Református lelkészi családba születtem, így sokszor hallottam gyermekségemtől, aztán legkevesebb ezer alkalommal elmondtam magam is az úrasztalától, kezemben a fölemelt kehellyel a gyülekezetnek – ám most soha nem látott módon szíven ütöttek a szavak: „E pohár amaz új szövetség az én vérem által…” Éppen ez a kis részlet. Ezúttal ezért szól erről az alábbi igehirdetés.
Igehirdetés 2026. április 19.
E pohár amaz új szövetség
.
Lekció: Jer 31,31-40
Textus: 1Kor 11,25
„E pohár amaz Új Szövetség az én vérem által; ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok az én emlékezetemre.”
.
Igehirdetés
A mai igehirdetés egészen személyes. Történt, hogy ültem az ünnepi istentiszteleten (valamikor állva hallgattuk a szereztetési igéket), és a jól ismert úrvacsorai igéből világítani kezdett a pohárra vonatkozó néhány szó: „E pohár amaz új szövetség az én vérem által.” Református lelkészi családba születve sokszor hallottam gyermekségemtől fogva, aztán magam is legkevesebb ezer alkalommal mondtam el az úrasztalától a gyülekezetnek, kezemben a fölemelt kehellyel – ám most soha nem látott módon szíven ütöttek e szavak. Éppen ez a kis részlet. A világ csupa zűrzavar körülöttünk és borzalmas háborúk pusztítanak, országunk megosztottan vajúdik, magam pedig előbb-utóbb a nyolcvanadik évemhez közeledek, ha Isten még megtart s bizonyosan nincs már ugyanennyi hátra – miért éppen ez a pár szó lett fontos igévé számomra…? Minden bizonnyal azért, mert a feltámadás nem „elhinni való lehetetlenség”, ahogyan azt még szószékről is annyiszor hallani – hanem a feltámadott Krisztus, a Fénylő Győztes jelenléte, és a tőle alapjaiban megújuló, örömteli, új létezés. Még pontosabban: tényleg az „Új Szövetségben” élni! Félelem nélküli szeretetben, vágyak tüze helyett szolgálatban és helytállásban – az élő Jézussal a szívünkben..!
Ez az a fajta élet, amit Jézus hozott, és ami mindig előttünk van. Törekszünk őt lélekben követni és hisszük is, hogy ő „eljön” – ám ritka ajándék, amikor dicsőséges lénye valóban egész szépségében ott ragyog legbelül. Földi életünk egyetlen vanitatum vanitas, nagy hiábavalóság – közben mégis mindnyájan tudunk erről a különös békességről is, nevezzük most így az üdvöt, és semmi sincs, amire ennyire vágyakoznánk, mint éppen erre..! Azt is megkockáztathatjuk, hogy végül is ez a legbelső motorja minden egyéb emberi vágyakozásnak, törekvésnek, reménynek – csakhogy azokban rendre „rész szerinti” módon, vagy már eltorzulva, esetleg kifejezetten betegen jelenik meg, puszta életvágy és nyers élményhajszolás formájában. Az már szinte mindegy, hogy megfelelési kényszerként ural valakit, szerzési mánia vagy ájult halálvágy lesz belőle, hiszen sok lelki fertőzés meg szívbéli baleset, sőt lelki csonkulás is akad e világon – de valami jövő, egy ragyogó kibontakozás ott sejlik még bizony a gonosztevők egymással való versengésében is, ki a nagyobb gengszter közülük…
Mielőtt nagyon megijednénk ilyen széles spektrumtól, térjünk csak vissza legbiztosabb fegyelmező erőnkhöz, a Szentíráshoz – hiszen ebből a könyvből tanulta maga a világ Megváltója is azt a mérhetetlenül áldozatos szeretetét, ami olyan erőközponttá vált, hogy ma két és fél milliárdnál több ember vallja sajátjának az értelmezést, ahogyan ő olvasta, és ő értette a Biblia akkor meglévő, ószövetségi részét!
Népe, a történelmi Izrael súlyos kataklizmákon át jutott el az „új szövetség” prófétai gondolatáig. Jeremiás 31. fejezete, ahonnan lekciónk való, olyan körülmények között íródott, ami csak a mi Mohácsunk tragédiájához hasonlítható, ha analógiát próbálunk állítani: egy országot gyakorlatilag fölszámolnak, fővárosát és templomát lerombolják, népe javát pedig száműzetésbe viszik… Mégis megmarad a választott nép, mert szellemi emberei, legalábbis egy Jeremiás, nem hagyja el helyét: az igazságot szólja és írja! Egy nemzet nem akkor vész el, ha egy erősebb, harciasabb ellenség katonailag legyőzi, hanem akkor, ha már a legjobbak is árulóvá, megvásárolhatóvá lesznek.
Az akkori Közel-Kelet éppen egy világhatalmi átrendeződés tektonikus mozgásainak színtere volt: letűnt az északi országrészt már Kr. e. 722-ben elpusztító asszír birodalom, s fölemelkedett helyébe egy hasonlóan kegyetlen és még könyörtelenebb másik: Babilon. Nevezetes uralkodójának, Nebukadneccar-nak seregei először Kr. e. 597-ben jelentek meg Jeruzsálem falai alatt, amikor is a királyt elfogták és a nép elöljáróival együtt Babilonba deportálták – ám tíz év múlva már a földdel tették egyenlővé Jeruzsálemet. E súlyosan zűrzavaros, átmeneti tíz évre esett Jeremiás igehirdetői működése, ami alatt négy király követte egymást az úgy-ahogy megmaradt jeruzsálemi trónon, s a prófétának ezek gyanakvása, olykor életveszélyes fenyegetései és konkrét üldözése közepette kellett Isten szavára figyelve – az igazságot képviselnie…
A próféta világosan látta, hogy a babiloniak nem akarnak fél munkát végezni: Izrael országa egyértelműen el fog veszni – de azt is tudta, hogy ez a kataklizma a nép majdani visszatérőinek lelki megújulását fogja munkálni! E kettős teher alatt prófétált, azaz hirdetett igét piacon és királyi udvarban: egyfelől tudott a „lelki nép” örök és változatlan hivatásáról, Isten gyermekének lenni és igazságban élni – de látta az iszonyú történelmi bekövetkezéseket is, amik tisztítótüzében viszont az igazi értékek egykor még sokkal szebben fognak ragyogni. Nem hitt az „Egyiptom majd megsegít minket” politikai igehirdetőinek, a hamis prófétáknak, de kész volt meghalni azért a másik, világos üzenetért, amit az Úr bízott rá. Annyira biztos volt a „hitben élés” értéke és majdani méltó restaurálódása felől, hogy még földet is vett magának, mikor pedig mindenki már csak a menekülésre gondolt, ő maga pedig tömlöcben volt! (Jer 32,6-10)
E hitbeli, távlatos bizonyosság jegyében fogant a számunkra legfontosabb pár mondata: „Abban az időben nem mondják, hogy az atyák ették meg az egrest, és a fiak foga vásott el benne, hanem mindenki csak a saját bűniért hal meg, minden embernek a saját foga vásik el, ha egrest eszik. Eljön az idő – így szól az Úr – amikor új szövetséget kötök Izrael és Juda házával! Nem olyan szövetséget, mint amikor kézen fogva vezettem ki őket Egyiptom földjéről, de ők azt megszegték, pedig én Uruk maradtam. Ha eljön az ideje, ilyen szövetséget kötök velük, ezt mondja az Úr: törvényemet a belsejükbe helyezem, szívükbe írom bele. Istenük leszek, ők pedig népem lesznek. Akkor nem tanítja többé egyik ember a másikat, jertek, ismerjük meg az Urat, mert minden ember ismerni fog, kicsinyek és nagyok – így szól az Úr – mert megbocsátom vétkeiket, és bűneikről többé nem emlékezem.” (Jer 31,29-34)
Természetesen megpróbálták elhallgattatni: ez akkoriban még nem a „közösségi oldalakon” való elérhetőség lecsavarásából állt, lévén akkor ilyesmi még nem is létezett – hanem a börtön udvarának ciszternájába dobták, ahol belesüllyedt a sárba. (Jer 38,4-6) Igehirdetése ugyanis annak a papi uralomnak végét jelentette, mely megkérdőjelezhetetlenül „birtokolta” az igazságot, valójában pedig, beleszületéses alapon, a valódi, Istenre figyelő lélek igazsága helyébe lépett. Jeremiás olyan Új Szövetségről prófétált, ahol mindenki ismeri az Urat, törvénye már valamennyi ember szívébe oda van írva! Látomása a hibátlanul működő lelki közösségről szólt, mely az önmagát belülről korrigálni képes hívek sokaságából áll – azokból tehát, akik egészen és igazán az Úréi! Hol vagyunk mi ettől, kérdezi az ember úrvacsorára készülve: önközpontúságunkkal, sértődékenységünkkel, olykor irigységünkkel sőt bosszúvágyunkkal… Régi bűneinkkel, egész félig sikerült életünkkel!
De van „új szövetség”, mondja ki Jeremiás, egy teljesen reménytelen történelmi helyzet közepette is, és látomása hatalmasan szárnyalva visszhangzik az utolsó vacsorán Jézus ajkáról: „E pohár amaz Új Szövetség – az én vérem által…!”
Hát ezt értettem meg ott újra: nem az én bármily nagy és odaszánt igyekezetem teremti meg, kezdi el az „újszövetségi állapotokat” a magam nagyon is töredezett életében – hanem az ő érettem a Golgotán kiontott vére! Ő a kezdet, ő az alap és a forrás – magam csak folytatás vagyok minden jó szándékommal és igyekezetemmel együtt! Ő az, aki „megbocsátja vétkeimet, és bűneimről többé nem emlékezik..!” A katarzisnak ez a pillanata egyetlen villanás volt, amiben viszont messzire lehetett látni: egész életem jelen volt benne, gyermekkorommal és a hozzám kötött testi elmúlással együtt.
Mit lehet ehhez hozzátenni? Gyakorlati vonatkozásokat, amik szinte maguktól értetődőek, ha egyszer így állnak a dolgok. Ne legyek olyan fontos magamnak, lépjek ki az önközpontúság bilincséből, s valóban egész szívemmel forduljak Isten felé! Persze, fáj a derekam, nem alszom ki magamat mindig tökéletesen, bizonytalanabb a járásom, mint hetven évvel ezelőtt volt. És…? Nem ez a dolgok rendje? Valamennyi idő múlva dédelgetett testem minden egyes porcikájától meg kell majd válnom – visszaadom annak, akitől kaptam: miért ne lehetne végre ő maga a figyelmem középpontjában? „Nem én Uram, hanem te!” – mondja már az Ószövetség legtisztább hangja is (Zsolt 115,1) – és valóban, itt kezdődik „amaz Új Szövetség”..! A megbékélés, az öröm, a tiszta, félelmek nélküli való szív, a teljes lelki gyógyulás! Ehhez azonban naponta, vagy ha kell, akár óránként újra ki kell mondani: „Nem én Uram, hanem – te!”
Ahol ezt a belső munkát hűségesen végzik, ott már el is kezdődött az Új Szövetség világa. Talán csak kicsiben, egyetlen szívben – de hát mi más a világ, mint a saját szívünk történése…? Erre emlékeztet minden érdemleges költészet, az őshagyomány megannyi kincse, az értékes muzsika, de természetesen a templom harangjának kondulása is! Ember vagyok, Isten teremtménye, tisztább és igaz pillanataimban még az ő megnyilvánulása is – mit lehet tőlem elvenni? „Minden a miénk, mi pedig Krisztusé, Krisztus pedig – Istené.” (1Kor 3,23)
Ahol ez már valóság, ott nincs többé hazug áltatás, szűnik az önközpontú ember valamennyi megnyilvánulása, és kezdjük egymást is úgy szeretni, mint – magunkat… Mi van ennél több? Semmi, bizonyára semmi!
Önnön feladatkörünk is letisztul. Világossá válik, mi a dolgunk, mi pedig nem. A sajátunkban hűség, a másoké iránt megértés – ily egyszerűvé és világossá lesz minden. Szükségtelen a harag, a gyűlölet pedig kifejezetten tilos. Mire is volna jó – hisz aljától a tetejéig önigazolás! Óvatos persze ettől még lehet valaki, sőt tanácsos is lennie, hisz az éberség az ember egyik legfontosabb lelki-szellemi kincse. Nem restellem újra és újra leírni a 2500 éves kínai „Shi-king” versgyűjtemény csodálatos pár sorát, mint életvezetési tanácsot, amit érdemes megsztívlelni:
.
„…Légy szelídebb, készségesebb
ágra gyűlő madárkánál,
óvakodó, félni serény,
mintha mélység színén járnál.
Remegj, mintha utad gyenge,
igen gyenge jégen vinne!”
(A kju-madár repesve száll, ford: Lator L.)
Ami persze nem igazolja sem a sértődött, világtól való elvonulást, sem pedig a hipochondriát, vagyis a testi érzetek terrorját, mikor valaki főfoglalkozásban már pusztán a maga bajaival törődik. Fent kell tartani a „protektorátus” intézményét a lelkünkben: szó nélkül gondoskodni a ránk bízottakról, szolgáló szeretettel. Ha nincs ilyen, figyelni, kinek lehet szüksége ránk. Akkor a házi munka legegyszerűbb napi tennivalói sem nyűgök, hanem – szükség szerinti megosztásban a dicső férfinem vállán is – szakrális értékű helytállások. Ahol jó a kommunikáció, ott magától értetődik és természetes, hogy mindez mikor, hogyan, és milyen arányban történik.
Mégis a legszebb maradt a legvégére: az „új szövetség” légkörében élni annyi, mint megbékélni a sorsunkkal. A múltunkkal, amin nem tudunk már változtatni – és az ismeretlen jövővel is, ami előttünk áll. Isten szíve szeretetében rejtőztünk az évmilliárdokban, amikor még meg sem születtünk, s hozzá is térünk majd haza, mikor ez a testünk porrá lesz. Szükségtelen többet tudnunk, hiszen az ő számunkra hozzáférhető kijelentése nem mond erről többet. De nem is kell több, mert ez a lényeg, sőt, bátran mondhatjuk, a lényegek lényege:„Nem én, Uram, hanem te!”
Akkor a szív megbékül szegénységgel és gazdagsággal, jó és rossz napokkal, háborús és békés napokkal. Miért? Egyszerűen azért, mert már valóban „az Úr az én kősziklám, váram és szabadítóm; az én Istenem, ő benne bízom! Ő az én pajzsom, üdvösségem és menedékem.” (Zsolt 18,3) Az „ébersége” is ebből a hitből táplálkozik: az Úr védelme alatti lélek természetes erénye az óvatosság – úgy a kimondott szóban, mint elhatározásban és cselekedetekben!
Aki ebben az „új szövetségben” él, annak már nincs szüksége magát felfújni, gőgösnek lenni, mintha mindent tudna – nagyon is tisztában van határaival. Isten gyermekeként mégis a legnagyobb erőt tudja maga fölött, mintegy az ő tenyerén él – ezért félelem nélkül teszi, amit Ura őrá bízott, senki másra ebben a világegyetemben. Örül, hogy teheti, s erői szerint meg is felel a kihívásoknak, éspedig mindenkor az ő segítségül hívásával, és Lelkének erejével. Így is legyen. Ámen.
.
Fohász
Köszönöm Uram, megváltó Jézusom, hogy én nem magammal kezdődtem, s nem is magammal érek véget. Légy áldott, hogy erre emlékeztetsz az úrvacsorában: lelkem tápláléka, erőm és egész létezésem tenálad készen volt, mikor erről én még semmit nem tudtam. „Még meg sem formált szent kezed, már elválasztál engemet, hogy társam légy a földön…” Add, hogy végső órámon se feledkezzem meg golgotai keresztedről, és arról a te szeretetedről, amivel ezt a bűnös világot szeretted, és engem is megváltottál! Ámen.