Igehirdetés 2009. november 22.

Az ember kis és nagy énje

Lekció: Gal 5,16-26

Textus: Gal 5,22-24

„A Lélek gyümölcse pedig szeretet, öröm, békesség, béketűrés, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség. Az ilyenek ellen nincs törvénykezés. Akik pedig Krisztus Jézuséi, a testet megfeszítették szenvedélyeivel és kívánságaival együtt.”

Imádkozzunk!

Istenünk, áldunk téged a hűségért, amivel ezt a világot nem csak megteremtetted, hanem fenntartod és napról napra céljához, az örök beteljesüléshez közelebb is viszed. Amikor önmagában szemléljük a világot, amiben élünk, félelem kél bennünk a sok harag és ellenségeskedés miatt, amit magunk körül tapasztalunk. Ha pedig erőinkre tekintünk, amivel a békéltetést szolgálhatnánk, azt látjuk, hogy gyengék vagyunk és a bajok nagyok. De amint arra gondolunk, hogy életünket teljesen neked szánhatjuk, elmúlik szívünkből a zavar és megszűnik az aggódás, mert uralmad alatt igazság, békesség és Szentlélek által való öröm jár át minden szívet. Add most nekünk a szent nap örömével ezeket az ajándékokat, és képesíts olyan fogékonyságra, ami révén átjárhat és új emberré formálhat Krisztus igéje, az örök élet beszéde, hogy valóban többekké váljunk önmagunknál. Ámen.

Igehirdetés

Akik ismerik Michelangelo talán leghatalmasabb művét, amit „Az utolsó ítélet” címmel festett, azok emlékezhetnek ennek a képnek döbbenetes dinamikájára. A feltámadott Krisztust látjuk, alatta éppen megnyílóban vannak a sírok, és jönnek elő az emberek – kettőjük között a levegőben emberi testek sokaságát látjuk lebegni. Vannak felfelé szálló lelkek, amelyek Jézus és az üdvösség felé közelednek, emelkednek – de vannak a pusztulás irányába süllyedő emberek is, akikre rettenetes démonok kapaszkodnak, hogy lehetőleg lehúzzák őket a mélybe. Minden mozog a képen, semmi sem biztos, a legtöbb alakról azt sem tudjuk pontosan, hogy felfelé vagy lefelé száll éppen. Egyedül azt lehet egyértelműen tudni, hogy különbség van a fent és a lent, az üdvösség és a kárhozat között, és hogy mi mindnyájan valahol a kettő között lebegünk. Éppen ott, ahol egyaránt vannak felfelé segítő, és lefelé húzó erők is.

Ezekről az erőkről beszél mai igénk is, amikor a „test” cselekedeteit és a „Lélek” gyümölcseit állítja szembe egymással. Az erkölcsi kibontakozásában fontos állomás volt, amikor az ember önmagára ébredt és ezt a két dolgot egyáltalán meg tudta nevezni, hogy test és lélek. A két szó életünk két legfontosabb részének megnevezése: a „test” a tisztán csak élni akaró, biológiai létezés neve, a „lélek” pedig a magasabb, már nem csak az életet, de azon túl az üdvöt is ismerő irányultságé. Test és lélek – a Bibliában sokszor szerepel a két szó. A perzsák vallása különösen szívesen állította szembe egymással őket, amit a görögök aztán átvettek. A Biblia szóhasználatában a lélek azonban nem csak emberi lelket jelent, ami küszködik a testtel, hanem Isten Lelkét is, mert az ember lelke Istentől való – ezért a magyar Biblia-fordítóknak mindig nagy gondjuk, hogy mikor írják kis, és mikor nagybetűvel a szót, hogy Lélek.

Pál is szívesen használja a „test cselekedetei”, meg a „Lélek gyümölcsei” kifejezéseket, a bennünk lakó pusztán földi, meg a  mennyei valóság megnevezésére. Tágítsuk most ki e szavakat, és mondjuk azt, hogy mindnyájunknak van egy „kis énje” (amit az ige itt testnek nevez), és van egy „nagy énünk”, ami igazából Istennel való ritka és ünnepi, lelki eggyé válásunk mozzanatában adatik, amikor énünk fölé növünk, és csodálatos módon sokkal többé leszünk magunknál. Azt hiszem, joggal nevezhetjük úgy a „testet”, hogy kis-én, a lelket meg úgy, hogy „nagy-én” – mert pontosan erről van szó. Az egyik kicsi, szűkös és mulandó, a másik pedig egyetemes, távlatokban látó, és ami a legfontosabb, örökkévaló. A Lélek Isten bennünk!

De nézzük a dolgot a maga konkrét mivoltában. Pál a “test cselekedetei” között ezeket sorolja fel, hogy tisztátalan nemi élet, paráznaság, ellenségeskedés, viszálykodás, harag, önzés, pártoskodás, részegeskedés, tobzódás. Ha jobban megnézzük, ezek mind az önző, infantilis módon a maga egyszemélyes java után rohanó ember tettei. Pál a „test cselekedeteinek” nevezi őket, ám teljes joggal mondhatjuk ezekről azt is, hogy mindegyik az ego, a kis-én cselekedete – hiszen az tesz ilyen silányságokat, aki nem lát ki a saját énjéből, rabja önző mivoltának, a saját énje körül forog és egyáltalán nem tud önmaga fölé nőni.

Tessék megnézni, hogy még a nagy és súlyos bűnök mélyén is, az eredetüknél, a kezdeteiknél egyszerű önzés és infantilis kisszerűség bújik meg – nekem legyen jó, hogy aztán másoknak mit ártok vele, az már nem érdekel. Így és ebből születnek a házasságtörések, a bíróságra kerülő iszonyatos ellenségeskedések és még a gyilkosságok is. Valakinek egyszerűen kicsi , sorvadt az énje, amiből következik aztán, hogy nem tud a vágyain uralkodni. Másra nem képes gondolni, mint magára, a saját egyszemélyes javára, aztán legázol másokat – és hiába lesz a saját szemében hőssé egy rövid időre, végül nagyon is kiderül, ő maga is belátja, sajnos, csak későn, hogy milyen kicsi is volt ő valójában…

A kis-énhez tartoznak ezek a cselekedetek abban az értelemben is, hogy amikor ezek rabjai vagyunk, sosem látunk távlatokban, sőt nem érdekel még az sem, ami egy év múlva lesz, csak és kizárólag a pillanat, az adott helyzet. A kis énjében élő ember a jelen megszállottja, semmibe veszi a holnapot. Egész mai civilizációnkra is jellemző, és a sikertelen klíma-tárgyalások például jól jelzik, hogy a mai emberiség hajlamos erre a nagyon is csak mának élő létmódra.

Az önzésen és a távlatok semmibevételén kívül azonban leginkább mégis azért mondhatjuk ezekről a cselekedetekről, hogy a kis-énhez tartoznak, mert amit ezekkel nyerni lehet, azok éppen olyan mulandóak, mint maga a test. Pedig mennyire szeretjük, tisztogatjuk, gondozzuk a testünket –  mégis milyen keserves dolog, ha összetévesztjük magunkat a testünkkel, ha csupán csak testnek nézzük magunkat vagy egy-egy embertársunkat. Milyen keserves szembenézni a mulandósággal abban a hitben élve, hogy mi nem vagyunk más, mint test! Erről az állapotról vall a költő fájdalmasan: „Csak az a vég! – csak azt tudnám feledni…!” (Madách: Az ember tragédiája)

Ezért fontos, hogy a Biblia tud nem csak kis-énünkről, hanem a „nagyról” is, amit Léleknek nevez – és amiről már egészen mást, a test cselekedeteinek pontos ellentétét mondja el.

Amikor ugyanis Isten Szentlelke, aki Krisztusban lakott eljöhet ma valahova, s a kis-énből nagy-én lesz, az első, hogy az ember szégyenkezve észreveszi, milyen gyermekesen önző volt ő addig. Ahová ő eljöhet, ott az ember egyszemélyes világa váratlanul kitágul. Megkeresi és megtalálja, hogy hol és mikor tudja hasznossá tenni magát. Azt hiszem, a szeretet egyik polgári neve biztosan az, hogy hasznossá tenni magamat. A Lélek gyümölcse a szeretet – és ez mindenekelőtt azt jelenti, hogy kilépek szűkre szabott, egyszemélyes és önző világomból, és megtalálom, hol van rám szükség.

Dobos Károlyt sokan ismerték szerte az országban. A mi gyülekezetünkben is szolgált nyugdíjas lelkész korában meghívottként, mint a Lepramisszió vezetője. Magas kort ért meg, példaszerűen munkás és szorgalmas élete után százkét éves korában halt meg. Fia mesélte a következőt, ami akkor történt, amikor Károly bácsi már kilencvennyolc éves volt.

Megbeszélt időre a fiához volt hivatalos, aki azonban valami miatt jó fél órát késett. Amikor végre megjött a fia, már hiába kereste apját, nem találta őt a kulcsra zárt utcai kapu előtt. Bement hát a fia a házba, és tette tennivalóit. Egy idő után kiment a kertbe, ahol a fóliasátorban mozgást látott. Dorongot ragadott, hogy elzavarja a tolvajt, de legnagyobb meglepetésére apját találta ott, aki ezt mondta neki: Fiam, nem jöttél haza a megbeszélt időre, én meg a kapu előtt hiába rostokoltam. Hogy ne teljen az idő hiába, bemásztam a kerítésen és most kapálom a növényeidet. – Mert az ember, lám még kilencvennyolc évesen is hasznossá teheti magát – ha nem is tud mindjárt mindenki abban a korban még kerítést is mászni. Szeretettel pedig, és ezt se felejtsük el, mindig először a hozzánk legközelebb állók iránt tartozunk, csak azután a többieknek. Ne jótékonykodjon a családon kívül addig az ember, amíg a saját családtagjait elhanyagolja. Szívességgel, jósággal, hűséggel és türelemmel őirántuk tartozunk leginkább, akik a legközelebb vannak hozzánk. Ha már ezeket az állapotbeli kötelességeinket maradéktalanul teljesítettük, s még mindig maradt időnk, akkor fordulhatunk a következő körhöz, és ez a gyülekezet. Így folytatva, koncentrikus körökben szolgálhat aztán az ember akár tágabb közösségek javára is, városának, hazájának – de szeretettel és odafordulással először a legközelebbiek iránt tartozunk, és csak azután másoknak.

A Lélek ajándékát vett ember kiszabadul aztán nem csak az önzéséből, hogy egyetemes lélekké váljon, aki a szeretetet helyesen tudja már gyakorolni, hanem kiszabadul a jelen idő rabságából is, és elhelyezi magát az örökkévaló távlatokban. Weöres Sándor, a költő mondta egyszer egy riportban, hogy őt most már a születése előtti és a halála utáni évmilliárdok érdeklik jobban, mint az a néhány évtized, amiben él. Ránk fér egy kis „lélek-tágulás” ebben a tekintetben is, és Isten Szentlelke éppen ezt adja nekünk. Az öröm és a békesség például – de még a türelem és a jóság is – el sem képzelhetők másként a Lélek gyümölcsei közül, mint hogy kinyílt valakinek a szíve Isten örökkévalósága számára, és már tud valamennyire nagyvonalú lenni embertársai gyarlóságaival. Amíg az ember azonban a kis-énjében tanyázik, biztosan nem tud nagyvonalú lenni.

Így, ezek gyakorlása révén kezdünk el tehát „mennyei kincseket” gyűjteni, amire Jézus is biztat minket, hogy ne itt a földön, hanem a mennyben legyünk gazdagok. Ami azt jelenti, hogy átértékelődik az élet, és ami eddig nagyon fontosnak tűnt, és talán két kézzel kaptunk utána, annál felcsillan valami sokkal fontosabb, és ez: az örök élet. Ezt sehol máshol megtalálni nem lehet, mint magában Istenben. Ő maga az élet, és az ő legszebb alkotása az ember. Minket ő arra szánt, hogy megismerve őt, magunk is örök életre jussunk, amint ő abban él. „Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust.” (Ján 17,3) Vagy ahogyan máshol olvassuk, és ezt maga Jézus mondja: „Mert én nem magamtól szóltam; hanem az Atya, a ki küldött engem, ő parancsolta nékem, hogy mit mondjak, és mit beszéljek. És tudom, hogy az ő parancsolata örök élet.” (Ján 12,49-50)

Minden ember előtt ott a lehetőség, hogy élhet a kis-énjében, és cselekedheti azokat, amik pusztán a test cselekedetei – de élhet a nagy-énjében is, amit már a Lélek gyümölcsei ízesítenek. Egyedül rajtunk áll, melyikre törekszünk. Igaz, hogy a törekvés önmagában még nem elég, de a kegyelem mindig együtt munkálkodik a jó szándékú emberrel. És ha őszinte a törekvés valakiben, hogy éljen a kegyelem ajándékaival, akkor abból előbb-utóbb nagyszerű dolgok születnek. „Szeretet, öröm, békesség, béketűrés, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség. Az ilyenek ellen nincs törvénykezés. Akik pedig Krisztus Jézuséi, a testet megfeszítették szenvedélyeivel és kívánságaival együtt.” (Gal 5,22-24) Így is legyen. Ámen.

Fohász

Mennyei jó Atyánk megköszönjük, hogy a magad számára teremtettél, hogy részesedjünk a sok jóban, amit a te végtelen jóságod és örök szereteted tartogat. Hitünk gyengesége miatt kicsinyes, önző világunkban élünk, de Krisztusban kitártad a kaput, hogy bemehessünk arra az életre, amit a téged szeretőknek készítettél. Könyörülj rajtunk, segíts legyőzni a test cselekedeteit, amik rongálják a mások életét és a miénket is. Add meg minden hozzád fordulónak Szentlelked erejét, ami képessé tesz jó gyümölcsöket teremni. Ajándékozd gazdagon minden szomjas szívű és alázatos léleknek, hogy kiábrázolódhasson rajtunk Megváltó Krisztusunk képmása. Segíts a mai napon ünnepi szívvel igazi vasárnapot ülni, a következő időkben pedig munkában, családban és minden szolgálatunkban helytállni. Ámen.

Nyomtatás