A valóságot vegyük úgy, ahogy van, nem eltagadva a tényeket – de transzcendens neheztelés és felesleges ábrándok nélkül, hitünket pedig tartsuk legalább úgy gondunkban, ahogy Cromwell-ék katonái a puskaport (gun-powder, púder). Erről szól az alábbi igehirdetés.
Igehirdetés 2026. november 15.
Igazságos-e Isten?
.
Lekció: Jób 21,7-22
Textus: Jób 21,7-9
„Miért maradhatnak életben a bűnösök? Magas kort érnek el, sőt meg is gazdagodnak. Ivadékaik előttük jutnak jó módba, leszármazottaik pedig szemük láttára. Házukban jólét van, félelem nélkül élnek, nincs rajtuk Isten büntetése.”
.
Igehirdetés
Sokan nehezen birkóznak meg Jób könyvével, hamar le is teszik. Mi az oka? Nyilván az, hogy a nagyon drámai és izgalmas kerettörténet olvasmányosan nehéz, bölcselkedő részt foglal magába, aminek autentikus, ugyanakkor a mai, beszélt magyar nyelvű, gördülékeny fordítása égetően hiányzik. Károli Gáspár veretes, 1590-es bibliai nyelve nagyszerű történeti érték, nemzet-mentő hatása egyenesen vitathatatlan (azóta ugyan évszázadonként revideálták Bibliáját, ma pedig az 1908-as verziót nevezzük „a Károli”-nak, s már van 2021-es, „Újonnan Revideált Károli” szöveg is) – de így is sok helyen inkább muzeális, mintsem könnyen követhető, pl. Jób bölcseleti részeiben, azonkívül tartalmilag gyakran a latin, valamint a német Luther-fordítás hatása alatt áll.
Igaza volt Németh Lászlónak, aki szerint a Biblia fordításához három zseninek kell rejtőznie egyetlen személyben: a hívő embernek, a tudósnak, valamint a kitűnő költőnek. Nem elvenni akarjuk a kedvet a Szentírás naponkénti olvasásától, éppen ellenkezőleg: kedvet csinálni hozzá. Ránk, teológiát végzett lelkészekre hárul a feladat, hogy erőink szerint megfejtsük és magyarázzuk az Írásokat még a nehéz helyeken is: a „Csináld magad!” mozgalom hívei ezen a területen kénytelenek a vélekedések és szabad asszociációk szintjén maradni, bár személyes üzenetek így is bármikor, bárki számára bőven vehetők – a Szentlélek erőterében!
Jób könyve centrális témája Isten igazságossága, amit Leibniz német gondolkodó óta (1646-1716) a szaknyelv teodiceának nevez (theosz=Isten, dikaiosz=igaz, igazságos). A kérdést maga a Biblia is tárgyalja, legbővebben éppen Jób könyvében, de több más iratában is – az elmúlt két évezredben pedig számos nagy teológus és filozófus elme próbált megbirkózni a kérdéssel. Fontos tudni, hogy Jób könyve nem történeti följegyzés, hanem költemény, nyugodtan megnevezhetjük műfaját is: tanmese, akár Az ember tragédiája vagy a Faust. Hogyan egyeztethető össze Isten jósága a világban meglévő rosszal – ez a teodicea kérdése, de Jób könyvének kerettörténetét (!) nem apró részleteiben kell értelmezni, bár egyes mondatai életre szóló menedékek, hanem fókuszpontja szemszögéből: igazságos-e Isten. Válasza csak a legvégén derül ki, ezért hát gondosan és türelemmel végig kell olvasni a nehéz bölcselkedő részeket is.
Az ateizmus egyik fő érve éppen az, hogy „miért engedi Isten” a természeti katasztrófákat, a horrorisztikus történelmi bűnöket, a személyes, emberi gonoszságot, gyilkolást, árulást, és a rendszerbe állított hazugságot. Valamennyi jogos kérdés – ám a válaszok gyakran nagyon is parlagiak, és sajnálatos módon a már megállapodott ateizmusból fakadnak – annak lobogtatott „bizonyítékai.” Arról nem is szólva, hogy csak az emlegesse a Kimondhatatlan nevét katasztrófák idején, aki keresi őt akkor is, amikor szépen süt a nap, mindenki egészséges a családban és bejön a vállalkozás – ne csupán akkor vegye szájára, mikor (szerinte) vádolni lehet. E kérdéssel – legtöbbször persze nem is őt, hanem valójában a természeti törvényeket illetik, amiket figyelmen kívül hagytak, vagy az emberi galádságot, amit viszont mindenkinek magából kell először kiirtani, s csak utána fordulhat azt a többieken számonkérni. De lássuk inkább a színvonalasabb közelítéseket, mert akad olyan is.
Igehirdetésünk ezúttal több filozófust, teológust és írót-költőt fog megidézni, s reményünk szerint ez nem fölösleges, hanem kifejezetten gyarapítani fogja körképünket: hittel hisszük ugyanis, hogy „Minden Istentől ihletett írás hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban nevelésre, hogy tökéletes legyen Isten embere, minden jó cselekedetre felkészített.” (2Tim 3,16) Ezt az igét Károli Bibliánk 1908-as revideált verziója ugyan így hozza: „A teljes írás Istentől ihletett…” – mely mondat ebben a formában félreérthető. Bár az eredeti fordítói szándék lehetett valami emelkedett, költői utalás olyan írásokra, amik „teljesek”, azaz remekműnek számítanak – ám a fordulat köznapi szinten akár az „egész Szentírást” is jelentheti, ahogyan fundamentalisták szívesen idézik is, alátámasztva „verbális inspirációs”, szűkkeblű tanításaikat. Holott a Timóteus-i levelek születése idején szó sem lehetett a „teljes Írásról”, hisz még az Ószövetség könyvei sem voltak meghatározva és lezárva (arra csupán Kr. u.100-ban került sor a jamniai zsinaton), az Újszövetség végső kanonizálását pedig Kr. u. 367-től, Athanáziusz alexandriai püspök húsvéti körlevelétől számítjuk.
Ezen az igei helyen (pásza gráfé theopneusztosz) ezért a „teljes Írás” értelmezés nem helyénvaló, az Újonnan Revideált Károli ráadásul már nagy betűvel is írja az Írást: holott itt csak „minden Istentől ihletett írásról” lehetett szó, amibe viszont úgy a filozófia, mint a szépirodalom és költészet bármely valóban értékes alkotása beleérthető, ami csak „hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban nevelésre.” A Biblia tekintélyét nem kell egyházi ideológiákkal alátámasztani, mint ahogy ember ne lépjen fel Isten „megvédőjeként” – a szöveg autoritását maga annak tartalma hordozza, nem szorul elvi emberi védelemre.
Meg kell állapítani azt is, hogy egészen alapvető fogalmaink sokkal korlátozottabb érvényűek, mint a hétköznapokból kiindulva sejtenénk. Egyetlen példát hozva: a közértben vagy van parizer, vagy pedig nincs. Harmadik lehetőségről szó sem lehet, mivel itt tárgyi értelemben vesszük, hogy valami létezik-e a polcon, vagy sem – amint azonban már nem a parizert, hanem a világ egészét vesszük célba, s már pl. azt kérdezzük, van-e oka, és ha van, az milyen – akkor hirtelen azt sem tudjuk, fiúk vagyunk-e vagy lányok. Köznapi értelmünk és fogalmaink alkalmatlanok, hogy a valóság egészéről valamit is mondjunk, hiszen amit hebegnénk, azt sem bizonyítani nem tudnánk, sem más nem bírná meggyőző erővel cáfolni. Ki kell mondjuk: nem csak a világ, hanem a világban lévő rossz is messze irracionális, ésszel maradéktalanul nem magyarázható. Sok „apróbb” rosszról lehetnek ugyan elméleteink, némelyik akár bizonyos feltételek mellett igazolható is – de a rossz, mint olyan mindenestől nem magyarázható – ami egyszersmind azt is jelenti, hogy a saját erőnkből nem tudunk fölébe kerekedni.
John Hick (1922-2012) modern gondolkodó érdekes gondolata a „soul-making theodicy”, hogy szenvedés nélkül nem lehetne lelki fejlődés – talán érdemes felette elgondolkodni. Szerinte a szenvedés az ember lelki és erkölcsi fejlődésének közege lehet, ami bizonyára így is van. Tarkovszkij „Sztalker” c. nagyszerű filmjének is ez a művészi konklúziója. (ld.: A lelkivezető c. igh. 2016.11.23.) A rossz legyőzésének leghelyesebb útja pedig a jóban való erőteljes előrehaladás – ezt szinte mindenki tudja, vagy legalább sejti. Acquinói Tamás (1225-1274) is így gondolja: Isten megengedi a világban lévő rosszat, hogy abból valami jót hozzon elő. J.Moltmann (1926-2024) szerint pedig maga Isten szenved leginkább az emberi gyötrelmekben – őt feszítették meg még a kereszten is…! (Der gekreuzigte Gott, 1972) Jól értsük: minden, másoknak okozott szenvedés Isten elleni vétek.
Az újplatonista Plótinosz (Kr. u. 205-270) szerint a rossz valójában a jó hiánya, ami a létezés tökéletlenségéből fakad. Aki viszont rálel az „Egy”-re, másképpen szólva az egyetlen igazán Létezőre, az mentesül tőle. A hippói Augustinus egyházatya (Kr. u. 354-430) szintén ezt tanítja, amikor a lélek Istentől elfordulását nevezi a legfőbb rossznak (Vallomások, Az ördög városáról, Isten városáról), és mindenki számára a visszafordulást, azaz megtérést szorgalmazza.
Ennélfogva nagy bajban vagyunk, amikor magát Istent próbáljuk meg tetemre hívni „a rossz” ügyében – hiszen őróla legalább ilyen bizonytalan a tudásunk mindaddig, amíg önmagunkat létezőnek, őt viszont „kérdésesen” létezőnek valljuk, amint azt a mai korszellem megköveteli. Éppen fordítva áll a dolog: mi csupán bizonyos feltételek közt létezünk (ha elvonják az oxigént, tudjuk, mi következik) – ő pedig mindig volt és mindig lesz, benne nincs keletkezés és elmúlás. Ő a létezvén Létező – ami a talányos „VAGYOK, AKI VAGYOK” helyes fordítása. (2Móz 3,14) Nem az a kérdés tehát, hogy ő van-e, hanem az, hogy mi egyáltalán létezőnek nyilváníthatjuk-e magunkat – percnyi mulandóságunkkal…
Történtek ugyan filozófiai kísérletek az ő tagadására: Epikurosz (Kr .e. 341-270) szerint vagy nem teremtett tökéletes világot, és akkor nem Isten, vagy nincs ereje kijavítani, s akkor még inkább nem az. Spinoza (1632-1677) szerint a világ és Isten egy és ugyanaz, mely álláspontot panteizmusnak nevezünk – és szerinte a világban csak szükségszerűségek vannak, a jó és rossz pedig csupán a magunk szükségleteiből és morális ítéleteiből az, ami – nem pedig önmagában. (Bibliai alapú hitünkkel egyik tételét sem fogadhatjuk el, még ha az anyagi világban valóban sokágú törvények uralkodnak is.)
Érezzük a féligazságot: a világban tényleg rengeteg szükségszerűség uralkodik, hiszen enni kell, aludni kell, valahol lakni kell, a tömegvonzás is valóság – ám az emberi akarat példátlanul szabad, ezért mint jelenség semmi máshoz nem hasonlítható – egyszerűen nem fér el a szükségszerűségek világában. A (lélek nélküli) pszichológia sem képes feltárni a végső titkokat, mert csupán „ha-akkor…” mezőket képes vizsgálni, a feltétel nélkülivel nem tud mit kezdeni. Éppen a morális döntések válságos pillanataiban sejtjük meg, hogy van feljebb és lejjebb, van sötétebb és világosabb – tehát igenis van jó és rossz is, még ha mi nem is látjuk mindig világosan, melyik-melyik. Az állatvilágban nincsenek ilyen szempontok: ha éhes vagy ragadozz, és elmúlik éhséged – ennyi. Mi emberek viszont tudunk úgy jól lakni, hogy esetleg érezzük: nem volt tisztességes a lakoma, amin történetesen részt vettünk.
„Két dolog ejt csodálatba: a csillagos ég felettem, és lelkiismeret itt bennem.” (Kant) Az úrvacsora azonban mindig fölé emel még a saját lelkiismeretünknek is – lévén a kegyelem vendégsége. Ott mi csak kapni tudunk, mégpedig a Legfőbb Jó-ból. Az előbb említett Kant (1724-1804) egyébként úgy tartotta, hogy az elméleti ész, vagyis az emberi értelem nem képes Isten világkormányzásának erkölcsi igazolására – amivel tökéletesen egyet is érthetünk. Milyen Isten volna is, akit nekünk kellene, vagy akár csak lehetne is „erkölcsileg igazolni”…?
Az eddigieket összefoglalva helyes, ha arra törekszünk, hogy magunk is a lehető legnagyobb mértékben részesüljünk Isten lényében, éspedig pontosan a legnagyobb tulajdonságában: örök voltában. Számunkra az örökkévalóság mint idő mindig a most – ezért a pillanatot nem a magunk céljaira kell kirabolni, hanem Istennek odaadni, mert az istenszeretet az odaadás. Tulajdonképpen visszaadni – a többit pedig már egészen rábízhatjuk. Lesz vezetés, lesz erő, és lesz derű is! Egy muzulmán szufi mesternél olvasni: „Melyik út vezet Istenhez? Húzd vissza mindkét lábadat, az egyiket a földi, a másikat a túlvilági életből, és – elégedj meg Istennel.” (al-Halládzs) Egy másik pedig így szól:
– Hercegem, te magas lélek vagy, mondd csak, miképp süllyedt le a szellem ebbe a világba? Hogyan történt, hogy ez a szabad lény trónusáról lezuhant, és ebbe a börtönbe jutott?
– Tudd meg: varázslat tette, Isten varázsszava, amelyet a szellemnek mondott, hogy a semmiből varázslat legyen, és ami láthatatlan volt a semmibe rejtve, abból világ keletkezzék. Varázslat az, ami a semmiből lényt teremt, és varázslat az is, ami a való lényt árnyékká teszi. A rózsa fülébe mondta a szót, és a virág illata elárasztotta a világot.” (Rumi)
Már most Isten igazságossága dolgában érdemes elgondolkodni Tamási Áron: Rendes feltámadás c. novelláján is. Az öreg juhászt egész életében megalázza az uraság, kizsigereli a hivatal, cserben hagyják komisz emberek – de ő csak nyel, tűr és tűr – mert majd odaát…! Aztán meghal és eltemetik, s jön a feltámadás a maga idejében. Óriási a tömeg, mikor megnyílnak a sírok, mindenki a sor elejére törekszik, de az arkangyalok fényes kardokkal kezükben kiabálva igazítják sorba az embereket: „Rendes feltámadás! Rendes feltámadás!” Az öreg juhász nem nyugszik bele, hogy a sor vége felé állítják. Panaszt kíván tenni az Úrnál – oda is vezetik. Hát neked mi bajod? – kérdi az Úr. Az hogy egész életemben tűrtem, becsületes maradtam, és most itt is jóformán a sor végére akarnak állítani. Hát én minek teremtettelek téged? – kérdezi az Úr. Juhásznak. És az voltál? Az..! No, látod, menj csak szépen vissza a helyedre – s ezzel visszaküldi. De az öreg nem nyugszik bele. Visszamegy földi életébe, s ott haraggal magára húzza a sírja fedelét, immár végleg. Eddig a történet. Tragikus és komikus egyszerre – mert mindenkinek megvan a helye a világegyetemben, éspedig pontosan ott, ahol megvan – a lázadás pedig valóban azonos az örök halállal. Isten igazságát ne vitassa senki, mert magának tesz rosszat – így is fogalmazhatjuk, sőt így is: ne legyen túl nagy a magunk igaza.
Ha még további illusztrációra vágyunk, hogy az emberi igazság, mely merészeli megítélni még az égit is, mennyire szubjektív, íme egy ironikus részlet Weöres Sándor: „Hitvita – XVI. század” című verséből:
„…Íme, bételt a föld az ammoreusok fertelmes undokságával, az istenfélő valameddig pohánkát fal és reá vizet kortyolván feldagad.
Mert koldus a jámborak nyája, éhen tátog a szája, csak Jebuzeusnak van bora-búzája, hogy a fene rágja.
Azért is eljő az idő, hogy az igazé lesz minden: egyházi bor, anyakönyvi kolbász, finom temetési dohány.
És libazsírba kártyázik a csapossal!”
Tegyük hozzá, ez csupán bevezetés az „És a mai prédikátor” c. folytatáshoz, mely az 1950-70-es évek literátusainak kritikája, csak éppen modern öltönyben, szürreális képekkel, s így végződik, bocsánatkérésként magát is belevéve: „…Elolvadtunk, mint a vízben felejtett szappan.”
Érdemes még megemlíteni Dosztojevszkij nevét. A „Karamazovok”-ban Iván a gyermekek ártatlan szenvedésével szembesíti a világ végső harmóniájának gondolatát. Nem fogadja el, hogy a jövőbeli egyetemes megbékélés (ld. utópiák egy közösségi társadalomról) igazolhatná egyetlen ártatlan gyermek kihasználását vagy megkínzását. K.Barth (1886-1968) sem akarja észszerűen igazolni a rossz szükségességét. Szerinte a rossz végső soron érthetetlen, Istennel szemben álló valóság, amelyet Krisztus győz le.
Teodicea-ügyben azonban egészen másként is kérdezhetünk: „Miért maradhatnak életben a bűnösök? Magas kort érnek el, sőt meg is gazdagodnak. Ivadékaik előttük jutnak jó módba, leszármazottaik pedig szemük láttára. Házukban jólét van, félelem nélkül élnek, nincs rajtuk Isten büntetése.” (Jób 21,7-9) Ez már a „hívők” jellegzetes elégedetlensége. Mi a baj vele? Az, hogy a versengő és lemaradó, frusztrált lélek irigysége szól belőle. Mi aztán igazságot tennénk… De volt már világideológia is, ami ennek az érzésnek jegyében juttatott közel százmillió embert erőszakos halálba, és ma sem idegen mások gazdagodásán szörnyülködni – vigyorogva meg is lovagolják az ilyen érzéseket, akik értenek hozzá. Nekünk a magunk életkörével kell törődni, mert jó ugyan az igazságérzet, de kezdjük csak a dolgot magunkon – egyébként ui. csak ventilálunk, s attól a világ még rosszabb is lesz, mint valaha volt.
Anyagiak tekintetében „ha van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele” (1Tim 6,8) – ami azonban egyéb ambíciók hatósugarára is alkalmazható. Legyünk viszont nagyon is igényesek mindarra, ami rajtunk múlik, s végső, lelki értelemben „húzzuk ki mindkét lábunkat”, hogy megelégedhessünk – magával Istennel. Nem fogunk sem csalódni, sem kiábrándulni, holott volna rá elég okunk, ami a világot illeti. A valóságot vegyük úgy, ahogy van, nem eltagadva a tényeket – de transzcendens neheztelés és felesleges ábrándok nélkül, hitünket pedig tartsuk legalább úgy gondunkban, ahogy Cromwell-ék katonái a puskaport. (gun-powder, púder) Mert hallatlan feszítő erő rejlik benne: én már láttam tengerbe ugró hegyeket (Márk 11,23), sőt jártam vízen magam is (utólag tudtam meg). Nem csak „az igaz szerelem – a gonosz világ azonban felőrli a kapcsolatot – megalkuvás egy kényszeredett új kapcsolatban” szenvelgő klisséje létezik, hanem van valóságos szeretet és igaz szövetség is, ahol Isten kezéből fogadják naponta társukat, és egymásért munkálkodnak még a saját növekedésükön is!
A múlt elsuhant, a jövő ismeretlen – ám a pillanat, azaz az örökkévalóság – a miénk. Becsüljük meg helyi értékén, s mindjárt jobb lesz a világ is, ami egyébként minden híresztelés ellenére pontosan olyan, mint háromezer éve volt. De az már egyáltalán nem mindegy, hogy a saját szívünkben mi lakik, ki lakik: mert az a hely lehet démonok birodalma, „légió-lakta” hely – de akár a Békesség Fejedelméé, Jézusé is. És így is legyen. Ámen.