Együtt örülni

Igehirdetés 2014. október 19.

Együtt örülni

Lekció: Zsolt. 95,1-11

Textus: Zsid 3,12-14

„Vigyázzatok testvéreim, hogy senkinek ne legyen köztetek hitetlen és gonosz szíve, hogy elszakadjon az élő Istentől. Sőt buzdítsátok egymást minden egyes napon, amíg tart a ma, hogy meg ne keményedjék közületek valaki a bűn csábításától. Mert részeseivé lettünk a Krisztusnak, ha azt a bizalmat, ami kezdetben élt bennünk, mindvégig szívünkben megtartjuk.”

Imádkozzunk!

Urunk Istenünk, leborulunk előtted lélekben, aki mindent alkottál, ami ezen a világon van, és aki mindent fenntartasz szereteteddel. Neked köszönjük az otthont, ahol ma éjszaka pihenést adtál, neked köszönjük testi-lelki egészségünket, és téged dicsőítünk a szent hely áhítatáért. Öröm a te közeledben lenni, és boldogság elmerülni a közös énekben, a közös imádságban. Rászorulunk arra is, hogy indításokat vegyünk szent igédből, és ezért azt kérjük, prédikáltasd köztünk ma is azt, amire szükségünk van, és amire Szentlelked indít bennünket. Ébressz fel minket lelki kábultságunkból, és engedd meg, hogy újra átélhessük szabadításod örömét. Ámen.

Igehirdetés

Amikor belép az ember a templomba, mindig szent várakozás van a szívében. Nem is tudjuk pontosan, mit is várunk, de valami gyermeki kíváncsiság és különös áhítat azt súgja, hátha most megértek valami fontosat, hátha most megnyílik az ég, mert életem döntő percéhez érkeztem. Pontosan így voltak ezzel a régi zsidók is, amikor Kr. e. 622-ben Jósiás király leromboltatta az országban elszórtan lévő áldozóhelyeket, hogy azután egyetlen helyen, Jeruzsálemben legyen az istentisztelet, ahova évenként háromszor össze is jött a nép a nagy ünnepeken. Ebből az időből való, vagyis 2600 éves az imádság, amit az előbb felolvastunk a 95. zsoltárból. Azt szólaltatja meg, amint a templom előcsarnokában összegyülekezett emberek ujjongva és énekelve beljebb lépnek a belső udvarba, a szent helyre, s ott térdre esve leborulnak az Úr színe előtt.

Öröm és hála van ebben a zsoltárban, hiszen az egész világot Istentől kaptuk. Menjünk elébe hálaadással, ujjongjunk előtte énekszóval! Övé a tenger, kezében vannak a föld mélységei és a hegyek ormai. Boruljunk le, hajoljunk meg előtte, essünk térdre szabadító kősziklánk előtt, mert ő a mi Istenünk és mi az ő legelőjének népe vagyunk! Ezután az áhítatos bevonulás és az Úr jelenléte előtt leboruló imádat után igehirdetés szólalt meg, és erre vonatkozik a zsoltárban hallott felszólítás: ma, amikor az ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek szíveteket! Remélem, sokan lesznek közöttünk, akik délután odahaza is elolvassák és végig elmélkedik ezt a zsoltárt, mert igen gazdag üzenetekben. Most csak néhányat hadd húzzunk alá közülük.

Lélekfrissítően szépek mindjárt a zsoltár elejének felkiáltásai, amik mind ugyanazt mondják: jertek, éljük át az Úr jelenlétét! Azért fontos erre figyelnünk s az üzenetét jól megragadnunk, mert köznapiságunk éppen abban áll, hogy nem éljük át az Úr jelenlétét. Átéljük a világban zajló rossz és még rosszabb eseményeket, a saját szorongásainkat, a dolgok lehetséges kimenetelét, mások hozzánk való viszonyulását, a hangulatainkat és még sok mást is – de ezek mellett, noha a fejünkkel tudjuk, hogy ő van, a jelenlétének megtapasztalása mégis ritka élmény. Az önzés és a szerzési vágy, meg a hatalom akarása el is különít bennünket egymástól, mindenki éli a maga életét – és sok ember egyszer csak azon veszi észre magát, hogy nincs senkije, akihez szólhatna. Idén ünnepeljük Református Egyházunkban a Telefon-lelkigondozás alapításának 30 éves évfordulóját: az évtizedek alatt lezajlott több tízezer beszélgetés 60-70 %-a magánosságra való panaszkodást tartalmazott.

Milyen jó hallani ezt a buzdítást: jertek, éljük át együtt az Úr jelenlétét! Nagy feloldódás ez, amikor valóban létrejön, mert levesz rólunk sok énes bilincset. Jöjjetek, örvendezzünk együtt az Úr előtt! Amikor ez valóra válik, megsokszorozódnak az áldások, hiszen kinyílnak az emberi szívek és mindnyájan megajándékozhatóvá válunk. Úgy be tud zárulni a szív Isten előtt, és az a rossz benne, hogy még csak észre sem vesszük. A Zsidókhoz írt levélből előbb hallott rövidebb igeszakasz idézi is ezt a zsoltárt, aztán ezt mondja: „Vigyázzatok testvéreim, hogy senkinek ne legyen köztetek hitetlen és gonosz szíve, hogy elszakadjon az élő Istentől. Sőt buzdítsátok egymást minden egyes napon, amíg tart a ma, hogy meg ne keményedjék közületek valaki a bűn csábításától. Mert részeseivé lettünk a Krisztusnak, ha azt a bizalmat, ami kezdetben élt bennünk, mindvégig szívünkben megtartjuk.”

Arra kapunk itt buzdítást, hogy felejtkezzünk el a saját életünk dolgairól, és halljuk meg újra, hogy nagy az Úr, és ujjongjunk előtte énekszóval. Milyen áldott pillanat is, amikor már nem saját magunkat ragozzuk, az életünk és a családunk, vagy éppen a közélet viszonylatait, hanem abba feledkezünk bele, milyen nagy az Úr. Amikor végre nem rólunk, emberekről van már szó, hanem őróla! Az ilyen pillanatok lerombolják a különböző falakat, amiket a szerzési vágy, a harag vagy a versengés emelt, és visszaadnak bennünket egymásnak. Nagyon szükségünk van ezekre a pillanatokra, amik nélkül folyamatosan csak rongálódik az élet. Izrael hite ebben állott, hogy aki az Úr előtt így leborul, őrá figyel és neki ujjong, annak megtisztul a szíve és másként megy tovább, mint ahogy addig járt. Hát ne legyen közöttünk senkinek hitetlen és gonosz szíve, hogy elszakadjon az élő Istentől.

A szent helyen, az Úr előtt földre boruló néphez ezek után igehirdetés szólt, amelynek a ma és a most hangsúlyozása volt a középpontjában. Még emlékezni is azért kellett Isten útjaira, hogy a most megteljen a maga valódi tartalmával. Buzdítsátok egymást minden egyes napon, amíg tart a ma, hogy meg ne keményedjék közületek valaki a bűn csábításától. Sokszor ér bennünket a vád, hogy régi dolgokkal foglalkozunk, és régi értékeket akarunk konzerválni, ennek megfelelően megkapjuk a világtól a mai fülnek cseppet sem pozitívan hangzó konzervativizmus címkét. Ugyanez a világ másfelől még azt is a szemünkre veti, hogy a jövő és túlvilág ígéretével áltatjuk magunkat, ami nincs itt és nem is tudható, milyen is lesz. Ez a két és félezer éves imádság azonban érvényteleníti ezeket a vádakat, amikor a régi dolgok felidézése révén is egyértelműen a mával foglalkozik. Az Újszövetségben hozzá fűzött kommentár pedig még azt is hozzáteszi: buzdítsátok egymást minden egyes napon, amíg tart a ma, hogy meg ne keményedjék közületek valaki a bűn csábításától. Igen, amíg tart a ma. Mert mindig csak a jelen pillanat a miénk, a múlt már nincsen itt, a jövő pedig ismeretlen – ezért nagyon meg kell becsülni a „most”-ot. Isten a jelen pillanatot bocsátotta rendelkezésünkre, hogy abban döntéseket hozzunk, és készítsük vele magunknak a jövőt.

A megkeményedett szív azonban nem jó jövőt készít magának. Mit is jelent a megkeményedett szív? Első fokon a bűnbe való belekeményedést jelenti, vagyis azt, hogy valaki nem jó úton jár, de nem akarja ezt még magának sem elismerni. A bírósági gyakorlat szerint súlyosbító körülmény, ha valakire rábizonyítják egyértelmű bizonyítékokkal a vétkét, de ő megátalkodottan mégis tagadja azt, viszont enyhítő körülményként értelmezik, ha valaki elismeri, hogy vétett és bocsánatot kér a tettére. Hát vegyük észre, és ismerjük el, ha nem jó úton járunk, ha magunkat is áltatjuk, ha hitetlen és gonosz a szívünk. A megkeményedett szív azonban akkor rombolja a legtöbbet, ha még Isten előtt is megkeményedett marad, ott sem lágyul meg. A világegyetemben Isten mindenhol jelen van – az egyetlen hely, ahonnan ki lehet őt zárni, az emberi szív. Micsoda méltóság, és micsoda kockázat! Nekünk méltóság, hogy ekkora szabadságot kaptunk, Isten részéről pedig kockázat, amit ő elvállalt, és amellyel mi gyakran rosszul élünk, mikor magunkra vonjuk az önhatalmúságunk minden rossz következményét. A „mai nap” és a „most” legfontosabb ajándéka az lehet, ha nem keményítjük meg a szívünket, mint a nép Meribánál. Ez a pusztai helységnév lefordítva azt jelenti, „ahol a nép meg akarta mutatni, hogy ő is valaki.” Igen, pontosan ez hozza ránk a legtöbb rosszat, amikor önkorlátozás helyett önmegmutatásban akarunk lenni valamivé. Ezekből a versengésekből fakadnak a családi és a baráti perpatvarok, és ezeket a hajlamainkat felhasználva tudnak minket öldöklésekbe és háborúkba is belesodorni háttérben meghúzódó, sötét hatalmak. Hát buzdítsuk egymást, hogy amíg tart a ma, meg ne keményítse senki a szívét Isten előtt, mert annál nincs rosszabb semmi ezen a világon.

Végül pedig még egy fontos téma: a magukat megmutatni akarók, akik próbára tették Istent és az ő türelmét a pusztában, kizárták magukat a „nyugalom helyéből”. Negyven esztendőig bosszankodtam arra a nemzedékre, mondja az Úr, mert próbára tettek, bár látták a tetteimet. Meg is esküdtem haragomban, hogy nem mehetnek be a nyugalom helyére. Ez a költői kifejezés, hogy „a nyugalom helye” először is a megígért földet, az országot jelenti, vagyis azt, hogy lesz végre otthonuk a sok bolyongás után, amikor is az országutak mentén verték fel a sátraikat és soha nem érezhették magukat biztonságban. Jelenti tehát a saját országot, abban pedig békés életet, az idillt, az otthonosságot, ami az üdvösség e földi előképe. Jelenti azonban az a szó az örök üdvösséget is, a végső nagy békességet Istenben, amit mi az ő Fiában, Krisztusban találtunk meg, és akiben nekünk testi elmúlásunk után nem örök halálunk, hanem örök életünk van. A „nyugalom helye” erre is utal, és a Biblia egyértelmű tanítása szerint csak azok akarnak odaátról visszajönni ide a földi életbe, akik rosszul végezték el a földi feladatukat, mint pl. a mulatozó gazdag, aki a Lázár nevű koldusnak még egy morzsát sem adott asztaláról, s a kutyák is jobbak voltak nála a szegényhez. (Lk 16,19) A többiek szívesen maradnak odaát, hiszen ők Istennél, az ő közelében vannak, és az ő mennyei és örök életében részesülnek – ahogyan őnála voltak akkor is, mielőtt a születésük előtt ideérkeztek volna. Hát ez az, amiből kár volna kimaradnunk, és valójában egész földi életünk az erre való felkészülés. El ne mulasszuk, mert arra kaptunk mindent, ami csak ebben az életben lehetőség, hogy úgy éljünk velük, amivel aztán nem zárjuk ki magunkat abból a „nyugalomból” – amiért minden rekviem is szól, sajnálatos módon nagyon gyakran immár későn, amikor már minden lezárult, és nem tart többé a „ma”.

Együtt ujjongjunk az Úrnak – igen, mert érdemli. Nagyobb ő minden más istennél, szabadító kősziklánk ő. Ha innen indulunk, erről meg nem feledkezünk, akkor jó úton járunk. Hulljunk csak térdre ő előtte lélekben, és elkezd majd tisztulni minden, ami az életünkhöz tartozik. Aztán ha megszólal, és bizony, ő nem hallgat, akkor meg ne keményítsük a szívünket, míg tart a ma. Becsüljük meg a „most” minden pillanatát, ennek a mai napnak is hátralévő óráját és percét, és a jövő hét ajándék pillanatait, hadd teljenek meg azzal a tartalommal, ami azoké, akik őrá figyelnek. És akkor nem fogunk kimaradni a „nyugalom helyéből”, mert az fog minket magához ölelni odaát is, akitől egyszer kicsi gyermekként ideérkeztünk. Menjünk elé hálaadással, mert nagy Isten az Úr! Ámen.

Imádkozzunk!

Urunk, Istenünk, megköszönjük, hogy gazdagon pazaroltad jóságodat a világra, mikor megalkottad azt. Nekünk, embereknek is a legnagyobb méltóságot adtad, hiszen téged megismerhetünk és hozzád tartozhatunk. Még a szabadságot is azért bíztad ránk, hogy jóra használjuk és általa önmagunk fölé nőjünk. Adj türelmet és békességet, hogy tiszta szívvel és szeretetben járhassuk utunkat a most következő hét napjaiban. Ámen.