Igehirdetések

Hol van a szállásom?

Van, aki ért a szereléshez, más pedig a főzésben jeleskedik. Némelyek kitűnők gazdálkodási ügyekben, s akadnak olyanok is, akik a politika mesterei. De vajon saját, személyes életünkhöz értünk-e? Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

 

Igehirdetés 2019. március 24.

Hol van a szállásom

 

Lekció: Márk 14,10-16

Textus: Márk 14,14

„… ahol tanítványaimmal együtt megehetem a húsvéti vacsorát?”

 

Igehirdetés

A Szentírás minden könyve abból a szempontból fontos, mit mond Isten fiáról. Erről szól ez a hatalmas könyv törvénybe, krónikába, zsoltárba vagy éppen nemzetség-táblázatba burkolt igéivel is. Fontosabb téma ugyanis ember számára nincs. Mit jelent Isten fiának lenni, ez a mércéje a világon minden kimondott szónak, leírt betűnek, sőt minden emberi döntésnek és gesztusnak is. Életünk rangja tűnik elő abból, amivel megtöltjük mindennapjainkat, abból, hogy útja során mivé válik egy-egy személy: mindnyájunkban „testté lesz”, mennyiben értettük meg a világ fundamentumát, értelmét és célhoz vivő Igéjét, Isten örök szeretetét!

Bibliánk első része arról szól, éspedig a témához nagyon különböző aspektusokból közelítve, hogy a Fiú eljön majd e világba emberi testben. Látható is már „messziről” (4Móz 24,17  Ézs 9,6-7) – ezért az ószövetségi ember készül a Lélek-hordozó, a Messiás érkezésére. „A pusztában is egyengessétek útját…!” (Ézs 40,3) A Biblia második, újszövetségi része pedig már arról tanúskodik, hogy igen, eljött:  „…szemeinkkel láttuk és kezeinkkel tapintottuk az életnek Igéjét, Krisztust…”  Járjunk tehát az ő követésében, hozzá méltóan – hiszen ezért jött, a mi üdvösségünkért érkezett! (1Ján 1,1-3  Ján 1,11-12) Amire ő tanít, az a legnagyobb: miként győzhető le a bűn, a szenvedés és a halál.

Mai lekciónk földi útjának utolsó napjaiba kalauzol. Tanítványaival együtt Jeruzsálembe tart, mint megannyi más zarándok, hogy ott ünnepelje a húsvéti vacsorát. Előre küld néhányat közülük egy különös üzenettel: „Láttok majd egy embert, aki vizet visz egy korsóban. Bemegy egy házba, kövessétek őt. Mondjátok a házigazdának: a Mester kérdi, hol a szállás, ahol tanítványaimmal együtt megehetem a húsvéti vacsorát? Az majd mutat nektek egy emeleti termet berendezve. És mindent pontosan úgy találtak, úgyhogy nagyon elcsodálkoztak.”  (Márk 14,10-16)

Az epizód látszólag jósnak ábrázolja Jézust, aki előre lát mindent – ám az események üzenete itt is lelkibb, mint anyaga. Tanítványai csodálkoznak felette, hogy a körülményeket pontosan az ő szavai szerint találják – holott korsó vizet cipelő ember meglehetősen általános volt az utcákon: a legtöbb háztartásban közkútról vagy forrásról vittek haza minden korty ivóvizet. Jeruzsálemben és környékén azon kívül sok helyen adtak ki szállást ünnep idején zarándokoknak – mondhatjuk, minden második ház ilyen volt. Nem kellett hát mágikus telepátia ahhoz, amit tanítványainak mondott: mutatnak majd egy zarándokok számára edényekkel, ülőpárnákkal berendezett emeleti termet – egyszerűen életismeret. Itt rejlik mégis a híradás lényegi mondanivalója, s a gyülekezet emlékezete is ezért őrizte meg a különös történetet: Jézus otthonosabb az életünkben, mint mi magunk vagyunk!

Elvileg tudjuk ezt jól – ám hány sors mutatja, hogy úgy vesszük semmibe, ahogy van. A legtöbb ember profinak tekinti magát, amikor elhatározásairól, életdöntéseiről van szó. „Ne szóljatok bele dolgaimba…!”  Aztán:  „…Az én életem az enyém, nem a tiéd!” – s hasonló mondatok jelzik (nem csak dacos tizenévesektől), milyen kényesen őrizzük a látszatot, hogy értünk mi személyes életünk vezetéséhez – amiről természetesen szó sincs. Dilettánsok, sőt bizonyos értelemben kontárok vagyunk:

 

„…Gót ablakokban sírt az Orvos:
“Uram, nektárod merre nő,
amely ír minden kínra s melytől
meggyógyul minden szenvedő?”
S az ajtó nyílt: keszeg magiszter
táncolta végig a szobát,
kezében mély ólomkehelyből
kínálva színtelen borát:
“Igyál, e nedv hűs, mint a – mámor,
s nincs seb, mit heggel nem takar,
igyál testvér, e mély pohárból,
csupán az első korty fanyar.”


Kontárok voltunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!…”

                                                             (Faludy Gy.: Haláltánc ballada)

 

Ezt a dolgot mindenekelőtt el kell ismerni. Adja alább a hívő, s őszintén magába nézve vallja meg, mennyi balgaságot elkövetett már életében. Éretlenségek, hiúság, hatalmi versengés, önigazolás, mások számonkérése, kicsinyes fukarság, áldozatra képtelenség… böjt időszakában tanuljunk becsületesebben tekinteni gyarlóságainkra! Egyszerűen nem élünk azon a szinten, ahogy lehetne. Ha foglalkozunk is ilyesmivel, a kérdés legfeljebb anyagi tekintetben merül fel: miért vannak országok, ahol magasabb az életszínvonal, mint nálunk…

Az evangélium pár szavas híradásából azonban kiderül, nem az a nagy kérdés, mire vittük, hanem az, mennyire értünk a saját egyéni életünkhöz. A kép szinte kivétel nélkül elkeserítő – s ugyan mi is lehetne más, amíg magunkra építünk?

Ezen a szinten élve legfeljebb megyünk nagy okosságunk után, aminek mindig meg is vannak a következményei. Nem mindig, és nem minden állapotában alkalmas az ember arra, hogy Jézussal együtt vacsorálhasson! Élve vígan, vagy dühök közepette –

 

„…e kocsmában, hol

szállásunk vagyon…”

                                    (F. Villon)

ő biztosan nem fog asztalhoz telepedni velünk. Van az a hitványság, számítás és árulás, ami méltatlanná tesz bennünket erre.  Amíg megtűrjük magunkban a koncentrált önzést, addig el sem mozdultunk az alapszintről, hol minden kárba megy…

Némelyek megpillantottak azonban önmaguknál valami magasabbat. Tudnak róla, szeretnék is – de régi életük vonzása még nagyon erős.  Látják Jézust néhanap, gyönyörködnek dicsőségében, ám élik csetepatés vagy léha életüket is, mintegy oszcillálva a két világ között. Ne vessük meg őket – tovább vannak az idegen távolságnál, minden nyomorúságukkal együtt, ha valóban elindultak már a tanítványi életben! Talán magunk is közéjük tartozunk. Egyszer hitben, máskor forogva keserűségünk levében – egyszer a jóság gesztusai közt, máskor pedig az ítélet égi tüzét várva… milyen gyarlók is tudunk lenni…!

A természeti ember váltakozva öntelt és mardossák kételyei: legtöbbet éppen azzal kell foglalkoznia, melyik is az igazi énje… Hol számon kéri a világon, miért nem hódol az előtte érdemei szerint, hol pedig kétségbeesik és legszívesebben meg akarna halni. (Jón 4,3) Mindez pedig azért, mert nem hiszi, nem tudja, sőt elgondolni sem képes, hogy igazi mivolta az égre tájékozódó, engedelmes fiúságban van elkészítve – mégpedig öröktől fogva… (Mát 25,34)

Ám nagyheti történetünk fölmutat ennél az „oszcillálásnál” valami sokkal jobbat: asztalhoz ülni Megváltónkkal. Azon a páska-vacsorán ott mindenki előtt föltárult a végső szeretet. Csak azé nem lett közülük, aki nem is akarta – új értelmet kapott számukra Isten és népe szövetsége is! A kenyér Jézus megtöretett testének, a bor pedig értünk kiomló vérének jegyévé lett, mikor ő maga mondta: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre…!” (Luk 22,19-20) Részesülve vendégségében kitárul előttünk a bocsánat tágas, nagy csarnoka: az ember nem kell mindenkor az maradjon, aki Isten nélkül volt!

A valóban magasabb élet jele, hogy kezdünk hallgatni az Úrra, komolyan vesszük őt, „esszük és isszuk” igazságát, táplálhat önmagával. Így olvasunk naponta Bibliát (ha tesszük), ezért megyünk templomba, hallgatunk igehirdetést és élünk a sákramentumokkal, s ennek jegyében imádkozunk olyan imádsággal, amiben helye van már nem csupán a vágyaknak és kívánságoknak, hanem kérdésnek és feleletnek is… Ide azonban el kell jutni, ezt nem adják ingyen.

 

“….Ki holtig küzdve fáradoz,

az megváltást remélhet.”

                            (Goethe: Faust II.)

 

Aki Krisztussal együtt meghal, csak az támadhat új életre. Elmélkedjünk húsvétra készülve tehát a nagyhétben történteken, amint azok értünk estek – forgassuk szívünkben:

 

„…Mint sír a kertben magában, mint küszködik a harccal,

Mely a sötét éjszakában a földre ejti őt arccal,

Hol kínjait lelkében

Érezvén, és testében

Vércseppel verejtékezik,

Elalél és csüggedezik.

 

De új erőt vesz magának, lelkét megbátorítja,

Mint a vitéz, ha harcának kezdete tántorítja.

Az eláruló csókra,

Önként megy a kínokra

A fegyverekbe öltözött

Vérengző kísérők között.

 

A bíró már megismeri, hogy ő vétkét nem látja,

Elereszteni nem meri, ostor alá bocsátja,

Látja a nép véresen,

Nincs szíve, mely megessen,

Fakad ily gyilkos lármára,

Feszítsd, feszítsd fel a fára…!”

(334. dics. 2-4. v.)

 

Amint az ő keresztjének fájdalmai fontossá válnak számunkra, úgy halványulnak el a saját szenvedéseink – ez hitünk kipróbált, erős igazsága. Vezessenek hát el a magunkra mért böjti próbák a benső megerősödésre, önvizsgálatunk pedig valódi megtisztulásra és lelki békére! Így legyen. Ámen.

 

 

Fohász

Azért akik tusakodnak, bűneikben szomorkodnak és hittel reád néznek,

Idvezítésedet várják, bűn előtt szívük bezárják, megtérni igyekeznek,

Kívánnak néked engedni, szent életben nevelkedni, és futnak jó voltodhoz:

Azok, mint édes fiaid, kebeleden nőtt juhaid,

Méltók szent asztalodhoz…!  Ámen.

                                                   (443. dics. 3. v. – Losontzi István, 1709-1780)