik is kiöntötte poharát a Fenevad trónjára: országa elsötétült. Nyelvüket rágták kínjukban, kínjaik és fekélyeik miatt káromolták a menny Istenét – de nem tértek meg cselekedeteikből…”

Igehirdetés

Emberi kapcsolatokban minden a kommunikáció. Ha valaki úgy érzi, „őt nem értik meg” – főszabály szerint mindenekelőtt magát kell megvizsgálnia, miként áll ő a másik megértésével. Mennyi időt és energiát szán erre, milyen mértékben képes vagy csak hajlandó társa fejével gondolkodni, szívével érezni – ügye-e egyáltalán annak életsikere, vagy csupán önmagára képes figyelni.

Van ugyanis egy virtuális játéktér, ahol emberek közös cselekvése, élete megterveződik, közös véleménye kialakul – többnyire beszélgetések, egyeztetések során. Ez a tér mindig szűk és kényelmetlen, amennyiben a felek türelmetlenek és akaratukból a legkisebb engedést is vereségként élik meg – tágas viszont akkor, ha képesek érzékelni a másik állapotát és fontosnak is tartják érdekeit, vagyis, s ezt nem lehet másként mondani, ha egymás „így-létét” elismerik, sőt támogatják. Kiviláglik a viszonyulás minősége már abból, mennyi ideig tart és milyen a légköre a beszélgetéseknek – ha egyáltalán vannak ilyenek… A veszekedés nem tartozik ide, lévén általában kontraproduktív átnevelési kísérlet, melynek során inkább kékeket és sebeket osztanak, mintsem érdemben közölnének valamit. Az indulatból kimondott szavak és minősítések nehezen reparálható károkat tudnak tenni két ember kapcsolatában – sokan utólag már csak ezeket emlegetik föl, mikor felidézik közös történetüket…

A „tárgyalásos út” lelke a megoldandó kérdés lebegtetése, amikor nem az a cél, hogy akaratunkat mindenáron keresztülvigyük, vagyis a másikat legázoljuk, hanem a probléma értelmes körbejárása, több oldalról való közös megvizsgálása, jó szándékkal segítve egymást kölcsönösen elfogadható megoldás találásában. A legrosszabb forgatókönyv a kényszerítés, a különböző agresszív stratégiák alkalmazása, amit a történelemben a pusztító háborúk testesítenek meg, s amikből jó soha még nem származott. Halottak százezrei, esetleg milliói, gyászoló és menekülő családok, lerombolt házak, hidak, középületek – a jövőnek pedig olyan évszázadokig nyúló váddal és kölcsönös gyűlölködéssel való megterhelése, amit szinte soha nem lehet többé helyrehozni. Ezen nincs mit szépíteni: minden háború ilyen.

Sajnos, nem csak a történelem színpadán, de a szép szerelemmel indult házasságokban sem példátlan az ilyesmi. Mi történt? A szivárványos első idők elmúlta után kezdték egymást a mindennapok felmorzsoló erői közt tárgynak, dolognak, funkciónak tekinteni – ennyi maradt az egykor gyönyörű indulásból. Álmaik lovagja helyett egyszer csak ott egy követelőző, infantilis gyerek, a csődöt valló „boldoggá-tevő” – álmaik tündére helyett pedig egy rosszkedvű háziasszony a maga megfellebbezhetetlen igényeivel, aki megmondja (vagy meg sem mondja), őt hogyan kellene boldoggá tenni – „de te arra úgyis képtelen vagy, mindig is az voltál…” A többit pedig már tudjuk.

Extrém időjárás harmadfokú hőségriasztással, valamint „a nemzetközi helyzet fokozódása” és különböző járványok csak nehezítik az amúgy sem könnyű állapotokat: de azon csupán ámulni lehet, honnan tudhatta János evangélista Pathmosz szigetén, hogy az „apokalipszisbe” ezek a dolgok kétezer év múlva egyszer tényleg bele is fognak tartozni, sőt, az emberek mint akkor, ma sem térnek meg – holott mindezeket megtapasztalják a saját bőrükön:

„A negyedik angyal is kiöntötte poharát a napra, és megadatott neki, hogy gyötörje az embereket annak tűző sugarával. És az emberek gyötrődtek a nagy hőségben és káromolták Isten nevét, akinek hatalma van ezek fölött a csapások fölött – de nem tértek meg, hogy dicsőséget adjanak neki. Az ötödik is kiöntötte poharát a Fenevad trónjára: országa elsötétült. Nyelvüket rágták kínjukban, kínjaik és fekélyeik miatt káromolták a menny Istenét – de nem tértek meg cselekedeteikből.”

A hőség, meg a fertőző járványok csak szimbólumai persze az emberi szenvedés sokféle forrásának: a hangsúly itt máshol is van. Azon, hogy bármi történik – nem térnek meg! Nem és nem. Inkább a nyelvüket rágják kínjukban – de nem fordulnak oda az élő Istenhez. Helyzetük így kétszeresen is nehézzé válik, mert az igazán súlyos próbák nem a körülményekben, hanem mindig belsőleg jönnek el: a Szahara hősége semmi a lelki sivatag elviselhetetlenségéhez. „Reggel azt mondod: Bárcsak este volna! Este pedig azt mondod: Bárcsak reggel volna! Mert rettegés fogja el szívedet amiatt, amit látnod kell.” (5Móz 28,67) Ha nincs vigasztalás, csak fokozódó gyötrelmek vannak, és nincs hit sem, csupán kételyek – akkor tényleg nagy szükség volna éltető, megújító szóra, ami átsegít a tengereken – ám a mellőzött „megfordulás” egy idő után törvényszerűen hozza a rosszabbnál rosszabb következményeket.

Mai bibliai olvasmányunkban (Jel 14,14-20) például, melyet föltétlenül olvassunk el, égi ágensek, angyalok vetnek a földre „éles sarlót”, hogy legyen ott aratás és szüret. Mindkettő örömmel ünnepelt, életfontosságú munka volt eredetileg, egy esztendő igyekezeteinek betakarítása – de itt a jelképek visszájával, negatív előjelű változatával állunk szemben. „Ne tévelyegjetek, Istent nem lehet kijátszani: ki mit vetett, azt is aratja majd.” (Gal 6,7) Az apokaliptikus, szó szerint „lelepleződéseket hozó” időkben még a betakarítások is gyötrelmekké válnak: örömünnep helyett keserű pusztulást jelöl az aratás és a szüret. Az érett búza kévéi tűz martalékává lesznek, amint „az egész földet learatják” – az éles sarlóval (!) szüretelt szőlő pedig „Isten haragjának nagy borsajtójába” kerül, amit kitaposnak a városon kívül, ám a lovak zablájáig érő, 1600 futamnyi területet borító vér jön ki belőle…

E félelmetes képek nem önmagukban állnak, hanem előző történések, emberi cselekedetek következményei. Immár magasabb erők döntenek az eseményekről, de nem önkényük alapján – hanem az előzőkben zajlottak megfellebbezhetetlen konzekvenciáiként. Azt mondják ki a jánosi látomások: ember, minden percednek lesz folytatása olyan szinten, ahol te már tehetetlen vagy. Most választhatod még jobb és bal kezedet, járhatsz az igazság útján vagy akarhatod az önző habzsolást, az élet kirablását – bármelyiknek lesz azonban azt illető, visszavonhatatlan isteni ítélete.

Nem szeretjük az ilyen feddést, holott ez a bűn okozta „halálos betegség” egyetlen gyógyszere. Hányan legyintenek rá: „az egyház” – és okosabb dolgok felé fordulnak… Isten Szentlelke azonban fontosnak tartotta, hogy a Biblia utolsó könyve ne simogasson, ne dicsérgessen, hanem ébresszen, és a valóban felébredteket vigasztalja is, de alapjában véve mindenkit jól megrázzon: „Kelj fel, te nagyalvó és kiálts Istenedhez – hátha gondol velünk Isten, és nem veszünk el…!” (Jón 1,6)

A felébredt ember ugyanis imádkozó ember. Vannak, akik kidobnak másokat a hajóból, mert bűnösöknek találják azokat, és vannak, akik ha későn, a hal gyomrában is – de újra megtanulnak imádkozni. Minden percért kár, amit megátalkodásban töltünk, mert azok a percek már vissza nem hozhatók. Ha elrontottunk valamit, s mindnyájan sok mindent elrontottunk – akkor a bánkódáson és a vétek elhagyásán túl a mostani percet kell megbecsülnünk a maga áldott lehetőségeivel! A jövő nyitott és szép, egészen addig, amíg el nem rontjuk s az ég angyalai nem kezdenek éles sarlókat dobálni a földre – mert akkor már tényleg késő.

Itt az az evangélium, hogy ha kicsi, személyes körünkben is – de dönthetünk a pillanat felől, mivel akarjuk megtölteni. Történelmi, nagy döntésekre ne vágyjunk, azokat mások hozzák s népek és nemzetek bűnhődik meg – elég számunkra egyéni üdvünk ügye. Ebben segít a Jelenések látnoka, amikor felháborodva kiáltja: „És az emberek gyötrődtek a nagy hőségben és káromolták Isten nevét, akinek hatalma van ezek fölött a csapások fölött – de nem tértek meg, hogy dicsőséget adjanak neki…!” (Jel 16,9) Egyik oldalon ugyanis valóban a gyötrődés és bosszankodás, szitkozódással elegyítve, másik oldalon pedig a megtérés és Isten dicsőítése – és bárki dönthet, melyikben akar élni! Most még választhat, de jöhetnek idők, s a történelem tanúsága szerint jönnek is, amik már nem az erkölcsi döntések, hanem a „bekövetkezések” idői.

Ez a Biblia legfontosabb mondanivalója. Olyan változásról, átnemesedésről beszél első lapjától az utolsóig, ami nyitva áll valamennyi teremtmény számára, aki Isten képmását hordozza – de, amely változáshoz ki-ki személyes döntése elengedhetetlen. Az „angyal” elröpül mindenki fölött legalább életében egyszer: okolni csak és kizárólag magunkat lehet, ha kimaradunk belőle. S ha kimaradunk, azok ott felettünk talán kezdenek valóban éles sarlókat dobálni a földre – de a dolgok nem ott kezdődtek.

Az Istent dicsőítő élet normális élet. Kerüli a túlzásokat, tartózkodik az aránytalanságoktól – egyszerűen jobb az ízlése. Amikor megpillantunk egy gyümölcsfát, rögtön látni, hozzáértéssel metszették-e meg. Lehet, hogy éppen roskadozik a gyümölcstől, ám ha letörik alatta az ág, valami nem volt rendben. „Semmit sem túlzásban!” – szólt a Delfoi szentély fölirata – s keresztyéneknek sem árt ezt megfontolni. Egészségesen, normálisan kell élni, amiben megvan a helye mindennek, ami jó és hasznos, üdítő és inspiráló – ám jut idő és energia külső-belső takarításra, katarzis és megújulás keresésére is.

Így élve nem értéktelenednek el a mindennapok, az ünnepek pedig megtelnek friss, égi tartalommal. Az ember sem csupán magával lesz már teli, jut figyelme társaira – akiket nem akar legázolni, hanem Isten ajándékának tekint, s mint ilyeneket, méltónak tart megbecsülésére. Ugyancsak jut idő alkotásra, értékek létrehozására – aminek elsődleges és természetes terepe a munka, a család, és ha még marad energia, a tágabb közösség, de érdeklődési terület szerint sok egyéb is lehet – csak érték jöjjön létre.

Egy szomorú történet jut eszembe. Két fiatal romantikus szerelemmel szerette egymást, össze is házasodtak. A fiú jóságos, szelíd lélek volt, felesége pedig inkább kardos menyecske. Három gyermekük lett, akiket szépen neveltek – dolgoztak mind a ketten becsülettel. Odahaza valahogy azonban mindig a feleségnek lett igaza, „mert a gyermekek érdeke” azt kívánta – így is rendeződött be az életük. Két év tized múltán, mikor gyermekeik éppen a legérzékenyebb tizenéves korban voltak, a férj valami rendezvényen összeakadt egy ismeretlen nővel, akinek szintén három gyermeke volt. Megállapították, hogy ők mind a ketten boldogtalanok, s pár nap ismeretség után „derült égből villámcsapásként” otthon bejelentették, ők pedig összeköltöznek és válnak. Úgy is lett – a két család romjain pedig semmit többé jóvátenni nem lehetett. Mi történt? Valaki húsz évig tűrte, hogy a mindennapokban legázolják, de a huszonvalahányadikban – föllázadt. És nem volt segítség.

Hála Istennek, egy jobb történet is van, aminek szintén tanúja voltam. Nagyon hasonló felállásban indult két fiatal élete: engedékeny, jó lelkű fiú és erőteljes, karakteres akaratú lány talált egymásra ott is. A szív dolgaiban kívülálló igazából még állást sem foglalhat. Fejlődhettek volna ők is úgy, mint az előzőek, vagyis hogy nem fejlődnek és egyszer csak minden fölrobban – de nem ez történt. A fiúból családapa, a lányból gondos, jó anya lett, ám a mindennapok taposómalmában ők, szemben annyi más párral – megtanultak egymással beszélgetni. Ez olykor éjszakába nyúlt, de zajlott, s lassan újra elfogadták egymást – mert erre volt szükség, mint egyébként mindenhol. Átvették egymás jobb tulajdonságait, életakarattal és humorral ledolgoztak, amennyit csak tudtak saját (!) hiányosságaikból – s ma boldog nagyszülők. Mi történt? Összesen annyi, hogy nem „ordították le” a másik fejét, ahogy azt nyegle, de találó kifejezéssel manapság mondani szokás – most pedig jöhet akár 41 fok hőség, infláció és majomhimlő: ők már egyek. Nem lettek angyalok, maradtak emberek – ám ma is mindenben támogatják egymást és számíthatnak is a másikra.

Hát ezért kell olvasnunk a Jelenések látomásait, hogy ilyen egyszerű mutatványokhoz erőt merítsünk. Impulzusokra mindenkinek szüksége van, ne legyünk elbizakodottak. És a szent iratok tanulmányozásán túl bizony, komolyan vehetjük még a konkrét megpróbáltatásokat is, amiket csodás 21. századunk tartogat – s akkor nem fogunk azok közé tartozni, akik inkább nyelvüket harapdálják, de nem térnek meg… Hát ebben segítsen minket az „Öregkorú” (Dán 7,9-10 Jel 1,9-16), akinek nagyon is van mondanivalója mihozzánk. Ámen, ámen!

Fohász

„Jóságodnak harmata

Gyarló életünkre hulljon,

Szívünk, mely kiszárada

Vigaszodtól felviduljon,

S híveid közt légy jelen,

Szüntelen!

………………………………

Bűn ruháját vessük el

A szövetség vére által,

Vétkeink fedezzed el

Tőled nyert fehér ruhákkal,

Hogy hitünk legyőzze majd

Mind a bajt.

…………………………………..

S majd vezess az égbe föl,

Irgalomnak napvilága,

Könnyek gyászos völgyiből

Üdvösségnek szép honába,

Hol az üdv és béke majd

Egyre tart!”

(489. dics. 2-4. v.)