Igehirdetések

Mindenkor az Úrral

2000. február 20.
dr. P. Tóth Béla

Mindenkor az Úrral

Lekció: I. Thessz. 4: 13-18
Textus: I.Thessz. 4: 17

“azután mi, akik élünk, és megmaradunk, velük együtt elragadtatunk felhőkön az Úr fogadására a levegőbe, és így mindenkor az Úrral leszünk.”

Imádkozzunk!

Istenünk, köszönjük a reménységet, hogy ha Krisztus feltámadott, akkor minket sem hagysz a halál mélységében, hanem kihozol az életre és mi is mindenkor veled lehetünk. Köszönjük a vigasztalást, hogy úgy életünkben, mint halálunkban nem a magunkéi, hanem hűséges Megváltónknak, Jézus Krisztusnak a tulajdonai vagyunk. Szeretnénk most megerősödni ebben a hitben. Szeretnénk úgy gondolkodni életünk dolgairól, hogy eljuthasson hozzánk igéd és befogadhassuk Szentlelked biztatását. Bizony, fáradt és szomorú minden ember, amíg téged meg nem talál. Jöjj el hozzánk, Urunk, és adj megpihenést, felvidulást ezen a szent napon, adj feleszmélést, belátást, adj szívbéli megújulást mindenkinek, aki keres téged és igazságodat. Jézus Krisztusért hallgass meg minket imádságunkban.
Ámen.

Igehirdetés

A Biblia első lapjától kezdve az utolsóig kétféle életről beszél. Az egyik a töredékes, a nem igazi, a másik pedig a teljes és hiánytalan, az igazi élet. Erről a kétféle életről gondolkodjunk most együtt mi is.
Nem igazi élet sokféle van. Talán azért is, mert Isten csak egy van, és így Isten száma az egy. A nem igazi, töredékes élet pedig éppen azért nem igazi és töredékes, mert híjával van Istennek, vagyis az egynek, és így szükségképpen a sok jegyében áll. A világ száma a sok. Sok csillag van az égen, sok homokszem van a tengerparton, sok ember él a Földön, sok országban, sok városban, sok faluban. A világ száma a sok, Isten száma az egy. Isten műve, a teremtés, bár jelenségeiben megszámlálhatatlanul gazdag, mégis az “egy” felé tart. Onnét jön, és oda is tart. Ott, ahol a teremtés a legértékesebb, legmagasabb rendű jelenségeket előhozza, a mozgás meglepő módon az egységesülés, az egy irányába tart. Gondoljuk meg, mennyi-mennyi atomnak, molekulának, vegyületnek, sejtnek kell összeállni, vagyis egységesülni ahhoz, , hogy egyetlen élő emberi lény a szemünk elé álljon, és akár a legprimitívebb egyéni gondolatra, elhatározásra, erkölcsi döntésre képes legyen, azaz valami fajta “egységet” fölmutasson.
A tudósok azt mondják, hogy az élettelen világban minden energia hővé alakítható, de nem minden hő alakítható másfajta energiává. Vagyis az élettelen világ önmagában láthatólag egyre széthullóbb, egyre szervezetlenebbé válik. És ennek a közepén egyszer csak ott az élet, aminek éppen az a természete, hogy egyre szervezettebbé, egyre magasabb rendűvé, egyre teljesebbé igyekszik válni. Az embernek például rossz a lelkiismerete, ha önmagával ellentmondásba keveredve olyasmit tesz, ami ellen saját szíve is tiltakozik. Aztán: a felébredt emberek, akik valamelyest is tudatában vannak és szolgálják is az egységesülést, közösségek építésén fáradoznak. Az ember-világ is két iszonyú világháború után, megpróbál mostanság valami módon “szót érteni” önmagával. És látunk embereket, fiatalokat és időseket egyaránt, akik önfegyelemmel képzik magukat, mert valami többet, jobbat akarnak kihozni önmagukból: megpróbálnak értékeket teremteni, nemcsak önmagukért élni, hanem másoknak is szolgálni. Gondozzák adottságaikat, fejlesztik képességeiket, vagyis az élet a maga legmagasabb szintjén a világ-mozgással ellentétes, és az “egy” irányába tart.
Az ilyenfajta élet nem áll önmagában, ott van mellette az embervilágban is, itt a mi szívünkben is a másik irányultság: a széthullás, a szétmállás, a darabokra esés is. Erők jelenlétét érzékeljük, melyek egyáltalán nem építeni akarnak, hanem abban lelik örömüket, hogy rombolnak. A Biblia első lapján szól már arról az erőről, amelyik nem akarja az isteni, az üdvösséges életet, hanem azt éppenséggel rombolni akarja. Azon van, hogy külön válassza az embert teremtőjétől, azon van, hogy meghasonlást támasszon férj és feleség között, azon van, hogy a család és a szülés az asszonyok számára csak fájdalom és gond legyen, azon van, hogy a munka csak verejték és hiábavalóság érzete legyen a férfiaknak. Ennek fényében érthető, hogy a gonosz egyik neve a Bibliában görögül Apollyon, azaz Szétdobáló. Ez az erő, amelyik nem közelíteni akar minket Istenhez, az igazán Egyhez, hanem el akar szakítani bennünket tőle. És lehet kételkedni, hogy ez a szellemi valóság, a Sátán egyáltalán létezik-e, de a munkája elég világosan meglátszik, amikor látunk tönkrement életeket, megrontott fiatalokat, amikor látunk szétesett családokat, magukra hagyott öregeket, látunk korrupt hivatalnokokat, tárgyilagosnak álcázott és ugyanakkor tendenciózus tájékoztatást, látunk romboló filmeket. És ezek az életnek nemcsak minőségét, de fizikai megmaradását is veszélyeztetik, itt, a mi mai, valóságos életünkben.
A nem igazi élet a leépülő, széteső élet, ami a “sok” jegyében áll, és ennek megfelelően a szétszóródás irányában mozgat minden mást is. Egyre kevesebb erő, egyre kevesebb hit, egyre kevesebb szeretet: minden szétszóródik. Ha volt is, csak romjaiban van már. Hiszen ide is kell belőle, oda is nélkülözhetetlen: mindenütt jelen akar lenni az ember, amikor ilyen életet él. És mivel mindent komolyan akar venni, ezért semmit sem vesz igazán komolyan. Isten országával, királyi uralmával is úgy van, hogy szíve egyik felével vágyik rá, de azért nem tud nemet mondani arra, ami ettől őt elválasztja. Egy kicsit belül is van Isten királyi uralmán, meg egy kicsit kívül is. Fél lábbal itt, fél lábbal ott. Amikor kívül van, befelé vágyakozik, s azt mondja: de jó azoknak, akik valóban hitben élnek. Amikor aztán belül van, elkezdi irigyelni azokat, akik nem vették magukra az igát, melyről Jézus azt mondja: “Az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű.” Egyszóval egyszerre igen is, meg nem is. Mert hiszen nem az egy, hanem a sok jegyében áll.
A szétszóródó ember ennek következtében jellegzetes arc: mindig siet, mindig űzött vad, mindig baja van a beosztással, időnek és pénznek, erőknek és szeretetnek beosztásával. Sehol sincs otthon, mert mindenütt otthon akar lenni. Az ember szétszóródásának egyik sajátos esete a kettősség, amikor az emberi szív meghasonlottságban él. Ilyen a szenvedély rabja, aki a józan eszével nagyon is pontosan tudja, mi az, ami árt neki. Az énjének sötétben maradó, át nem világított darabja mégis ráveszi, hogy azt tegye. Ilyen az álszent is, akinek szép homlokzata mögött egészen más húzódik meg. És általában az álarcos élet, amikor a háttérben valami egészen más van, mint amit magunk elé tartunk. Emberéletek, értékes életenergiák fecsérelődnek el, mennek pocsékba, amikor emberek a modern életre jellemző hasításos lelki nyavalyákban szétszóródottságban, szétesettségben vagy meghasonlottságban élnek. Van még sok más változat is, és ki is fogynánk az időből, ha megpróbálnánk teljes képet adni. A nem igazi, nem teljes, a töredékes élet megszámlálhatatlan változatban tenyészik, és ez nem is lehet másképpen, hiszen a “sok” jegyében áll.
Igazi élet ezzel szemben csak egyféle van. Ilyen élet Istennél, más fogalmazás szerint Istenben van. Mai ígénk szerint az üdvösség is ilyen egyszerű: az Úrral lenni. Szinte semmi többet nem tudunk az üdvösségről, mint azt, hogy mindenkor az Úrral leszünk. De vajon kell-e ennél többet tudni? Engem teljesen megnyugtat és megbékéltet a gondolat, hogy akik elmentek közülünk, és Krisztusban haltak meg, azok az Úrral vannak. Ez az üdvösség. Pál is azt mondja, vigasztaljátok egymást ezekkel az igékkel, hiszen az Úrral lenni mindennél inkább jó.
Néhány megfigyelésemet mégis hadd osszam meg a testvérekkel. Ez a fajta élet, ha csak előízeiben is, de itt a földön bármely emberé lehet. Nem szenvedésmentes, nem próbatételmentes élet az ilyen, hanem a szenvedések és a próbák között is “Istennél van”. Ezért aztán az ilyen életnek van alapja. Nem a semmi felett lebeg bizonytalanul, nem a tenger vizében úszik iránytalanul, mint egy plankton, nem is fújja a “tanításnak akármi szele” ide s tova, ahogy az apostol beszél a gazdátlan lelkekről: az ilyen életnek van alapja. Tudja hova tartozik, tudja hol vannak igazi gyökerei, tudja, hogy milyen hűség kötelezi: van alapja. “Más fundamentumot senki sem vethet azon kívül, amely vettetett: a Jézus Krisztus.”
Mikor ezt halljuk, hogy mindenkor az Úrral leszünk, ez nem csak a halál utáni “mindenkorra” vonatkozik, hanem arra is, hogy itt a földön mindenkor, vagyis jó és rossz napokban, kedvező és kedvezőtlen időkben, könnyű és nehéz helyzetekben egyaránt. vele vagyunk, mindenkor az Úrral. Létünk alapja, el sem tudjuk hagyni. Aki vele van, annak léte alappal bíró lét. Ábrahámról halljuk, a hit hőseiről szóló gyönyörűséges felsorolásban, hogy “hit által lakott idegenben, sátorokban, mert várta az alapokkal bíró várost, amelynek építője és alkotója Isten.” És azt is a hit hőseiről, hogy noha hit által jó bizonyságot nyertek, nem kapták meg az ígéretet. Csak távolról, évszázadok távolából látták, remélték, várták. De mi megkaptuk az ígéretet: tudunk róla, hogy testté lett Isten örök szeretete. Az Ige testté lett Krisztusban, és “aki Krisztusban van, új teremtés az, a régiek elmúltak, ímé újjá lett minden.” A Krisztushoz térő ember észreveszi, hogy nem a levegőben lóg már az élete: olyan, mint az alapokkal bíró város. Ha nem is azonos vele, de emlékeztet már élete a mennyei Jeruzsálemre, amelynek Isten vetett alapot. És olyan az élete, mint a hegyen épített város -ahogy Jézus mondja – amit nem is lehet nem észre venni, mert van alapja, és olyasmi épült rá, ami megmarad.
Az ilyen életnek van összhangja is. A meghasonlottságok megszűnnek, nincs kettősség-határ, az éles váltások elcsitulnak, az indulatok kisimulnak, és önmagára talál a lélek. Elkezd otthonos lenni a saját bőrében. Ha tudja is, hogy csak vendég itt a földön, de azt is tudja, hogy Isten vendége. Hiszen ő adta földi életét. Az ő kezéből fogadva az életet, nem lehet az ember olyan boldogtalan, elégedetlen, neurotikus lény, akinek mindig pont az nem jó, ami éppen van. Hány emberrel találkozni, aki mihelyt megszólal, valami felől panaszkodik, vagy valakit megítél, valamit kifogásol. Mindig pont az nem jó, ami éppen van. Aki “az Úrral van”, annak életben megjelenik az összhang, ami valami pozitív dolog. Elkezd életében növekedni a harmónia. Az emberek sem ellenségek már, a világ sem csak gonosz lények tárháza, meg minket veszélyeztető események összessége, hanem a világ Isten szeretetének tárgya. “Úgy szerette Isten a világot, hogy az ő Egyszülöttjét adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Aki erről tud, annak nem lehet az élete csupa negatívumokra hangszerelve, az nem lelheti örömét abban, hogy mindig csak kifogásol, megítél, mindig csak akkor szólal meg, amikor valami baja van. Az “Istennél lévő” életben megjelenik a harmónia: az önmagával és a világával lévő harmónia is.
Annak az életnek aztán, aminek van alapja és van összhangja, egészen természetes, hogy van értelme is. Az értelmes élet Isten ajándéka. A célokat mi tűzzük ki, az értelmet pedig ő adja. Az ő jelenlétével, az ő közelségével történik, hogy az ember elkezdi fölfedezni, mi is annak a sok küzdésnek, hiábavalóságnak, igyekezetnek értelme, amiben mindnyájan járunk. Akkor is, ha nem sikerül minden tökéletesen, dehát az értelmes élet nem azonos a legsikeresebb élettel. Akit keresztre feszítettek, arról aztán igazán nem mondhatta senki, hogy “sikeres” élet volt, és mégis az életünk értelmét ő hozta el. Ezt az értelmet megtalálhatjuk akkor is, ha betegek vagyunk, ha nem vagyunk teljes értékűek, ha erőtlenek vagyunk, ha megrokkanunk. Az életünk akkor is bírhat értelemmel, mert Isten adja, és amíg ő adja, addig értelmet is ad hozzá.
Mindaz, amit eddig hallottunk, kétféle életről szól. És amikor az immár eltávozottak után tekintve azt kérdezzük, hová lettek, és magunk felől is gondolkodunk, vajon mi hová leszünk, azt mondja: “Nem akarjuk, hogy ti magatok is tudatlanok legyetek és szomorkodjatok, mint azok, akiknek nincsen reménységük.” Ezt a reménységet adja szívünkbe, amikor figyelmeztet a kétféle életre. A mi dolgunk, amíg itt vagyunk, hogy válasszunk. Melyiket akarjuk: a szétomló, a leépülő, az egyre szétesettebb életet, amiből hiányzik a középpont, az “egy”, mert mindig a “sok” bűvöletében él. Aminek nagyon sok változata van – értelemszerűen, de mindegyikben közös, hogy nem igazi, nem teljes, és önmagával is elégedetlen. A másik, amit igazinak, teljesnek mutat az íge, csak egyféle lehet: amelyik az Úrnál van. Odaát is ez lesz az üdv lényege, és itt, ezen a földön is ez az igazi élet. Az ilyennek van alapja, van összhangja és van értelme, éspedig azért, mert van Istene, aki komolyan veszi őt, és akit ő is komolyan vesz.Így legyen.
Ámen.

Imádkozzunk !

Istenünk, megköszönjük, hogy hűséges Isten vagy, aki nem hagyod cserben teremtményeidet, hanem gondot viselsz rólunk. Üdvünket munkálod még a próbatételek által is. Köszönjük, hogy mindahhoz megadod a kimenekedést, amelybe te vittél bennünket, és könyörülj rajtunk, hogy megszabadulhassunk azokból, amiket magunk kerestünk magunknak. Köszönjük a tőled jött híradásokat, lelki indításokat, amiket naponként közölsz velünk. Bocsásd meg érzéketlenségünket, és munkáld bennünk a megszólíthatóság, az érzékenység ajándékát. Ne hagyj meg minket elhagyatottságunk, megalázottságunk érzetében. Add meg a szeretet megtapasztalását, amit nemcsak várnunk, de adnunk is lehet.
Egészítsd ki hiányosságainkat, pótold ki erőtlenségeinket. Taníts minket jól imádkozni, olyan imával, amiben nemcsak a mi szívünk, hanem a Te Szentlelked is jelen lehet. Segíts bennünket a most következő hét napjain munkánk, feladataink terheit jól hordozni. Óvjál meg a csüggedéstől és ruházz fel minket Lelked erejével és világosságával. Örök Isten, teremtő szeretet, ne hagyj minket magunkra.
Ámen