Igehirdetések

Az ő kezéből enni

2004. augusztus 29.
dr. P. Tóth Béla

Az ő kezéből enni

Lekció: Márk 6,30-44
Textus: Márk 6,42-44

“Evének azért mindnyájan, és megelégedének. És maradékokat is szedének fel tizenkét tele kosárral, és a halakból is. Akik pedig a kenyerekből ettek, mintegy ötezren valának férfiak.”

Imádkozzunk!

Istenünk, köszönjük a mindennapi kenyeret, amit kérés nélkül is megadsz annyi embernek közülünk. Áldunk téged, hogy jó termést kaptunk az idén gabonából, és örvendezhetünk az új kenyér hálaünnepén itt, a te házadban, de eszünkbe jutnak azok is, akik olyan sokan éheznek szerte a világon. Kérünk bocsásd meg sok pazarlásunkat és az elégedetlenséget, a nagy tülekedést és a sok kegyetlenséget, ami a kenyér ügyében betölti a mindennapjainkat. Szeretnénk most előtted vallást tenni, aki ismersz és megítélsz bennünket, hogy feloldozást találjunk vétkeink alól, mert mindnyájan beszennyeztük magunkat a kenyérért való harcban. Neked köszönjük a terített asztal áldását és úgy kérünk a jövendő időkért, hogy ne adj nekünk bőséget és ne adj nekünk szükséget sem, hanem táplálj minket hozzánk illő eledellel. Imádkozunk a mennyből való tápláltatás, az élő kenyér ajándékáért, Krisztus lelki jelenvalóságáért. Szólj most hozzánk ő általa és az ő igéjében, hogy megtelhessünk az ő mennyei életével. Az ő nevében kérünk, hallgass meg minket!

Ámen

Igehirdetés

Új kenyérért való hálaadás ünnepén terítve az úrasztala számunkra, hogy ismét megtapasztalhassuk, Isten kegyelme velünk van, hiszen amint a kenyér és a bor testünkké és vérünkké válik, az ő kegyelme is olyan bizonyosan a miénk lesz. Amikor a kegyelemnek ehhez az asztalához hívjuk a testvéreket, jó számba venni a lelki lépcsőfokokat, amik mindnyájunknak bejárhatók, és amiről olyan világosan beszél az ötezer ember megvendégelésének története.

I.

Az első lépcsőfok a pusztában elcsigázottan, fáradtan és éhesen nézni, hogy lassan lemegy a nap és azt kérdezni, mi lesz velünk. Amiről ez a kép szól, bízvást mondhatjuk, a lényegében a Jézus nélküli állapot kiábrázolása. Pedig igehallgató emberekről van szó, sőt olyanokról, akik még a városaikból is kimentek, egészen pontosan kiszaladtak, szinte egymással is vetélkedve, hogy megelőzzék magát Jézust és a tanítványi csapatot, mert vágytak őt hallgatni. Meg is dicsérhetnénk őket így utólag, sőt valóban irigyelhetjük is őket, hiszen hallották Jézust, a világ Megváltóját beszélni, de úgy látszik, hogy ez önmagában még nagyon kevés. Mint ahogy az is kevés, hogy mi ma eljöttünk ide, a templomba, ahol felolvassuk és magyarázzuk a jézusi igéket, mert akár milyen jó dolgok is ezek, ennél valami többről van szó.

Arról, hogy ne csak a szavait hallgassuk, hanem valósággal a lényünkké legyen a kenyér, amit ő ad, és tudjuk, hogy ez az ő teste, amit a világért ad. Nem csak az úrvacsora jegyeinek szent áhítattal való evéséről és ivásáról van szó, hanem arról, hogy a lényünk testestől-lelkestől eggyé válhat ővele, hiszen ezt jelenti az, hogy tőle tápláltatunk. Hol vagyunk mi még ettől, amikor legtöbbször tényleg olyanok vagyunk, mint a pásztor nélkül való nyáj! Esteledik, vagyis jön az öregedés minden ember útján.

A lelkészi hivatalban ott a falon egy fénykép 1913-ból, amikor a templomunkat megvásárolva az ortodox egyháztól kitatarozta és református templomként felszentelte az akkori gyülekezet. Vannak ezen a fényképen szakállas öreg urak és fejkendős kislányok, és akik kisfiúként ott vannak rajta, mint például egykori öreg gondnokunk, őt is eltemettük már, sőt az utódját is, és az akkori lelkipásztort és az akkori presbitereket és alighanem az egész akkori gyülekezetet. A napszállta eljön mindnyájunkra. “Nagy idő volt”, mondja a Károli fordítás, vagyis tanácsos volt a puszta helyről városba húzódni – eljön az öregedés lassan, de biztosan azokra is, akik azt most még nagyon távolinak gondolják.

Ebben a helyzetben, ha őszintén belegondolunk, talán ezért is kerüljük a gondolatot, mindnyájan olyan gyámoltalannak érezzük magunkat, mint a pásztor nélkül való nyáj. Lehet hetvenkedni és lehet az élet császárának lenni, de az idő eljön minden ember számára, még azoknak is, akik azt most nem hiszik. Ahogy a költő mondja:

” Ott ült a Császár. Dús hajában /hét csillag volt a diadém.
Rabszolganépek térden állva /imádták. Barna köldökén
A Göncöl forgott, válla balján /lámpásnak állt a holdkorong:
de a bohóc sírt trónja alján: /”Mit sírsz” – rivallt reá – bolond,
enyém a föld!” …S hogy este lett /egy csontváz tántorgott eléje
s elfújta, mint a porszemet.
Kényúrként éltünk mindahányan, s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával /irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!”

Igen, az élet császárait is úgy fújja el a múlandóság, mint egy porszemet, és ezt a szíve mélyén mindenki nagyon is jól tudja. Azért van annyi hangoskodás, hogy ne halljuk a saját szívünk ijesztő kérdéseit, mert olyanok vagyunk igazából Jézus nélkül, mint a pásztor nélkül való nyáj.

Ehhez az állapothoz tartozik az is, hogy természetesen mindenki megy a maga feje után. Az élet egész zűrzavara, ahol mindenki magabiztosnak akar látszani a maga útjával és persze, a sok-sok egymásnak ütközés, ami ebből következik, mind-mind a pásztor nélküli állapotra vallanak. Kételyek és félelem valahol a mélyben, a felszínen pedig nagy kavarodás és hadakozások, amiből minden napra jut valami izgalmas újság vagy a magán-harcainkból vagy pedig a közös életből, ki hol tülekedik szívesebben… És mindezt úgy, hogy elvileg Jézust hallgatjuk, azért mentünk, sőt futottunk a pusztába! A Jézus hallgatása önmagában, bár jobb ugyan, mint a közömbös távolmaradás vagy éppen az öntelt tagadás, hogy elvagyok én a magam kosztján is, de mégis csak az első, és nagyon is kezdeti lépés, és kár lenne élethossziglan megmaradni ezen a szinten a keresztyénné lett embernek. A szó, amit Jézus itt mond, hogy ez még lehet a pásztor nélküli nyáj állapota is, a veszélyekre is utal, hiszen éppen elég ragadozó és fenevad leselkedik a nyájra, ha nincsen pásztor, aki megvédené őket a bajtól.

II.

A következő lépcsőfok már a beszélgetésé. Mennyivel több és jobb ez, mint az előző, az iránytalan kószálás állapota! Hiszen itt már személyes kapcsolatról van szó, legalább a néhány tanítvány részéről, akik most megtestesítik és képviselik a tömeget. Van kérdés és van felelet, megindul a dialógus, ami valóban nagy dolog, ám a hangsúly még nem a Jézus tettén, hanem az emberek nagy okosságán van.”Puszta ez a hely, és immár nagy idő van: bocsásd el őket, hogy elmenve a körülfekvő majorokba és falvakba vegyenek maguknak kenyeret, mert nincs mit enniök.” Ennyire telik az emberi megoldásoktól: adjuk ki másoknak, hogy mi a dolguk. Milyen ismerős ez is! Mindenkinek volnának ötletei, hogy miként lehetnének boldoggá mások, a többiek, és gyakran meg is mondjuk nekik, vagy gondolatban szörnyülködünk, hogy ennyire nem tudják, mit kellene tenniök, majd mi persze megoldanánk az életüket.
A jó szándék persze nem kétséges, de tudjuk, hogy az önmagában még a pokol tornáca is lehet, hiszen az is jó szándékkal van kikövezve.

Az emberi megoldásoknak az egyetlen baja az, hogy csak emberi megoldások. Ötletek, igyekezetek, gondolatok és szándékok, de önmagukban nem állnak meg. Az Ószövetség lapjain ott találjuk az Uzza történetét. Viszik a szövetség ládáját egy szekéren, megbillen, és Uzza, akit Isten nem jelölt ki erre a feladatra, csupa emberi igyekezetből és jó szándékból megtartja a szövetség ládáját, mert úgy ítéli, hogy e nélkül az leesne a szekérről.

De mivel nem volt erre Istentől megbízatása, holtan esik össze. Ilyenek az emberi ötletek és megoldások önmagukban.
Az Újszövetség lapjain, ha lehet, még sötétebb színnel van megfestve ugyan ez. Júdás elárulja Jézust, és amikor rádöbben, hogy az ártatlan vér kiontásához járult hozzá, akkor igazi bűnbánat és lelki összetörés helyett maga akar mindent rendbe hozni, úgy akarja megoldani a vétkét – mintha bizony itt csak anyagiakról lett volna szó, és hányszor gondoljuk mi is, hogy minden csak anyagi kérdés – hogy visszaviszi a templomba a főpapoknak a harminc ezüstöt.

Mert nem emberi ötletekre és nem emberi, okos megoldásokra van szükség, ahol Jézus táplálhatna bennünket. Ott minden, ami ennél kevesebb, csak kárt okoz.

III.

Adjatok nekik ti enniök! Vagyis legyetek eszközök abban, amit én magam adok majd ő nekik. És mit látunk, a Jézus kezéből a kevés is elég. Egy meghallott szó, egy befogadott ige, egy Szentlelkes, rá figyelő engedelmesség, bármi, ami valóban Jézustól, az ő kezéből való, és tizenkét teli kosár maradék kenyér gyűlik majd egybe, miután öt kenyérből és a két halból ötezren jól laktak!

Volt egy idős férfi, aki gyakran elemlegette a régi mondást, miután a háború után kitették a jól fizető hivatali állásából, és egy pesti egyházközség pénztárosa lett sokkal kisebb jövedelemért: “Nem a sok sok, nem a kevés kevés, hanem az elég a minden.” Az ige úgy mondja ezt, hogy nagy nyereség az istenfélelem megelégedéssel. Egy másik helyen pedig: Elég néked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el.

Bármilyen csekély, akár csak egy falatka kenyér is, amit Jézus kezéből vettem, de ha a testemmé és véremmé lett, vagyis a lényemmé vált, vagyis tényleg megvalósítottam, akkor hatalmas bőséggé válik. Nem kell csodákra várni, csak Jézustól tápláltnak lenni, akár egy morzsácska erejéig is, és akkor ez maga a csoda.

Vizsgáljuk meg magunkat, mielőtt az úrasztalához jövünk, hol is állunk. Még a pásztor nélküli nyáj iránytalan tévelygésében, ahol az áttekinthetetlen zűrzavar, az ütközések, a félelmek és a veszedelmek között látszólag mindenki magabiztosan megy valamerre? A megkezdett dialógus világában már, ahol van már ugyan Jézussal való beszélgetés is, van már imádság is, de azért még az emberi megoldásoké a fő szerep? Vagy már a csendes alázat világában, ahol leülünk a fűre, és elvesszük a Jézus kezéből azt az egy falatot, ami mindenre elég? Segítsen minket arra, hogy ott lehessünk az ötezer között magunk is!

Ámen

Úrvacsoraosztás