Igehirdetés 2000. február 20.
Mindenkor az Úrral
Lekció: 1Tessz 4,13-18
Textus: 1Tessz 4,17
“…azután mi, akik élünk, és megmaradunk, velük együtt elragadtatunk felhőkön az Úr fogadására a levegőbe, és így mindenkor az Úrral leszünk.”
Imádkozzunk!
Istenünk, köszönjük a reménységet, hogy ha Krisztus feltámadott, akkor minket sem hagysz a halál mélységében, hanem kihozol az életre és mi is mindenkor veled lehetünk! Köszönjük a vigasztalást, hogy úgy életünkben, mint halálunkban nem a magunkéi, hanem hűséges Megváltónknak, Jézus Krisztusnak a tulajdonai vagyunk. Szeretnénk most megerősödni ebben a hitben: úgy gondolkodni életünk dolgairól, hogy eljuthasson hozzánk igéd és befogadhassuk Szentlelked biztatását. Fáradt és szomorú minden ember, amíg téged meg nem talál – jöjj hát el hozzánk Urunk, és adj felvidulást ezen a szent napon: föleszmélést, belátást, szívbéli megújulást mindenkinek, aki keres téged és a te igazságodat! Ámen.
Igehirdetés
A Biblia első lapjától az utolsóig kétféle életről beszél. Az egyik a töredékes, a nem igazi, a másik pedig a teljes és hiánytalan, az igazi élet. E kétféle életről gondolkodjunk most együtt.
Nem igazi élet sokféle adódik. Isten csak egy van, s így Isten száma az Egy – a nem igazi, töredékes élet pedig éppen azért nem igazi és töredékes, mert híjával van Istennek, vagyis az Egynek, így szükségképpen a “sok” jegyében áll. A világ száma a sok. Sok csillag van az égen, sok homokszem van a tengerparton – sok ember él a Földön, sok országban, sok városban, sok faluban. A világ száma a”sok”, Isten száma az Egy. Műve, a teremtés, bár jelenségeiben megszámlálhatatlanul gazdag, mégis az “Egy” felé tart. Onnét jön – és oda is tart…
Ahol a teremtés a legértékesebb, legmagasabb rendű jelenségeket előhozza, a mozgás meglepő módon az egységesülés, az Egy irányába tart. Gondoljuk meg, mennyi atomnak, molekulának, vegyületnek és sejtnek kell összeállni, vagyis egységesülni ahhoz, hogy egyetlen élő emberi lény a szemünk elé álljon, s akár a legprimitívebb egyéni gondolatra, elhatározásra, erkölcsi döntésre képes legyen, azaz valami fajta “egységet” fölmutasson…!
A tudósok azt mondják, hogy az élettelen világban minden energia hővé alakítható, ám nem minden hő alakítható másfajta energiává. Vagyis az élettelen világ önmagában egyre széthullóbb, lényegében egyre szervezetlenebbé válik. Ennek a közepén pedig egyszer csak ott az élet, aminek az a természete, hogy egyre szervezettebbé, magasabb rendűvé, egyre teljesebbé igyekszik válni! Az embernek például rossz a lelkiismerete, ha önmagával ellentmondásba keveredve olyasmit tesz, ami ellen saját szíve is tiltakozik. Aztán: a felébredt emberek, akik valamelyest is tudatában vannak és szolgálják is az egységesülést, közösségek építésén fáradoznak. Az ember-világ két iszonyú világháború után megpróbál mostanság valami módon “szót érteni” önmagával. Látunk embereket, fiatalokat és időseket egyaránt, akik önfegyelemmel képzik magukat, mert valami többet, jobbat akarnak kihozni önmagukból: megpróbálnak értékeket teremtve nemcsak önmagukért élni, hanem másoknak is szolgálni. Gondozzák adottságaikat, fejlesztik képességeiket, vagyis az élet a maga legmagasabb szintjén a “világ-mozgással” ellentétesen, az “Egy” irányába tart!
Az ilyen élet azonban nem áll önmagában, ott van mellette a világban is, a mi szívünkben is a másik irányultság: a szétmállás, a darabokra esés is. Erők jelenlétét érzékeljük, melyek nem építeni akarnak, hanem abban lelik örömüket, hogy rombolnak. A Biblia első lapja szól már erről. Van egy erő, amelyik nem akarja az üdvösséges életet, éppenséggel rombolni akarja azt. Azon van, hogy különválassza az embert Teremtőjétől, és meghasonlást támasszon férj és feleség között. Igyekszik, hogy a család és a szülés az asszony számára fájdalom és gond legyen, a munka pedig a férfinak verejték és hiábavalóság. Ennek fényében nagyon is érthető, hogy a Gonosz egyik neve a Bibliában Apollüon, azaz “szétdobáló.” Nem közelíteni akar minket Istenhez, az igazán Egyhez – hanem el akar szakítani tőle. És lehet kételkedni, e szellemi valóság, a Sátán egyáltalán létezik-e – ám a munkája világosan meglátszik, amikor látunk tönkrement életeket, megrontott fiatalokat, szétesett családokat, magukra hagyott öregeket – látunk korrupt hivatalnokokat, tárgyilagosnak álcázott, ugyanakkor tendenciózus tájékoztatást, látunk romboló, kifejezetten gyilkosságra és devianciákra sarkalló filmeket… Ezek az életnek már nem csupán minőségét, de fizikai megmaradását is veszélyeztetik – itt a mi mai, valóságos időinkben!
A leépülő, széteső élet, ami a “sok” jegyében áll – s ennek megfelelően a szétzüllés irányában mozgat mást is… Egyre kevesebb hit, egyre kevesebb szeretet: minden szétszóródik. Ha volt is, csak romjaiban tengődik már. Hiszen ide is kell belőle, oda is nélkülözhetetlen: mindenütt jelen akar lenni az ember, amikor ilyen életet él. És mivel mindent meg akar szerezni, ezért semmit sem vesz igazán komolyan. Isten királyi uralmával is úgy van, hogy szíve egyik felével vágyik rá, de azért nem tud nemet mondani arra sem, ami ettől elválasztja. Egy kicsit belül, meg egy kicsit kívül is. Fél lábbal itt, fél lábbal ott. Amikor kívül van, befelé vágyakozik, s azt mondja: milyen jó azoknak, akik valóban hitben élnek. Amikor aztán belül van, kezdi irigyelni azokat, akik nem vették magukra az igát, melyről Jézus azt mondja: “Az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű.” Egyszerre igen is, meg nem is. Mert hiszen nem az Egy, hanem a sok jegyében áll…
A szétszóródó ember ennek következtében sajátos jelenség: űzött vadként mindig siet. Állandó baja a beosztás – időnek és pénznek, erőnek és türelemnek beosztása. Sehol nincs otthon, mivel mindenütt otthon akar lenni. Szétszóródásának sajátos esete a kettősség, amikor a szív meghasonlottságában él. Ilyen a szenvedély rabja, aki a józan eszével pontosan tudja, mi az, ami árt neki – énjének sötétben maradt, át nem világított darabja mégis ráveszi, hogy azt tegye. Ide tartozik az álszent is, akinek szép homlokzata mögött egészen más húzódik meg. S általában az álarcos élet, amikor a háttérben egészen más van, mint amit magunk elé tartunk. Emberéletek, értékes energiák mennek pocsékba, amikor emberek a modern életre jellemző hasításos lelki nyavalyákban, szétesettségben vagy éppen meghasonlottságban élnek. Akad még konkrét változat, de ki is fogynánk az időből, ha megpróbálnánk teljes képet adni. A nem igazi, töredékes élet megszámlálhatatlan változatban tenyészik, s ez nem is lehet másképpen, hiszen a “sok” jegyében áll…
Igazi élet ezzel szemben csak egyféle létezik: ami Istennél, más fogalmazás szerint Istenben van. Mai igénk szerint az üdvösség ennyire egyszerű: az “Úrral lenni.” Többet nem is tudunk az üdvösségről, mint azt, hogy “mindenkor az Úrral leszünk” – de kell-e ennél többet tudni? Teljesen megbékéltet a gondolat, hogy akik elmentek közülünk, azok most az Úrral vannak. Ez az üdvösség. Pál is ezt mondja: “….vigasztaljátok egymást ezekkel az igékkel, hisz az Úrral lenni mindennél inkább jó.”
Néhány megfigyelésemet hadd osszam még meg. Ez a fajta élet, ha csak elő-ízeiben is, de itt a földön bárkié lehet. Nem szenvedés nélüli, nem próbatétel mentes az ilyen, hanem a szenvedések és próbák között is “Istennél van”. Az ilyen életnek van alapja. Nem a semmi felett lebeg, nem a tenger vizében sodródik iránytalan, mint a plankton, nem fújja a “tanításnak akármi szele” ide s tova, amint az apostol beszél a gazdátlan lelkekről: az ilyen életnek van alapja. Tudja hova tartozik, hol vannak igazi gyökerei, tudja, hogy milyen hűség kötelezi: van alapja. Hiszi, sőt tudja: “Más fundamentumot senki nem vethet azon kívül, amely vettetett: a Jézus Krisztus.”
Mikor azt halljuk, hogy mindenkor az Úrral leszünk, az nem csak a halál utánira vonatkozik, hanem arra is, hogy itt a földön jó és rossz napokban, kedvező és kedvezőtlen időkben, könnyű és nehéz helyzetekben ővele vagyunk! Mindenkor az Úrral! Létünk alapja, valójában el sem tudjuk őt hagyni, legfeljebb megtagadni. Aki vele van, annak léte már alappal bíró lét. Ábrahámról halljuk a hit hőseiről szóló gyönyörűséges felsorolásban, hogy “…hit által lakott idegenben, sátorokban, mert várta az alapokkal bíró várost, amelynek építője és alkotója Isten.” És azt is a hit hőseiről halljuk, hogy noha hit által jó bizonyságot nyertek, sokan nem kapták meg az ígéretet. Csak távolról remélték, és várták… De mi megkaptuk az ígéretet, amikor testté lett Isten örök szeretete. Az Ige testté lett, és “…aki Krisztusban van új teremtés az, a régiek elmúltak: ímé újjá lett minden.”
Őhozzá térve észrevesszük, hogy nem a levegőben lóg életünk – olyan már, mint az “alapokkal bíró város.” Nem azonos a mennyei Jeruzsálemmel, melynek Isten vetett alapot – de utal és emlékeztet rá! Olyan, mint a hegyen épített város, amint Jézus nevezi – nem lehet nem észre venni, hisz van biztos alapja, s olyasmi épült rá, ami megmarad mindenkor…
Az ilyen életnek szép összhangja van. A meghasonlottságok megszűnnek, nincs kettősség, az éles váltások elcsitulnak, az indulatok kisimulnak – önmagára talált a lélek. Elkezd valaki igazán otthonos lenni a saját bőrében. Ha tudja is, hogy csak vendég a földön, ám azt is tudja, hogy Isten vendége…! Az ő kezéből fogadva életét nem lehet már boldogtalan, mindenkor elégedetlen lény, akinek pont az nem jó, ami éppen van. Hány emberrel találkozni, aki mihelyt megszólal, már panaszkodik, vagy megítél és kifogásol. Aki “az Úrral van”, annak közegében megjelenik az összhang, növekszik a harmónia. Az emberek nem ellenségek többé, a világ sem gonosz lények tárháza meg veszélyek összessége, hanem megértjük: a világ mindenestől Isten szeretetének tárgya!
“Úgy szerette Isten a világot, hogy az ő Egyszülöttjét adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Aki erről tud, annak lelke nincs többé negatívumokra hangszerelve. Nem leli örömét abban, hogy mindig kifogásol, megítél, s általában akkor szólal meg, amikor valamivel baja van. Az “Istennél lévő” életben megjelenik valami nagyon fontos – az embernek magával és világával harmóniája!
Az életnek aztán, aminek van alapja és összhangja, lesz értelme is. Földi utunk Isten ajándéka, ahol a célokat mi tűzzük ki, az értelmet azonban ő adja. Közelségében kezdi el az ember fölfedezni, mi a sok hiábavalóság és igyekezet értelme, amiben járunk. Nem sikerül, nem is sikerülhet minden tökéletesen, de az értelmes élet nem azonos a legsikeresebb élettel. Akit keresztre feszítettek, arról igazán nem mondhatta senki, hogy “sikeres” volt – életünk értelmét mégis ő hozta el! Őt megtalálhatjuk akkor is, ha betegek és erőtlenek vagyunk, ha megrokkantunk – életünk ilyenkor is bírhat értelemmel, mert Isten adja azt. S amíg ő adja, addig értelmet is ad hozzá!
Amikor az eltávozottak után tekintve kérdezzük, hová lettek ők, sőt magunk felől is kétségeskedünk, mi hová leszünk, ő azt mondja igéjében: “Nem akarjuk, hogy ti magatok is tudatlanok legyetek és szomorkodjatok, mint azok, akiknek nincsen reménységük.” Ezt adja szívünkbe ő, amikor figyelmeztet a kétféle életre. A mi dolgunk, hogy válasszunk, melyiket akarjuk: a szétomló, leépülő, az egyre szétesettebb fajtát, amiből hiányzik a középpont, az “Egy”, mindig csak a “sok” bűvöletében él. Hallottuk: ennek sok változata van, amikben azonban közös, hogy nem teljes, és önmagával is elégedetlen. A másik, amit igazinak mutat meg az ige, csak egyféle lehet: amelyik az Úrnál van. Odaát is ez lesz az üdv – s itt, a földön is ez az igazi élet. Van alapja, összhangja és értelme, éspedig azért, mert van Istene – aki komolyan veszi őt, s akit ő is komolyan vesz. Így is legyen! Ámen.
Fohász
Istenünk megköszönjük, hogy hűséges Isten vagy, aki nem hagyod cserben teremtményeidet – üdvünket munkálod a próbatételek által is. Taníts minket olyan imával imádkozni, amiben nemcsak a mi szívünk, hanem a te áldott Szentlelked is jelen lehet. Óvj meg a csüggedéstől és ruházz fel Lelked világosságával! Ámen.
