Házasságok szépen indulnak, szerelemmel, gyönyörű tervekkel, aztán a lassú elpiszkolódás elvégzi munkáját – s lesz belőlük családi tűzfészek és egymás folyamatos vádolása. Jó szándékú szakemberek közösen vállalkoznak, összeadják szakmai tudásukat – de megromlik a légkör, s végül bírósági perek sem tudnak többé egyességet teremteni köztük. Miért van ez így? Erről szól az alábbi igehirdetés.

Igehirdetés 2023. június 4.

Vége a zűrzavarnak

Lekció: 2Krón 17,1-19

Textus: 2Krón 16,9

„Az Úr szemei áttekintik az egész földet, és ő megmutatja erejét azoknak, akik tiszta szívvel az övéi.”

Igehirdetés

A világ ma bizonytalan és azt is tudjuk, miért: mert önzés és erőszak uralja. Nem volt ez másként Salamon király „aranykori” uralkodását (1Kir 5,5) követően sem: kettészakadt ország, polgárháború, városok fölégetése és emberek értelmetlen gyilkolása mindenhol. Szisztematikusan rombolták, amit a nagy és bölcs király előzőleg fölépített – mintha megőrült volna mindenki. Ne gondoljuk, hogy ez egy ósdi és avatag történet: házasságok szépen indulnak, szerelemmel, gyönyörű tervekkel, aztán a lassú elpiszkolódás elvégzi munkáját – s lesz belőlük családi tűzfészek és egymás folyamatos vádolása. Jó szándékú szakemberek közösen vállalkoznak, összeadják szakmai tudásukat – de megromlik a légkör, s végül bírósági perek sem tudnak többé egyességet teremteni köztük. Miért van ez így?

Mert az élet és általában a „valóság” önmagában egy sötét és irracionális rendszer, amihez hozzátartozik a zűrzavar. Sokan ma a tudományban bíznak, s a tárgyi világ kutatásának sikereiben reménykedve azt mondogatják maguknak: türelem, rövidesen mindent megtudunk – ám jönnek történések és a dolgok egyszer csak a fejük tetejére állnak. Az Univerzumban hatalmas katasztrófák, ütközések, fúziók és „elnyelések” alakítják a viszonyokat, az állatvilágban pedig néhány ösztön: létfenntartás, fajfenntartás, szükséges társulások, a „csordaszellem” valamilyen keveréke. Tavasszal lehet a kertben jól megfigyelni, hogy a kedves énekesmadarak is micsoda harcot folytatnak párjukért, fészkelőhelyükért, territóriumukért – a fűben pedig élet-halál küzdelem zajlik bogarak, hernyók és rájuk vadászó egyéb lények közt. Az emberi társadalmak ideig-óráig kiegyensúlyozottak tudnak lenni, míg erőt nem vesz rajtuk valami téboly – s akkor viszont minden aljasság megengedett… Láttunk már, sőt látunk ma is ilyet. Áttekinthetetlenné, megjósolhatatlanná válik a létezés idillje: mert eluralkodik a zűrzavar.

Bibliánk történelem-könyve azt mondja, ez szükségképpen így működik – világos és egyértelmű tanítása szerint pedig azért, mert az emberek nem keresik az Urat. Számunkra a tömegvonzáson és a lét- meg fajfenntartás ösztönén túl ugyanis ott volna az örök isteni igazság is: Teremtőnk „szabadon engedett” annak megismerésére is. Erre kaptuk harmincmilliárd agysejtünket, és az élővilágban példatlanul hosszú, húsz-harmincéves tanulási időszakunkat, mielőtt érdemben hozzáfognánk dolgunkhoz. Úgyannyira, hogy lépten-nyomon észre is vesszük, amint vétünk az igazság ellen, viszont nem ismerjük el törvénytelen határátlépésünket tisztességesen, s nem hajtjuk le fejünket, sírva bűneink felett – igen Uram, ezt én okoztam…!

Roboám király, Salamon fia nem fogadja meg a vének tanácsát, hogy legyen kegyes népéhez, mikor azok nehéz terheik könnyítését kérik: jóságosan beszéljen velük – s akkor mindig szolgái lesznek. Inkább ifjúkori társaira hallgat, akik szerint inkább növelje terheiket, s így hetvenkedik: „Az én kisujjam is vastagabb apám derekánál! Ha apám nehéz igával terhelt benneteket, és még nehezebbé teszem igátokat. Apám ostorral tanított fegyelemre benneteket, én meg majd szöges korbáccsal…!” (2Krón 10,10-11) Nem csoda, hogy ilyen viszonyok közt kettészakad az ország – évszázados polgárháború és tíz törzs pusztulása következik. A történetíró összefoglalásában pedig kimondja: Roboám király „…gonoszságot cselekedett, nem kereste állhatatos szívvel az Urat.” (2Krón 12,14)

Első tételünk ezért nem is lehet más: ahol nem keresik állhatatos szívvel az Urat, szükségképpen támad zűrzavar, s előbb-utóbb iszonyatos a romlás. Nevezhetjük aztán a dolgot családi patáliának, vagy nagyobb léptékekben a „történelem viharának”, lényegében mindegy: az ember legfontosabb irányultságát, az ég vezetésére figyelést hagyták figyelmen kívül valahol, sőt taposták lábbal – s gyümölcseikről föl lehet aztán ismerni őket. (Mát 7,16-20) Zavarosban halászók persze mindig is voltak, ők hasznot húznak akár mások halálából is: Istennél azonban minden följegyzésre kerül, az igazságos Istennél! Most ne is a haszonlesőkkel foglalkozzunk, hanem a tehetetlenül szenvedőkkel, akik azt állítják, ők nem is tehetnek semmiről – belekerültek valami lehúzó erő örvényébe.

Igen, belekerültek – ahogyan mindnyájan belekerülünk! De a kiút mindig fölfelé van: keresni az Urat. Nem is akárhogyan, hanem „teljes szívünkkel, teljes lelkünkkel és egész elménkkel.” (5Móz 4,29) Ez olyan fontos, mint a fuldoklónak, hogy legalább ne nehezítse annak munkáját, aki megmentésére érkezik – élete múlik rajta! Isten mindig küldött olyanokat, akik az ő akaratát ismerték, ki is mondták, adott esetben le is írták, és azokat a feljegyzéseket akár életük árán is oltalmazták. „Sokszor és sokféleképpen szólt hajdan az atyákhoz a próféták által” (Zsis 1,1) – végül pedig elküldte még azt is, akit méltán nevezünk Páratlannak, azaz „Egyszülöttnek” – Jézust! Mit akarunk még? Hogy merre a fölfelé, az itt járta óta egy pillanatig nem kétséges – de megismernünk és elfogadnunk őt nekünk kell, magunknak. Egyéni feladatainkat senki helyettünk el nem végezheti. Van mindnyájunknak egy adott létkörünk, amiben szabadok és felelősek vagyunk – ott magunknak kell rendezkedni. Ki mehet el más helyett a fogorvoshoz, ha fáj a foga? Ki teheti rendbe otthonát más helyett? Igen, ilyen személyes feladat keresni az Urat.

Aztán fontos észrevenni itt a Krónikákban, hogy a legrosszabb körülmények közt is születhet valami új és jó. Nem szükségképpen halad a világ minden egyes porcikája lejjebb és lejjebb: Jósafát uralkodása például évtizedekre béke szigetévé tette azt a területet, amelyen hatalma volt. Nem tudta az egész világegyetemet rendbe tenni – nem is ez volt a feladata. Ám volt egy kör, ahol megállíthatta a romlást s véget vethetett a zűrzavarnak – mint uralkodó felelős volt saját (!) területéért, és ott jelesre is vizsgázott. Megtalálta feladatát, hitt erejében, véghez vitte elhatározásait. Tisztában volt lehetőségeivel, tudta azok korlátait is – okos diplomáciával és lelkiismeretes szervezéssel (nota bene: szervezés annyi, mint lelkiismeretesség) elérte a legnemesebb célokat. Nem haltak meg emberek tízezrei fölöslegesen, nem költöztek sakálok az üszkös, lerombolt falvak helyére – folyt az élet a megerősített városokban! A kulcs pedig összesen ennyi volt: kereste az Urat. „Ezért békében élt Jósáfát országa, mert Isten nyugalmat adott neki mindenfelől.” (2Krón 20,30)

Senki ne adja át magát a letargiának, amikor bajok közt él. Van, amit csak elfogadni lehet, mert nem tisztünk megváltoztatni, ám van olyan is, ez pedig éppen az, ami valóban ránk van bízva – ahol vétek nem cselekedni. Egyetlen egyszer történt, hogy Jósafát nem az Urat kereste, hanem északi szomszédjával „…Ahazjával társult, aki bűnös dolgokat vitt véghez” (2Krón 20,35) – a cél pedig Tarsis, a sikeres és gazdag kikötőváros tengeri meghódítása lett volna. Össze is törtek a hajók, amiket építettek, mielőtt a hadjáratot megkezdték volna, s nem tudtak Tarsisba eljutni! Amikor csupán emberi szövetségben bízott, nem Isten vezetésében, meg is lett annak az eredménye. Mindenkor viszont, amikor fölfelé figyelt s az Úr hűségére hagyatkozva cselekedett – áldás volt rajta.

Érdemes konkrétan szemrevételezni, miként történt ez a „fölfelé figyelés”: „…mindnyájan leborultak az Úr színe előtt, és imádták az Urat.” (2Krón 20,18) A földre borulás az „én” fölszámolását jelenti, minden okosságával, hiúságával és érdekeivel együtt – a továbbiak pedig már az égtől érkeznek. Ez hiányzik mindenhol, vagyis az ég üzenete, ahol nem borulnak a földre és nem imádják az Urat! Ott megmarad az egyéni én uralma, vagyis az emlékek, tapasztalások, sebek, elméletek és ideológiák zűrzavaros halmaza, ami kivetülve a fizikai valóságba az életet is kaotikussá teszi.

Itt nem lehet kikerülni azt a tényt, hogy a zűrzavar, vagyis a „sok uralma” paradox módon szinte mindig monomániákból, másképpen a különböztetni nem tudásból terem. Az „én sérelmem”, az „én veszteségem”, az „én ellenségem” problematika elural mindent – így hát nem is keletkezhet más, mint zűrzavar. Nem mi vagyunk a Világegyetem legitim középpontja: ha mégis úgy szervezzük életünket, mintha azok lennénk, abból kizárólag feszültség, romlás, háborúság és pusztulás származhat. Az „Egy” ugyanis kizárólag Isten száma, ha azt bárki kisajátítja, bálványt állít. Magának, talán érzelmeinek, még gyakrabban gyűlöletének és mohóságának. A „Kettő” is kétféle lehet: boldog találkozás egyfelől, vagy „rossz kettő”, ahol folyton bántják, sebzik egymást, mert nem tudják, hogy a másik ember is csak olyan, mint ők maguk…

Ezért nincs igaza azoknak, akik tisztán kettő-alapon próbálják rendezni a világot: barát vagy ellenség, mint a hadiiparban – de még azoknak sem, akik szerint „mindig legalább három lehetőség van” – bár elviekben ők már közelebb vannak az örök törvényhez. A harmadik lehetőség ugyanis maga a Szentlélek, az örök Szeretet: Isten közelvalósága. Nem fogja cserben hagyni, aki őt hívja segítségül – „Jövel, Szentlélek Isten, töltsd be szíveinket éppen!” Szentháromság-vasárnapon, amikor teljessé válik éves üdvtörténeti emlékezéseink sora, hogy ti. mi mindent tett értünk az Atya, hogyan hozott értünk áldozatot az Egyszülött, és kicsoda valójában a Szentlélek, történetbe ágyazva, legfőbb tudásként – a helyes emberi alapállás jelen van már a Krónikák lapjain is!

Onnét indultunk, hogy a zűrzavar nagyon is jellemző mindig és mindenhol, ahol nem keresik az Urat. Ebben a tekintetben antik és modern idők közt nincs különbség. Emberi természetünk önző, magunkat szeretjük a legjobban – s aztán csodálkozunk, hogy bárhova nézünk, létrontást találunk. Azt is megérthettük azonban a háromezer éves történetből, hogy az önközpontú ember megindulhat „fölfelé”, éspedig úgy, ha arcra borul s imádja Istent – ebben a mozzanatban ugyanis megsemmisül az üdvből másokat kirekesztő énje, s alkalmassá válik égi üzenet, a megmentő ige befogadására. Jó vezetést valóban csak az Úr adhat bárki emberfiának, ezt mi megértettük Jézusunk áldozatából és mindeneket megváltoztató feltámadásából – pontosan ezért is vagyunk keresztyének. Ne múljék el nap az ő egész szívből történő segítségül hívása nélkül, s nem csak úgy általánosságban, hanem konkrét helyzetek közepette még inkább! Nem fogja vezetését megtagadni!

Végül pedig megbizonyosodhattunk arról is, hogy a zűrzavar egyetlen igaz ellenszere Isten Igéje, a Fiú, „akit örökösévé tett mindennek, aki által a világot is teremtette” (Zsid 1,2) – s aki utat mutatott az őt igazán keresőknek már a „krónikás időkben” is… Miért ne mutatna nekünk is? Ő hűséges, efelől biztosak lehetünk, s e bizonyosságban élve már nincs szükség sem önzésre, sem gyanakvásra – erőszakra és pusztításra pedig végképp nincsen. Lesz helyette méltányosság mindenhol, ahol valódi hit van. Megértés, tisztesség, a kapzsiság leleplezése és kiiktatása, a Szentlélek erőterében pedig a „középútnál” is valami sokkal jobb: a szeretet. „Az Úr szemei áttekintik az egész földet, és ő megmutatja erejét azoknak, akik tiszta szívvel az övéi.” (2Krón 16,9) Atya, Fiú, Szentlélek Isten – erre juttass hát el minket, a legfőbb tudásra – s erre segítsd ezt a vajúdó világot is! Ámen.

Fohász

“Szentlélek, imádunk mi téged, valljuk istenséged!

Hisszük, hogy az új ember szíve saját kezed műve.

Te vagy a hitnek mind szerzője, mind elvégezője,

Te gyújtasz szívünkben világot,

Forró buzgóságot!

Szakaszd el hát most is szívünket, minden érzésünket

A sok hiábavalóságtól, e csalárd világtól,

Hogy az Igének hallgatói – legyünk megtartói,

Mely szívünkben gyökeret verjen,

Gyümölcsöt teremjen!” Ámen.

(377. dics. 2-3. v. – Szűcs György, 1809)

Nyomtatás