Az élet nyitott

Igehirdetés 2007. augusztus 26.

Az élet nyitott

Lekció: János 9,1-12
Textus: Zsidók 13,14

„Mert nincs itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük.”

Imádkozzunk!

Mennyei jó Atyánk, köszönjük a nyár ajándékait, köszönjük a pihenést és köszönjük a munkát. Légy áldott az aratásért, amit honfitársaink idén is elvégezhettek, hogy legyen kenyerünk és köszönjük neked, hogy az új kenyér most itt lehet asztalodon, hogy ne csak otthonainkban tápláljon minket a földi életre, hanem Megváltónk megtöretett testére emlékeztetve tápláljon minket a benned való, örök életre. Tudjuk Urunk, hogy sok a fal és sok az akadály, ami elválaszt minket tőled, amiket mind magunk építettünk a saját lelkünkben és gyakran egyszerűen vakok vagyunk arra, amit te teszel, ezért azt kérjük, hogy nyisd meg most a lelki szemeinket, ahogyan meggyógyítottad egykor azt a vakot és újra látott. Könyörülj rajtunk is, áldott orvos, és adj nekünk megtisztulást és gyógyulást, hogy újra egész és teljes legyen az életünk. Embereknél ez lehetetlen, de minden lehetséges tenálad – ezzel a hittel jövünk hozzád és tudjuk, hogy meghallgatod a hitből fakadó imádságot. Jézusért kérünk, hallgasd meg a mi imánkat is és áldd meg Szentlelkeddel ünneplésünket, hálánkat, a hirdetett és a látható igét egyaránt. Ámen.

Igehirdetés

Sokan sokfélét gondolnak a világról, az életről, a valóságról, tehát arról, amiben élünk, ami az emberi létezésünk színtere. Van, akinek az élet különböző okokból teher és ezért az ilyen ember sokat panaszkodik. Van, akinek a világ félelmek vagy éppen megaláztatások színtere, ezért elfordul tőle és bezárkózik. Van, akinek a kalandok lehetőségét jelenti az élet, és ezért beleveti magát és habzsolja. És volna még bőven változat, amiket most nem is sorolunk fel, de az új kenyérért hálaadásunk ünnepén azt hiszem, van okunk úgy felfogni az életet, mint egy hatalmas kibomlást és növekedést. Ahogyan egyetlen szem búzában benne rejlik az egész növény, amely majd kinő belőle és szárat, leveleket és kalászokat is hoz, amiből aztán kenyér és nyugodtan mondhatjuk, élet is lesz, úgy maga a hatalmas világfolyamat, vagy nevezzük így, az élet maga is egyetlen nagy kifejlés és növekedés.
Általában csak a virágról szoktuk ezt a szép kifejezést mondani, hogy kinyílik, pedig az élet maga is ilyen: „kinyílik”, amikor megvalósul, amikor továbblép azon, ami már volt és újabb és újabb lehetőségeket hoz elő. Ezért nem túlzás, ha azt gondoljuk az életről, hogy az lényege szerint nyitott, sőt, maga a kinyílás, maga az, „ami nyitott”. Ha ez tényleg így van, és minden tapasztalat erre mutat, akkor ezt egyrészt érthetjük úgy, hogy meglepetésre mindig lehet számítani, sosem ismerhetjük eléggé az életet, másrészt viszont érthetjük úgy is, hogy az élet és a valóság soha nincsen lezárva, nincsen készen, folyton „nyílóban van”, mint egy szép virág. Ez azért mégis csak szebb metafora, mint a militáris ízű „ősrobbanás”, ha már próbálunk valamit mondani a megfoghatatlan és csodálatos kezdetről!
Csak mi emberek szoktuk magunkat olyan helyzetekbe navigálni, ahol egyszer csak az az érzésünk támad, hogy innen aztán nincs kiút. Ezt mindenki ismeri – bezárt állapotok, véglegesen lezártnak gondolt helyzetek, bilincsek, amik soha meg nem nyílhatnak, hiszen például a saját egyéniségünket nem tudjuk megváltoztatni, aztán falak és gátak, ijesztő lehetetlenségek, korlátok, ki nem nyitható ajtók, például egy embertársunk szívén, akit mélyen megbántottunk – és még lehetne sorolni. Sajnos, nagyon is ismerjük ezeket. Az eredetileg szépen, egészségesen és arányosan kinyíló élet helyett, amilyennek azt a Teremtő elgondolta, egyszer csak ott egy béna, bezárt és torzóban maradó élet, mint a sok látó között a vak, akiről mai evangéliumi történetünk is szól.
Nem tudjuk, miért volt vak. A tanítványok is hiába kérdezik, erre nincs válasz Jézusnál sem, csak azt tudjuk, hogy előttünk áll egy ember, aki előtt nincs nyitva az élet. Egyszer Hollandiában egy nemzetközi konferencián végigvezettek minket, a résztvevőket egy olyan labirintuson, ahol gondoskodtak a teljes sötétségről és egy ponttól kezdve hagyták, hogy magunk tapogassuk a falakat és próbáljunk kijutni a termekből, hogy saját élményünk legyen arról, mit jelent a vakoknak az élet a mindennapokban. Akinek volt ilyen élménye, az sosem felejti el.
És az evangélium azt mondja, hogy mi emberek sokszor pontosan ilyen állapotba kerülünk lelki értelemben, amikor bezárul számunkra is az élet, falak és bezárt ajtók mindenfelé, lassan már nincs kiút sem, annyi rossz döntést hoztunk. És mégis homályba vész az egész bezártság eredete, azt mondhatjuk, hogy egy tragikus bonyodalom az egész, nem tudjuk meg pontosan, az evangéliumi történetben sem, miért is vak a vak, csak azt látjuk, hogy valaki számára nagyon bezárult az élet.
És nevezhetjük ezt sokféle módon: elvesztett hitnek, rossz döntések sorának, szerencsétlen sorsnak, vagy mondhatjuk azt, hogy nem jó helyre születtünk, és kérdezhetjük, miért olyanok az emberek, amilyenek – és volna még pár változat, de minden válasz, ami csak a múltra vonatkozik, mindent onnan akar érteni, alapjaiban rossz. Jézus azt mondja, hagyjuk a múlt fürkészését, mert nem fog előre vinni bennünket: ez az egész azért van, hogy nyilvánvalóvá legyenek benne Isten dolgai. Ne az okokat keressétek, ne hátrafelé forduljatok, mert csak hiábavaló emberi okoskodások telnek tőletek, úgysem fogjátok tudni feltárni a kétségbevonhatatlan valóságot. Nyíljon fel inkább a szívetek azt látni, hogy miként bomlanak ki Isten dolgai, miként növekednek fel akár egy vakon született ember életében is.
Házaspárok és családok életében lehet megfigyelni, hogy amíg ott tart a dolog, hogy ki, mikor, miben és hogyan vétkezett, amint ezt szívesen szokták felsorolni emberek egymásra nézve, addig a helyzet csak tovább mérgesedik. Amint ezek helyett az emberek előre tudnak nézni, és azzal kezdenek el foglalkozni, hogyan tovább, egyszerre minden átalakul. Jézus minket is erre bíztat: hagyjátok a régi sebeket, ne tépjétek fel őket mindig újra, nézzetek előre, hogy egyáltalán észrevegyétek, miként mennek végbe Isten nagyságos dolgai, hogyan bomlanak ki a szándékai, mi módon hoz ki az ő végtelen bölcsessége és szeretete rossz dolgokból is előbb-utóbb valami jót.
Ő úgy teszi ezt a gyógyítást egészen konkréttá, hogy ad magából valamit a vaknak és azt is mondja neki, hogy eredj el és mosakodj meg. Mind a kettő fontos. A gyógyítás különös körülményei, hogy Jézus a nyálából sarat csinált és azzal kente be a vak szemét, sok fölösleges okoskodásra adtak már okot, pedig egyszerű a magyarázat: Jézus nem csodaszereket használ, nem varázsol, nem antik orvosi kezelési módszert alkalmaz, hanem önmagából ad a beteg embernek. Ezt a jelképet így megértve, hogy a gyógyszer maga Jézus, már egészen közel vagyunk ahhoz, hogy felfedezzük, ma sem, és velünk sem másként történik a gyógyulás. Emberek kapnak valamit – nem csak Jézustól, hanem magából Jézusból. Az úrvacsora is pontosan ennek a jelképe, hiszen ilyenkor a maga testével és vérével táplál minket ebben az egyszerű vendégségben, vagyis önmagát közli velünk. És azt is ő maga mondja, hogy ha nem eszitek az én testemet és nem isszátok az én véremet, az élet sincs meg bennetek. Mert a gyógyuláshoz őt magát kell behívni az életünkbe. Az maga a gyógyulás, ha ő már ott lehet az életünkben. Ha nem csak olvasunk és hallunk róla, ha nem csak szimpatikusnak véljük, amit ő hirdet, és még azt is hozzátesszük, így kellene élni mindenkinek, hanem be is hívjuk őt az életünkbe. Amint ez megtörténik, elkezdődik a gyógyulás.
De nem csak önmagából ad, hanem azt is mondja, hogy menj el és mosakodj meg. Erre aztán mindenkinek valóban szüksége van, aki gyógyulni akar. Aki arra vágyik, hogy egy bezárt és sötét világból napfényre lépjen, és újra a szépen kibomló, nyitott élettel, vagyis az igazi valósággal találkozzon, annak szembe kell néznie azzal, hogy mi rajta a szenny, amit le kell mosnia magáról és mit jelent a megtisztulás. Ez a megmosakodás igazából belső, lelki történés. Keresztelő János idejében kívül történt, a Jordánba merítéssel, de valójában ez már akkor is belső esemény volt. Lehet szembenézésnek nevezni, lehet az életünk újra gondolásának is, csak egy biztos, hogy aki sáros marad, az nem fog jól látni. Menj el és mosakodj meg, akkor majd újra lesz napfényed és újra kinyílik számodra a világ.
De ez a kinyílás nem annyi, hogy valakinek a szeméről leesik a hályog, és ülve egy páholyban, most már látja is az előadást. Ennél sokkal többről van szó. Látni, mélyebb értelemben, annyit jelent, hogy kapcsolódni. A meggyógyult emberrel nem annyi történt, hogy most már látott is, hanem az egész élete, a világhoz és az emberekhez való kapcsolódása megváltozott. Azt mondhatjuk, hogy elkezdett valóban kapcsolódni is az élethez. Azt a téveteg keresgélést és tapogatózást, ami addig az élete volt, felváltotta egy valódi élet, ahol ő most már más minőségben vehetett részt. Megtalálta újra a helyét a munkában, az emberek közt, a családban – sokkal szervesebben és közvetlenebbül kapcsolódhatott minden síkján az életének, mint azelőtt.
Aki visszanyerte a látását Jézus révén, az kikerül az élete elidegenedéséből, a nagy magánosságából, az elszigeteltségből, és megtalálja a helyét a közösségben és a szolgálatban. Látni annyit is jelent, hogy látni immár, hol tudom hasznossá tenni magamat, mi lehet az én feladatom, amivel gazdagítani tudom a családot, a lelki családot, a gyülekezetet, és talán még a városomat vagy a hazámat is. Látni annyit jelent, mint értelmesen kapcsolódni, az embernek a helyét megtalálni. Ehhez igazán Jézus segít hozzá bennünket. Ő, aki a világ világossága, és aki annak dolgait cselekszi, amíg nappal van, aki elküldte őt. Eljön az éjszaka, amikor senki nem munkálkodhatik!
Milyen más ehhez a világhoz látó szemekkel kapcsolódni, még testi értelemben is, hát még lelkiekben. Erről szólt ez a mai igehirdetés. Aki lát, az tud hálát adni a kenyérért, sőt felfedezi benne a Krisztus testét. Hiszen még a kenyér, ez az új kenyér is, arra emlékezteti őt, hogy Krisztus nem mögöttünk, hanem előttünk van. Tudjunk mi is előre tekinteni, nehéz, vádakkal teli pillanatokban különösen is. Akkor gyógyul majd az élet. Tudjunk Jézusból kapni, mert ő a mi gyógyszerünk, rá van szüksége mindnyájunknak. Tudjunk megmosódni, hogy meggyógyultan mehessünk vissza mi is az életbe, és lássunk és örüljünk, a helyünket újra megtalálva. Tudva azt, hogy nincs itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük.

Ámen.

Úrvacsoraosztás