Igehirdetés 2012. január 22.
Ami hitből van, és ami nincs
Lekció: 1Móz 22,1-14
Textus: Róm 14,22-23
„Boldog, aki nem kárhoztatja magát abban, amit helyesel. Aki pedig kételkedik, ha eszik, kárhoztatva van, mert nem hitből eszik. Ami pedig hitből nincs, bűn az.”
Imádkozzunk!
Urunk Istenünk, félelemmel és rettegéssel állunk meg előtted, mert eljátszottuk legszebb ajándékaidat, nincs közöttünk egy igaz sem, és mindnyájan irgalmadra és bűnbocsátó jóságodra szorulunk. Megvalljuk, hogy messze estünk a hit teljességétől, amit az ősatyák példájában elénk adsz. Nem téged dicsőít életünk, aki pedig erre egyedül méltó vagy, és nem rólad tanúskodnak a szavaink meg a tetteink, a szívünk ezért állandóan szomjazza a megtisztulást. Te mondtad azonban Krisztusban, hogy aki hozzád jön, semmiképpen ki nem veted, és mi úgy jövünk ezért hozzád, mint a betegek gyógyítójához és a bűnösök barátjához. Fogadj minket magadhoz, vedd el hiúságunkat és bánkódásunkat, vedd el igazunkat és vétkeinket. Adj olyan új gondolatokat, amik tőled valók, és amelyek meg is tudnak minket újítani. Hadd legyünk vidámak, teneked újra és igazán gyermekeid, egymásnak pedig tiszta szívvel barátai! Ámen.
Igehirdetés
Ábrahám és fia, Izsák bibliai történetét többen megfestették, közöttük olyan festőóriás is, mint Rembrandt. Drámai festmény, aki egyszer látta, nem tudja elfelejteni. Izsák fiatal teste lemeztelenítve fehéren világít, Ábrahám remegő arccal fölfelé néz az angyalra, és kezéből kiejti a kést. Megrázó kép, alig bírja el tekintetünk: egyik oldalon a létező legdrágább kincs elvesztésének brutális kiábrázolása, másik oldalon ugyanennek a kincsnek mennyei ajándékként való, áhítatos visszanyerése – s mindez egyetlen festői pillanatba sűrítve.
A dán egzisztencialista filozófus, Sören Kierkegaard azt kérdezi, éppen erről a bibliai történetről írt „Félelem és rettegés” című eszmélődésében, vajon lehetséges-e ez a dolog egyáltalán. “Van-e ismétlés”, ahogyan ő fogalmazza ezt – lehet-e elveszteni és aztán mégis visszanyerni? Ha megéltünk egy pillanatot, visszajöhet-e még egyszer, vagy nincs mód ismétlésére? Ha elvesztettünk valamit, lehet-e visszakapni? Azt is mondja, hogy könnyű Ábrahámról moralizálni, emlegetni vele kapcsolatban, milyen szép tőle, hogy „képes volt odaadni a legdrágább kincsét” – de aki ilyen dolgokról beszél, átélte-e a pillanatot valaha, amikor az apának kezében volt a kés, s egyetlen hajszálra volt a legszörnyűbb gyilkosságtól…?
Vigyük most tovább a különös kérdést az „ismétlés” felől: lehet-e hát elveszteni – és visszakapni? Ne gondoljuk, hogy ez csak a telő-múló idő egyik-másik megismételhetetlen pillanatának filozófiai problémája, mert a van fiam élményre következő nincs fiam tapasztalás, és általában a „legszeretettebb kincs” elvesztése nem ismeretlen előttünk sem. Akár abban az értelemben is, hogy „elvesznek” például a gyermekek – mert felnőnek, és a dolgok természetes és egészséges menete szerint a saját életüket kezdik el élni. Az élet nagy kérdése, hogy a szülők aztán visszakapják-e majd gyermekeiket barátként, ha azok egyáltalán tényleg képesek voltak önállóvá válni. Behelyettesíthetjük azonban a kérdésbe akár saját fizikai életünket is, amiről pontosan tudjuk, hogy mulandó, csak éppen nem akarjuk ezt el is hinni róla… Amikor közel jön az elmúlás egy szerettünk elvesztésével, akkor próbáljuk „ismételni” a vissza nem hozható pillanatokat: tipikus jele a változatlanul hagyott szoba a lakásban, ahol évek óta minden pontosan úgy van, ahogyan a hazatért személy után maradt. Megpróbáljuk rögzíteni, ami elszállt, ismételni, ami nem ismételhető – visszahozni, ami nem visszahozható.
Valóban, a pillanat megismételhetetlenségéről van itt szó, az „ismétlésre” mégis minden ember vágyik. Akár azon a szinten, hogy nem tudunk betelni a jóval s arra vágyunk, hogy „még és még ebből”, akár pedig abban az értelemben, hogy magasabb szintre, az örökkévalóságba emelkedjen a pillanat, s a telő-múló idő egy mozzanata Isten világába adjon “belépést.” Ez az, amit a létezés csodájának lehet nevezni.
Emberi mivoltunkat több módon is felfoghatjuk. Első a nemtörődömség, valaki nem is foglalkozik vele: a fel nem ébredt, a lelki-szellemi értelemben alvó ember. Él, de nem gondol vele, a dolog mit jelent. A második a bizonytalanság és a félelem, ami a hit nélkül való sajátja. Ebben az állapotban magunk próbálunk szembenézni a mulandósággal, ami természetesen nem megy, hiszen túl van emberi lehetőségeinken. A tehetetlen állapotban senki nem tud mást tenni, mint fél és retteg. Végül pedig megadathat, kegyelemként – a létezés drága bizonyossága, mint kivételes lehetőség, éspedig úgy, hogy a „Vagyok” szól, s ő részeltet mintegy önmagában. Az, aki Mózessel beszélt, és aki már Ábrahámot is szólongatta…!
Hadd zendüljön most meg közöttünk az evangélium, ami a Szentírás tulajdonképpeni üzenete, hogy igenis van „ismétlés”, nem vész el egyetlen földi pillanatunk sem, mert természete szerint mindegyik örök. Visszük magunkkal mindet az örökkévalóságba! Lehet elveszíteni és visszanyerni a legdrágábbat, a tulajdon életünket is, mint Ábrahám a fiát – ám kizárólag olyan módon, hogy az ember először lemond róla, kimondja, hogy ez nem az enyém, tied Uram – a kegyelem pedig gondoskodik arról, hogy amit elvesztettünk, egy magasabb szinten kapjuk vissza.
Ehhez azonban meg kell tanulnunk az elengedés tudományát. Saját emlékem egy házaspár élete, ahol az egyik fél baleset következtében meghalt úgy, hogy percekkel a halála előtt még megmentette valaki más életét. Az itt maradott hitvese pedig, hitbeli megfontolásokra hivatkozva nem sírt és nem kezdte el gyászolni, hanem folyton csak azt emlegette, milyen jó, hogy nem az a másik valaki halt meg, és milyen szép volt párja részéről az ő életének megmentése. Ilyen módon azonban, hogy igazából „nem engedte el” a párját, nem gyászolta el, folyamatosan szorította magához – egy évtized múlva is beteg maradt a lelke, és patologikus módon gyászolt és gyászolt, aminek sok rossz jele volt az életében.
A pillanat „megismétlése”, azaz magasabb, örökkévaló szintre emelése csak önmagunk elvesztése és az Úrnak igazi odaadása révén lehetséges. Csak aki tud elengedni, tud majd visszakapni is! Ábrahám először lemondott kincséről, egyetlen egy fiáról, “mindenéről”, akiben a jövő volt – s csak azután kapta őt vissza. Aki még ragaszkodik, őrzi a maga életét, az biztosan elveszíti, mondja Jézus erről a dologról, aki pedig elveszti életét ő érette és az evangéliumért, az megtalálja, éspedig magasabb, örökkévaló szinten: „…örök életre eleveníti meg azt.” (Márk 8,35 Mát 18,8 Ján 12,25)
Így kell értenünk a Bibliában, hogy az apostol „…semmi nélkül való, és mégis mindennel bíró.” (2Kor 6,10) Pál összes vagyona egy köpeny volt, amit Troászban felejtett, meg néhány tekercs a Szentírásból, s azt mondta magáról, hogy mindennel bíró! Tudott mindent elengedni – s így lett igazán gazdag. Ebben az értelemben világosodik meg előttünk az a nehezen érthető apostoli mondat is: „Ezt pedig azért mondom, atyámfiai, mert az idő rövidre van szabva, azért akiknek van is feleségük, úgy legyenek, mintha nem volna. És akik sírnak, mintha nem sírnának; és akik vigadnak, mintha nem vigadnának; akik vesznek, mintha semmijük sem volna. És akik élnek e világgal, mintha nem élnének: mert elmúlik e világnak ábrázatja.” (1Kor 7,29-31)
Az Istennek való maradéktalan odaadás hitbeli döntése és az “elengedett” örökkévaló ajándékként visszakapása között azonban van még egy mozzanat. Ez pedig a kegyelem kiáradása: amikor Ábrahám esetében Isten gondoskodik a helyettes áldozatról. Ott egy bárány, a szarvánál fennakadva a bozótban! Az egész Szentírás erről a Bárányról szól – Isten végtelen nagy jóságáról, akit Jézusban pillantunk meg.
Ábrahám a nevét hallja, mégpedig kétszer is: Ábrahám! Ábrahám! És így felel, itt vagyok. A végtelenül tömör szöveg azt tartalmazza, hogy valaki a lényében kerül megszólításra. A nevünket gyermekkorunktól számtalanszor halljuk, és olyan érzékenyek vagyunk rá, hogy kísérletek szerint még szósaláták közé keverve is “meghalljuk”, holott a többi szóra körülötte ügyet sem vetünk…!
A Biblia azzal, hogy az égi hang valakinek a nevét mondja, mégpedig kétszer egymás után, azt fejezi ki, hogy most rólad van szó. Egyetlen egy, gyönyörű szép életedről. Most ne arra gondolj, kid és mid van, ne azt nézd, mit értél el az életben, hanem üres kézzel, minden tulajdon nélkül menj be a szoros kapun, és indulj el a keskeny úton, ami az életre visz! Holnap már lehet, hogy nem hallod újra a nevedet az égből, kétszer egymás után…! Ma vagy megszólított, most figyelj nagyon. Vannak az életben pillanatok, amiket kár elszalasztani – s ezek éppen a lelki növekedés pillanatai. Pillanatok, amikor önmagunk fölé nőhetünk, mert a kegyelem lehetővé teszi számunkra. De csak akkor – egy nap múlva már nem biztos… Elszalasztani ezeket lelki értelemben halálos következményekkel jár.
Vannak pillanatok, amikről nem szabad lekésni. Azt mondják, s nem tudom, igaz-e, hogy az olaszországi hajókatasztrófa magyar áldozata a menekülés pillanatában még elszaladt a kabinjába a hegedűjéért – de a mentőcsónakba már nem érkezett meg, csak a holttestét találták meg. Ha így történt az mondható, hogy megtalálta ugyan a hegedűjét, ami nyilván nagyon kedves volt neki – de elvesztette az életét, amit viszont senki vissza nem adhat már.
Hány és hány kedves ügy, fontos tárgy, nélkülözhetetlen gondolat az, amik nélkül nem tudjuk elképzelni az életünket, pedig amikor a nevünket kiáltja az Úr angyala, kétszer egymás után, akkor így kell felelnünk: Itt vagyok! Nem mondhatjuk, hogy még elintézem ezt és még utánajárok annak, azután pedig majd ott leszek. Ez az „itt vagyok” az éberség, a transzcendens megszólíthatóság hangja. Így kell az embernek megrezdülnie, ha az ég őt nevén szólítja!
Egyszer egy kamaszlány elhozta a templomba a barátját, aki a maga részéről hitetlen volt. Később megkérdezte tőle, hogy mit jelentett számára, amit a templomban hallott. A fiú válasza ez volt: három napba is beletelt, amíg ki tudtam verni a fejemből azt, amit ott hallottam. Mosolygunk a kamaszos dacosságon, mely „csak azért se” akar gyengének mutatkozni, ő áll a lábán. Még tisztelnénk is a dolgot, hogy lám, van benne tartás – de jusson eszünkbe a hegedű. Egyik ember a szokásait félti, vagy a híres „jó tulajdonságait”, a másik az idejét, oly elfoglalt, még a neki írt levelekre sem ér rá válaszolni, a harmadik pedig azt mondja, majd ha nyugdíjba megyek, foglalkozom az isteni dolgokkal – s kevesen vannak, akik bemennek a szoros kapun és megtalálják a keskeny utat, ami az életre visz!
Lehet-e elveszteni és aztán visszakapni – innen indultunk. Az ige válasza az volt, hogy minél valóságosabban vesztek el, tudok megválni e földi értelemben, annál bizonyosabban fogok visszakapni a magasabb, égi szinten. Csak halljam meg a nevemet, most rólam van szó! Hányszor mondják, milyen kár, hogy ezt a sógornőm nem hallotta ma itt a templomban, pont neki szólt… Ábrahám! Ábrahám! – a válasz pedig ez legyen: Itt vagyok. Akkor kiárad a kegyelem, és visszakapom, amit elvesztettem: Isten gondoskodik áldozati bárányról. Azért adta Jézust, hogy benne minden elveszett pillanatunk örökkévalóvá legyen, s üres, vagy éppen félelemmel teli, bizonytalan életünk megteljen a létezés drága bizonyosságával. Így is legyen! Ámen.
Fohász
Urunk Jézus köszönjük, hogy ébresztgeted népedet igéddel, hogy át ne aludjuk egész földi életünket. Gyógyítsad, akiknek testi-lelki betegség a része, tisztogasd a bűnbánókat, és emeld fel a roskadókat! Ámen.
