Igehirdetés 2000. január 16.

Az imádság ereje

 

Lekció: Csel 12,1-11
Textus: Jak 5,16

“Valljátok meg azért egymásnak bűneiteket, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok. Nagy az ereje az igaz ember buzgó könyörgésének.”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, megköszönjük neked, hogy a sötétségből világosság gyullad, ahol rád figyelnek emberek. Életünk megtelik értelmes tartalommal, ha számodra nyílik meg a szív. Próbák között és nehéz időkben is jó dolog hitben járni, s a hűséget megtartani, mert veled élő kapcsolatban mozdul, növekszik, előrehalad az élet. Add meg most ezt a csodát, jobban ismerni téged, aki kijelentett mivoltod mellett is megmaradsz rejtőzködő Istennek. Hadd ismerjünk meg őszintébben önmagunkat is, és hadd váljon mindebből tisztaság, igazság és szeretet. Szóljon szebben a téged dicsérő ének, és legyen erőt adó az ige körül töltött idő.  Urunk Jézus nevében kérünk, hallgass meg imánkban! Ámen.

 

Igehirdetés

Ezen a héten szerte a világon összegyülekeznek a keresztyének, hogy együtt lehessenek abban, ami Jézus Krisztus körül közös a keresztyén felekezetek életében. Közös kincseink közül egyik legdrágább az imádság: ezért is lett az ökumenikus hét, keresztyén összetartozásunkat ünneplő hetünk pontosan – imahét. Ma van az egyetemes imahét kezdő napja, ezért is választottam ezt az igét közös gondolkodásunk alapjául: “Valljátok meg egymásnak bűneiteket, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok. Mert nagy az ereje az igaz ember buzgó könyörgésének.” A Károlyi Biblia úgy mondja az utóbbi mondatrészt, hogy “igen hasznos az igaznak buzgóságos könyörgése.” A Szentírás eredeti görög nyelve alapján azonban úgy is fordíthatjuk: “Nagy lehetőségek vannak az igaz ember erőt befogadni tudó imájában.”

Senki ne menjen közülünk úgy haza, hogy nem csodálkozik rá a kincsre, a valóban “nagy lehetőségre” – ami az imádságban rejlik. Sokak számára ugyanis olyan az imádság, mint a régi keleti mesében a koldus meg a kincs. A mese szerint a koldus a városkapunál koldult, egész életén át egy megszokott helyen, s amikor meghalt, a kívánsága szerint azon a helyen temették is el. Kiásták számára a sírt, s akkor derült ki, hogy éppen ott – egy nagy kincs van elásva! A koldus egész életében közel volt ehhez, de semmi hasznát nem vette, mert nem talált rá – így koldus maradt egész életében…

Kár lenne, ha közel lennénk a kincshez egész életünkben mi is – anélkül azonban, hogy hasznunk lenne belőle. Fedezzük fel most újra az imádság kincsét, éspedig, ahogyan az ige mondja, a “nagy lehetőségeket” – amik az imádságban rejlenek. Abban, amit nem megszokásból mond az ember, hanem szívből – ami valódi beszélgetés Istennel, nem csupán monológ.  Ahol van elég alázat és gyermeki bizalom arra, hogy meghalljuk a hangot, mely az imádság során nem csak a mi szívünkből szól őhozzá, hanem az ő örök szeretetéből is szól mihozzánk. Az igazi imádság mindig ilyen: valódi beszélgetés.

Ezekben a szavakban foglaljuk most össze az imádságban rejlő nagy lehetőséget: gyógyulni, tisztulni, szabadulni és megnyugodni. Mindegyik egy-egy többletét mutatja föl az igazi imádságnak. Mivel leszünk gazdagabbak, ha fölfakad szívünkben az áldott forrás: hiszen teremtő Istenünkkel, a kimondhatatlan Nevűvel beszélgetünk, s a testté lett Igével, Krisztussal, valamint a megelevenítő Szentlélekkel: imádságban az Örökkévalóval társalgunk!

Aki ezt teszi, az tapasztalatunk szerint mindig közelebb van a gyógyuláshoz, mint az, aki nem. Ezt természetesen nem úgy kell értenünk, hogy automatikusan meggyógyul minden fizikai vagy lelki bajából, mert erre nincs ígéretünk. Azonkívül betegség és egészség dolgában a Szentírás szerint testünknél fontosabb a belső emberünk egészsége, így is mondhatjuk, hogy a hitünk egészséges vagy beteg volta. Ha ez megbetegszik, lehet makkegészséges minden porcikánk, élhetünk kitűnő kondícióban, működhet nagyszerű fizikumunk születésünk szerint, lehetünk fiatalok és erősek, de ilyenkor életünk fontosabb része beteg. S lefokozódik az értéke mindannak, ami fizikai, még ha jó és egészséges is – mert hiábavalóan működik.

A beteg hitű ember nem képes a szeretetre, nem képes a türelemre – éppen azért, mert beteg a hite. Nem hordja jól a terheket: nem bírja el a másik embert, aki gyakran valóban teher. Magunkról általában nem tudjuk, s nem is hisszük el, mily nagy teher tudunk lenni mások számára. A beteg hitű nem bírja méltó módon hordozni élete feladatait. S egyáltalán: lehet, hogy elvileg megvan mindene, mégsem “egész-séges” az élete!

Az imádság azzal gyógyít minket, hogy visszakapcsol Istenhez, aki teljes és egész – hiánytalan önnön magában. Ő nélkülünk is ellenne, nem szorul ránk – ahogyan mi őrá, mint teremtményei. S ő mégis szeret minket! Az imádságban a visszakapcsolódás történik meg, a meglévő teljes léttel, Istennel való érintkezés. Aki fel tud minket gyógyítani, hiányosságainkat ki tudja tölteni, erőt tud adni ahhoz, hogy félbemaradt dolgaink befejezéshez jussanak. Amint Pál mondja: “Megtölt mindent teljességével.” Vagy ahogy egy másik helyen fogalmaz ugyancsak az apostol: “Teljesedjetek be egészen az Isten teljességéig.”

Mert a meggyógyult, Isten teljességéből töltekező ember nem függ többé tragikusan és végletesen a külső dolgoktól: emberek helyeslésétől, tetszésétől, ami oly fontos tud lenni mindnyájunknak. Nem várja üdvét többé oly érzékenyen és éhesen az élet-sikerektől. Nem teszi önbecsülése mércéjévé, hogy mennyi szeretetet, megbecsülést kap másoktól – mert mindezt léte forrásától, az Örökkévalótól kapja meg! S elkezd az ilyen teljessé válni önmagában. De nem úgy, mint karikatúrája, a 20. századi individualista – aki egymagában, Isten és emberek nélkül akar boldogulni – hanem belőle és őáltala!

A meggyógyult ember életében a sorrend áll helyre. A teljességet már ott keresi, ahol az van: Istennél. S miután megtalálja, tud majd kapcsolódni az emberekhez is, de immár nem függésként. Nem lesz mindenévé, olykor istenévé egy ember, egy ügy, vagy egy szenvedély. Teljessé lett Istenben és Isten által. Ilyenek voltak az első keresztyének, újonnan született emberek: szabadokká lettek szenvedélyektől, félelmektől, betegségek terheitől, bajoktól – mindentől. Ezek nem uralkodtak többé rajtuk. Életük féltése sem uralkodott rajtuk, ha arról volt szó – ami pedig mindnyájunknak oly fontos. Teljessé, egész-ségessé lettek Isten gyógyító valósága által.

Mindez lehetetlen megtisztulás nélkül – amit pontosan az imádság ad meg. Aki beszélget Istennel, az lehetetlen, hogy közben megtartaná bűneit is. Shakespeare nevezetes művében, a Hamletben van egy érdekes jelenet. A királyfi térdelve, imádság közben találja apja gyilkosát, s átvillan a fején, hogy most könnyűszerrel végezhetne vele, leszúrhatná hátulról. Az nem tud védekezni, észre sem veszi. De azt mondja, nem teszi, mert akkor a sötét gyilkos lelke a mennybe jut, ha imádság közben hal meg… Groteszk humor van e mondásban, de elgondolkodhatunk azon, hogy vajon nem azért van-e kevés imádság a szívünkben, mert az óhatatlanul megtisztulással jár. S inkább ragaszkodunk vétkeinkhez, jól érezzük magunkat bennük, mintsem imádságban odaborulnánk az Örökkévaló elé…!

Jakab levelében azt is hallottuk az előbb, hogy “valljátok meg bűneiteket egymásnak.” Egymás segítségét is vegyétek igénybe a testvéri közösségben, ha valóban meg akartok tisztulni! Érdekes tény, hogy az orvosi műtétek legtöbbje valami tisztátalan gócot, valami eltömítő dugulást, valami megbetegítő telephelyet távolít el az emberi szervezetből. Kivágják, elégetik, valamilyen módon eltávolítják onnét a nem odavaló dolgokat. Lehet az egy kő, egy daganat. Újabban már a szív koszorúereit is le tudják tisztogatni a rárakódott mésztől. Mert életfontosságú a megtisztulás még fizikai, testi értelemben is – hát még belső emberünkben, ahol annyi irigység, gondozatlan, elszabadult indulat rakódik le, nem is beszélve a hitetlenségről, kiábrándultságról, a világ belénk oltott sok szennyétől! Mindez életellenes, sőt örökélet-ellenes. Aki imádkozik, az megtisztul. Isten előtt állva az ember megtanul leszokni az önáltatásról, a szennyei mentegetéséről, mert előtte csak őszinte szívvel állhat meg az ember. Még a gyilkos is – véli a dráma szerzője, mennybe jut, ha imádság közben hal meg. Lehetetlen, hogy aki imádkozik, annak ne tisztulna a lelke – és ez így is van.

Aztán szabadulni! Ez is szorosan összefügg az imádság erejével. A jeruzsálemi gyülekezet buzgón könyörgött Péterért, és egyszer csak megáll annak földalatti börtönében Isten angyala. Hogy aztán a festmények módján fehér ruhába öltözött szárnyas lény-e, vagy egyszerűen az, ami a Szentírás szövegében van, “Isten küldötte” (angelosz egyszerűen azt jelenti, hogy küldött) ezt itt most nem tudjuk eldönteni. De biztos, hogy Isten küldötte, aki megállt valaki mellett, s ettől sorra nyílnak a börtönajtók, lehull a kézről a lánc és egyszer csak ott áll a nyílt utcán, maga sem tudva eldönteni, valóság vagy álom, ami történik. Oly hihetetlen, hogy ha továbbolvastuk volna, az is kiderül, hogy amikor az érte imádkozó keresztyének gyülekezetéhez bekopogtat, akkor a Rhodé nevű szolgálólány beszalad, ki sem nyitja számára az ajtót – el sem tudja képzelni, hogy ő az… Bent a keresztyének is – akik érte, szabadulásáért imádkoztak, azt mondják: megbolondultál, nem lehet, hogy ő az!

Nem rólunk szól-e a történet, nem a mi fél-hitünket mutatja-e föl: egyszerre imádkozunk s vagyunk közben hitetlenek is… Emlékezzünk csak, maga Jézus ezt kellett mondja: “Amit imádságaitokban kértek, mindazt higgyétek is – s akkor meglesz az nektek…” (Márk 11,24)

Az imádság végén az “Ámen” nem azt jelenti, hogy be van fejezve az imádság: a héber szó azt fejezi ki, hogy “ez igaz, megbízható, erre lehet építeni – ez a valóság.” Pedig a szívünkben még éppen csak elmondtuk! Nem tudom, vajon ki merjük-e mondani ezek után az “Áment” az imánk végén. Hadd biztassam minden testvéremet, szabad hinnünk, hogy Isten valóban gyógyító Úr! S ha a jeruzsálemi gyülekezet Péterért imádkozik, akkor jól teszi, ha hiszi is, hogy Isten ki tudja hozni a Heródes fogságából! Nem gyönyörködik sem az egyiptomi rabszolgaságban, sem a babiloni fogságban, sem a mi bűneink bilincseiben, mert ő – szabadító Úr!

Sokan nem értik, hogy mit keres a Tízparancsolat elején a mondat, hogy “Én az Úr vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről, a rabszolgaság házából.” Isten bemutatkozik, mintegy a kezét nyújtja, s a legfontosabbat mondja el nekünk az első mondatban magáról: ő szabadító Úr! Igaz, a szabadítása nem mindig úgy történik, ahogy mi szeretnénk, elképzeltük, vagy éppen megrendelnénk. De az, hogy ő szabadító – az bizonyos! Aki imádkozik, az vele beszéli meg életét – és milyen más egy ilyen beszélgetés után a lelkünk! Másként gondolkodunk magáról a szabadulásról is, ha azt már ővele beszéltük meg!

Így érünk ehhez az ajándékhoz: megnyugvás. Valóban úgy áll a dolog, ahogyan Ágoston mondja: “Nyugtalan a szívünk mindhalálig…” – éspedig azért, mert Isten a “maga számára teremtett” minket! Amíg meg nem békélünk őbenne, nem is lehetünk mások, mint nyugtalanok. Tessék megfigyelni, hogy fordított arány van a szív nyugtalansága, meg az imádság mennyisége között. Amint kivész az Örökkévalóval beszélgetés, fölszaporodik a nyugtalanság – ez a dolgok rendje.

Nyugtalanít bennünket minden. A múlt, amin már nem tudunk változtatni, s a jövő, ami nincsen úgy a kezünkben, ahogyan szeretnénk. Nyugtalanítanak és zavarnak az emberek. A sok-sok ellenségeskedés, ítélgetés sem az imádkozó szívű emberek szívében terem meg, ami mainapság betölti az életet. Nem véletlenül mondja Jézus: “Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen…!” (Ján 14,27) “E világon nyomorúságotok lesz – de bízzatok, én legyőztem a világot!” (Ján 6,33)

És a jövő felőli nyugtalanságról, amit aggódásnak nevezünk, nem ő maga mondta-e, hogy ha ti Isten gyermekei vagytok, őt Atyának hívjátok, akkor ne aggodalmaskodjatok a holnap felől! Jól tudja a ti mennyei Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt még kérnétek tőle. Elég minden napnak a maga baja. Keressétek először Isten országát, s az ő igazságát, és minden egyéb megadatik, amire csak szükségetek van! (Mát 6,31-34)

Az imádkozó megnyugvást talál, de nem ebben a világban – mert itt semmi okunk rá. Hanem Isten szeretetében, amellyel összekapcsolódik a szívünk az imádság révén. Megnyugvást találunk akkor is, ha nem úgy alakulnának dolgaink, ahogy elképzeltük, vagy szeretnénk. Megnyugvást találunk akkor is, ha nehéz valamit elfogadni, amit szívesen megváltoztatnánk, de nem tudjuk. Megnyugvást találunk akkor is, ha csak, mint Péter, a vízen-járás bátorságával haladhatunk “előre”, azaz Jézus felé. Megnyugvást találunk akkor is, amikor anyagi gondjaink vannak és nem látjuk, miként leszünk úrrá felette. Sőt, megnyugvást találunk akkor is, mikor a saját testünk elmúlása rémiszt – mert tudjuk, hogy akivel mi imádságunkban beszélgetünk, az legyőzte a halált: ő életnek és halálnak diadalmas Fejedelme!

Ezeket a szókat mondtuk, testvérek: gyógyulni, tisztulni, szabadulni, és megnyugodni. Mind-mind  az imádságból fakadó ajándék. Valóban nagy lehetőségek rejlenek “az igaz ember erőt is befogadni tudó imájában.” Hát legyen e következő hét nem csupán egyházunk rendje szerint “egyetemes imahét”, hanem mindnyájunk életében Istennel való beszélgetésben megújulás ideje: találjunk rá a gyógyulásra, tisztulásra, szabadulásra, és mindezek által a megnyugvásra. Így is legyen. Ámen.

 

Fohász

Urunk, magad tanítasz bennünket imádkozni, amikor szívünkbe adod igédet, a Szentlélek szavát. Add, hogy nevednek szánkban jó íze legyen, s mi is halljuk a napsugarak zúgását, megtapasztaljuk azt a nagy szeretetet, amikor csöndesen és váratlanul átölelsz minket. Legyen megnyugvást adó közelséged azokkal, akik most gyászoló, fájó szívvel vannak közöttünk: vigasztald őket vigasztalás Istene. Hadd kérjünk azokért is, akiknek lelki gyógyulásra vagy testi megerősödésre van szükségük. Önts élő imádságot mindnyájunk szívébe, erősíts meg a jóban: adj vezetést a veled beszélgetések által. Segíts, hogy a te utadon járhassunk a most következő héten, s a te szereteted töltse meg munkánkat, otthonunkat és reménységünket. Kérjük áldó szeretetedet a keresztyén közösségek találkozásainak ünnepi alkalmaira. Add, hogy megújuljon szívünkben a hozzád tartozás: hadd halljuk szavadat, s hadd merjük elmondani a magunkét is őszintén és szívből teneked. Jézus Krisztusunk taníts, taníts imádkozni…! Ámen.