Életünk vezérdallama

Igehirdetés 2013. január 13.

Életünk vezérdallama

Lekció: Lk. 2,41-52
Textus: Zsolt. 100,5

„Jó az Úr, örökké tart szeretete, és hűsége nemzedékről nemzedékre.”

Imádkozzunk!

Istenünk, mennyei Édesatyánk, jó lenne most elmondani, mi mindent is hoztunk eléd ajándékba, ahogyan a bölcsek vitték a kincseiket egykor Jézushoz, de mi csak üres ládáinkat és üres szívünket tudjuk kitárni előtted. Megvalljuk, hogy a legjobb igyekezeteink és elszánásaink is mind elhalnak, és köznapivá lesz bennünk még az új naptári év varázsa is, amint múlnak a hetek. Pedig tudjuk, hogy te megújíthatod nem csak az esztendőt, hanem magát az ember szívét is, ha mi arra tényleg érdemesek vagyunk, és éppen ezt kérni jöttünk ma ismét színed elé. Ne engedd, hogy jelentés nélkülivé és unalmassá legyen számunkra a létezés, aminek pedig te vagy a teremtője, sőt kegyelmes fenntartója is, hanem megtelhessen tőled való lélekkel és erővel. Adj nekünk csak egyetlen új belátást is, mennyei gondolataidnak akár csak egy apró morzsáját, ami éltet és mindig vigasztal, és ami újra lendületbe hozza elakadt életünket. Tudjuk, hogy te magad is éppen ezt akarod, segíts hát mindnyájunkat most igéddel és Szentlelkeddel, a Jézus nevében kérjük ezt tőled. Ámen.

Igehirdetés

Modern és izgalmas művészeti ág a számítógépes grafika, amikor is a komputer révén már nem csak egyszerűen rajzolni lehet a képernyőre, hanem a megfelelő szoftverek elképesztő lehetőségei által a különböző formákat a szemünk előtt mozgatni, megsokszorozni, vagy akár egymásba olvasztani is lehet. Több szakembere is van gyülekezetünkben ennek a modern technikának és művészeti ágnak. Ha már most ezt a számítógépes grafikát még muzsikával is kombinálják, akkor még érdekesebb világba érkezünk. Képzeljünk el csak egy egyszerű kétszólamú dallamot is, amint haladnak egymás mellett, mondjuk egy hegedű és egy fuvola hangján, ugyanakkor pedig még ki is ábrázolódnak előttünk, például egy-egy szélben hajladozó, de különböző színű és alakú virág formájában. Ilyen gondolataink egyébként képernyő nélküli zenehallgatáskor is nyugodtan támadhatnak, hiszen a muzsika mindig hordoz magában valamilyen zenei gondolatot, aminek éppen az a forma, maga a dallam, a ritmus és a dinamika az üzenete, amibe a komponista a mondandóját öltöztette. A kétszólamú dallam tehát a mi esetünkben most, mint két mozgó virág jelenik meg előttünk, azonban ezek az alakok elhelyezkedhetnek úgy, hogy az egyik van középen, szinte betölti a látványt, a másik pedig, mivel a zenében is csak itt-ott aláfestés az “ő dallama”, néha megjelenik valamelyik sarokban. Aztán ez változhat, amint a zene halad tovább, és a két dallam egyforma jelentős lesz a komponista szándéka szerint. Akkor a két virág egyenrangú méretűvé nő a szemünk előtt, és úgy táncolják körül egymást – és az sem ritka, hogy eggyé is válnak, és egyetlen közös formaként élnek tovább, ha a zenében is így történik.
Amikor a tizenkét éves Jézust a szülei elvesztették Jeruzsálemben, és azt gondolták, hogy a rokonok és ismerősök társaságban van, akkor az ő lelkükben az élő Isten ügye ott volt ugyan valahol, ám tulajdonképpen mellékdallamként. Elég nagy izgalom lehetett persze megszervezni egy kéthetes zarándoklatot Galileából Júdába és vissza, amiben gyerekek és felnőttek egyaránt részt vettek, gondoljunk csak a mi családi nyaralásainkra. Ez sok szervező munkával, intézni valóval és felelősséggel járt. A tizenkét éves Jézus számára azonban nem ezek, az élet szokásos gondjai, hanem az élő Isten személye volt a középen, neki ez volt az élete igazi és fő „dallama” már akkor is. És tudjuk, később is, egészen az utolsó óráig – nem pedig valami olyasmi, ami ott van valahol a peremen. Ez volt a különbség közte és a szülei között, s ez fejeződik ki abban a mondatban, hogy nem tudjátok-e, nekem az én Atyám dolgaival kell foglalkoznom, szó szerint olvasva: nekem „az én Atyáméiban kell lennem”. Azt jelenti ez, hogy ő, az Úr a vezérdallam, és én vagyok az, aki kísérem őt. Én figyelek őrá, én igazodok hozzá, nem pedig ő helyezkedik el valahol a széleken, ahol adunk neki valamennyi helyet és időt, hogy azért még ő is ott lehessen.
Sokszor meglepődünk azon, hogy a gyermekek milyen komolyan veszik Isten dolgait, pedig nem véletlenül hozza őket példaként az evangélium szerint maga Jézus is: ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, semmiképpen nem mentek be Isten királyi uralma alá. (Mt. 18,3)
Esztendő második vasárnapján ezért helyénvaló és fontos a kérdés, hogy ugyan mi is az életünk vezérdallama. Rendszerint a hiányainkkal közeledünk Istenhez, azokat visszük elé, és ez nem is lehet másképpen, hiszen küzdő, földi emberek vagyunk. Akadnak köztünk, akik elvesztették a munkájukat, sőt olyanok is, akik az életük egy nagyon fontos részétől, szeretett kedvesüktől kell megváljanak ezekben a mostani napokban, mert egészen friss a gyászuk. Ezek valóban mind odatartoznak az ő színe elé. Mi emberek igazából semmi mást nem is tudunk odavinni őhozzá, mint önmagunkat, azt viszont nagyon fontos lenne nem megtartani magunknak. Álljunk csak oda ő elé, amint vagyunk, a lelkünk igazi tartalmával, és vigyük elé a lényünket, az állapotunkat – „valljunk” az ő számára, hiszen ebből a szóból ered maga a vallás szó is, éppen ez a lényege. Az én tapasztalatom az, hogy akármi is az életem pillanatnyi dallama, ha tényleg sikerül azt odavinnem az Úrhoz, akkor mindig valami fontos dolog történik, mert elkezd a két dallam összekapcsolódni – az ő örök szeretetének a dallama, meg az én küzdő, földi életem talán éppen nagyon is síró dallama. És amint ezek felelgetnek egymásnak, azonnal gazdagítják és formálják is egymást, és ami a részemről sírással és panasszal kezdődött, mert valaki vagy valami nagyon hiányzik, az a maga idejében megbékélésben és új harmóniában fog kiteljesedni.
Erre kapunk most biztatást a tizenkét éves Jézus történetéből. Vigyük oda az Úrhoz önmagunkat, teljesen mindegy, éppen hány évesen, hiszen már a gyermek is elindulhat ezen az úton – és mindegy, éppen milyen állapotban, milyen gondokkal és milyen hiányokkal, és kezdjünk el hallgatni az ő örök szeretetének dallamára. Felejtkezzünk bele abba, amit ő mond nekünk, és magába az ő lényébe, és adjuk meg a lehetőséget a lelkünk számára, hogy úgy igazán elmélyüljünk őbenne, aki minden dolgok végső forrása – hiszen a lélek „mindeneket vizsgál, még Isten mélységeit is”, ahogyan ezt az apostol tapasztalta saját magában. (I. Kor. 2,10) Az elmélyülés, az Úrban való szív szerinti elsüppedés mindig elkezdi átrendezni az életünk belső tájait. Zsidó hívők úgy tartják, hogy az év első tíz napja során Isten meghatározza a sorsunkat egy egész esztendőre élet és halál, öröm és bánat tekintetében, de ez alatt a pár nap alatt mi is befolyásolhatjuk az ő döntését a komolyságunkkal, istenfélelmünkkel és alázatunkkal, aztán azonban lezárul minden, és már semmit nem lehet változtatni a sorsunkon, amit tehát vele együtt alakítottunk ki. Valóban lehetnek „kiváltképpen való idők” az életünk során, amiket nem szabad eljátszani, amikor sokkal jobban mozdul minden, él és pezseg bennünk a lélek, mint mondjuk esztendő indulásakor is így lehet ez – de mi mégis úgy hisszük, éspedig éppen Jézusunk tanításai alapján, hogy ezek az idők igazából mindig esedékesek. Még az élete utolsó sóhajával vagy jaj-kiáltásával is odafordulhat az ember hozzá, amint a jobb lator tette a kereszten – de talán nem kellene megvárnunk azt az órát!
Miért fontos ez? Mert amint az ember úgy igazán odamegy őhozzá, és engedi, hogy az ő dallama lényegesebb és jelentősebb legyen az én dallamomnál, akkor rendszerint valóban valami új kezd el épülni az emberben. Eddig életfontosságúnak tűnő dolgok elvesztik az élüket és a végső jelentőségüket. A hiúságunkról például azonnal kiderül, hogy valójában mennyire jelentéktelen. Teljesen mindegy, hogy hányadik vagyok a sorban, akár egy sorállásnál, akár az élet úgynevezett rangsoraiban, mivel a rangomat úgyis eleve magammal hoztam, mint minden és mindenki más. Régi sebekről, amiket nem akartunk elfelejteni, nyilvánvalóvá lesz, hogy nyugodtan begyógyulhatnak már, nem fontosak. Ellenségekről kiderül, hogy egyáltalán nem is veszélyesek, pedig valamikor még sárkányoknak láttuk őket. Elérendő álmokról kiderül, hogy azok nélkül is tökéletesen lehet boldognak lenni, és egészen új álmok jelennek meg, amik lelkesítik az embert.
Ezek közül az újonnan megjelenni tudó álmok közül nevezzünk meg csak egyetlen egyet. Az ember néha olyan helyzetbe kerül az életével, hogy nyilvánvaló, Isten most áldozatot vár tőle. Oda kell adni valamit, amit eddig féltve magamhoz szorítottam, meg kell válni valamitől, ami eddig nagyon fontos volt, és nehéz elengedni. Lehet ez egy darabja az egészségünknek, lehet ez egy régóta hajszolt és vágyott cél, lehet igazából sok minden. És amikor az ember azt éli át, hogy most Isten valóban áldozatot vár tőlem, akkor derül ki, hogy valójában milyen nagyon gazdag is vagyok. Mennyi mindenem megvan és a rendelkezésemre áll, éspedig elsősorban pontosan a hitem révén. Bekapcsolódhatok Isten világába, beszélgethetek ővele, kinyithatom a szívemet az ő végleges, nagy szeretete előtt, rácsodálkozhatunk az ő dallama szépségére, sőt azt is megérthetjük, hogy maga a „Vagyok” a Létezvén Létező szólalt meg számunkra.
És itt kell talán észrevegyük legjobban a gyermekeket és az ő játékukat. Az ő örömük azért tiszta öröm, mert még képesek arra, hogy a legjelentéktelenebb dolgokat is hasznosítsák, és érdekes világot teremtsenek belőle maguknak. Számukra egy kukoricacsutka is lehet repülőgép vagy mozdony, néha egyszerre mind a kettő – és a képzelőerejük révén akár a legcsúnyább babát is tündérszéppé tudják maguknak varázsolni. Aki ezt a képességet felnőttként is megőrzi, az a dolgokat nem csak a szemével és fülével érzékeli, hanem a szívével is, és a dolgok tökéletlensége eltűnik számára a maga költötte vidám melódiában. Ugye, láttunk már dudorászva játszó gyermekeket? Ők egyszerűen odateszik a maguk élete dallamát a Létező, a Vagyok dallama mellé, önfeledten hagyják, hogy ez a kettő egybekapcsolódjon, és minden szépen kikerekedik. Persze, a mi felnőtt életünkben ehhez sokszor hosszabb idő szükséges, hogy mindez mindenestől végbemenjen, de az alapállás, a viszonyulás a fontos. Ahogy egy 20. századi gondolkodó ezt szépen megfogalmazta, mindent elvehetnek az embertől, még az életét is, de azt az egyet nem, hogy saját maga döntse el, miként viszonyul azokhoz, amik őt érik. (V.E. Frankl) És ez egyszersmind azt is jelenti, hogy az embernek soha nem szabad magát mindenestől azonosítania azzal a helyzettel, amibe került, mert az ő életének, az ő lelkének bármikor és bárhol lehet teljesen saját, teljesen önálló dallama. Hívő szívvel és Isten igéjére figyelve mi ehhez még azt is hozzátehetjük, hogy ez a „saját dallam” azért mégis csak akkor a legszebb, amikor már átveszi a Létező, a Vagyok dallamát. Ilyenkor mondjuk azt, amit a zsoltáros is mond, immár a szívünk dallamaként: „Jó az Úr, örökké tart szeretete, és hűsége nemzedékről nemzedékre.”
Felejthetetlen élmény azok számára, akik itt voltunk a gyermekek karácsonyán, amikor kétszer is megtelt a templom – egyszer a gyülekezet, egyszer a református óvoda gyermekeivel – hogy elmondtuk a Miatyánkot, amint a műsoroknak vége volt. És a gyermekek hangja sokkal biztosabban és meggyőzőbben szólt, mint a felnőtteké, akik elhozták őket és hátul ültek. Hát ezért kell megtérnünk és olyanoknak lennünk, mint a kisgyermekek, mert Isten királyi uralma alá bemenni sehogy másként nem lehet, csak ilyen gyermeki, egyszerű és tiszta szívvel
. Ma attól a kérdéstől indultunk, ugyan micsoda, és hogyan is hangzik a mi életünk vezérdallama. Úgy folytattuk, hogy a tizenkét éves Jézusnak az volt a fontos, amik az ő Atyjának dolgai, neki “azokban kellett lennie”, amik az ő Atyjáéi. És oda érkeztünk, hogy mi is elmondhatjuk, de akár el is dúdolhatjuk a magunk személyes dallamát az Úr előtt, hogy az végül az ő örök dallamával egybefonódva már így szólhasson: „Jó az Úr, örökké tart szeretete, és hűsége nemzedékről nemzedékre.” Így legyen. Ámen.

Imádkozzunk!

Istenünk, mennyei Atyánk, köszönjük életünknek azokat a drága pillanatait, amikor meghallhattuk neked, a Létezvén Létezőnek hangját. Köszönjük, hogy ezeket a pillanatokat számon tarthatjuk és erőt meríthetünk belőlük. És azt is köszönjük, hogy te mindig szeretettel fogadod a mi küszködő földi életünk hangjait, és kész vagy befogadni és kiteljesíteni azokat egészen a te mennyei harmóniád világáig. Segíts bennünket, hogy készek legyünk teljes szívünkkel, lelkünkkel és minden erőnkkel szeretni téged, hogy ami belőlünk, a mi emberi életünkből fakad, az egybefonódhasson azzal, amit te mondasz nekünk. Gyógyítsad betegeinket, gyámolítsad az erőtleneket, és vigasztald azokat, akiknek most nagyon fáj a szíve, mert friss a gyászuk és nagy a veszteségük. Kérünk a mai nap igazi megszenteléséért, és az előttünk álló munkás héten erőiért és segítségedért. Áldd meg családi otthonainkat, gyülekezetünket és egész anyaszentegyházadat tőled való lelki növekedéssel. Ámen.